Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-08 / 133. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. június 8. o írók, költők Kaffka Margitról* A mi igaz az igaz, sok minden maradt el mellőlem az életben, barát is, rokon is, tárgy is. Aztán a gyász és a szomorúság is elmaradt miattuk, mert bölcsen van elrendezve a világ. Hovatovább a gyerekkorom éveiből csak egy ezüstkanalat őrizgetek. Ismeretlen család monogramja van rajta, a készlet többi darabját sohase láttam. A kanál mégis örökség. Az ötvenes évek elején történt, hogy olyan harmad-felnőtt gyerekként apámmal éltünk Pesten egy nagy bérházi lakásban. Anyám halála után asszonytalan, rideg kaszárnya volt az nekünk, ágy alá seprő férfi-takarítással, fűtet- len kályhával, üres konzerves üvegekkel szomorítottan. Egy szobában elfért, ami a háború után használható bútornak maradt, a másikba jutott a húrtalan zongora, a harmadikba a megnyúzott bőrgarnitúra és egy.pjtótalan szekrény. A szomszédok, ha velünk beszéltek, sajnáltak minket, de ezt a szánást elmondhatták a lakáshivatalnak is, mert kijöttek felmérni az életünket. Nosza, lett riadalom a nagy családban, el ne vegyék már, jussoljon belőle mindenki inkább. Így aztán kerítettek nekünk egy lakó-családot, egy nagymamát és egy unokát, ígérvén, hogy a nagymama gondot visel ránk a lakbér fejében, főz is a pénzünkért, ügyesen, hogy nekik is jusson belőle. Ki mit kapott, ki mit ígért, én nem tudom, mi mindenképpen kaptunk két lakót. Egy hétig. A második héten már megérkezett a másik unoka is, alighanem mások Unokája, mert a fiának a mi unokánk volt a férje. Aztán jöttek még ketten a hajdani falusi szomszédok a szomszéd szobába. A zongoránk éjszakánként újra muzsikált, mert horkolt, aki benne aludt, és ennek a horkolásnak a zongorában olyan csodálatos hangja volt, hogy mi egy megmaradt szőnyeget szegeztünk a két szoba közötti ajtóra. Akkoriban még nem edződtek a fülek a hangerősítőkhöz, mi is csak halkan bírtuk a modern zenét. Az életünk mindenesetre nagyot változott. Mari néni, ő volt az eredeti nagymama, az első héten takarított, azaz bentebb kotorta a szemetet aZ ágy alatt, amit mi azért hetenként egyszer kisepertünk. A fürdőkádat hétfőn teleeresztette piszkos vízzel, beáztatta a mosni valót, aztán hét vége felé kinyitotta rá az ablakot. Nagy jót tett velem ezzel, mert akkor lettünk mindennapos reggeli vendégek a Lukácsban, és ez a szokásunk sokáig meg is maradt. A legemlékezetesebb Mari néni f őzt je volt, rossz szót se lehetett mondani rá, de az meg nem tartott csak három hétig. Három hét után rokonokat szerzett az öregasszony a konyhába is. Esténként, amikor mi hazamentünk, lábujjhegyen osontunk az ennivalóért, hogy unokáik fel ne ébredjenek. Apám egyszer villanyt is gyújtott, de eloltotta rögtön, mert óvott engem, a fiatalt, és azt szerette volna, ha g magam konyhájában tanulom meg a világ szükséges felfedezéseit. Így hát elmaradt a koszt is. Éltünk úgy mint azelőtt, mit elviseltünk. Így nem nyaldosott legalább az irigység. Vagy féléve laktak már nálunk Mari néniék, vagy ki tudja, mi laktunk náluk, amikor egyszer üvegből kanalaztuk apámmal a konzerv lecsót. Rám néz a szemüvege fölött az öreg. Nyomatékkai nézett, annyi székelység is belém szorult, hogy a nézéséből tudjam, súlya van a szónak. — Fogy — mondta és nézett. — Az a dolga — mondtam rá, és kanalaztam a magamét tovább, mert én is gondoltam, hogy nem a lecsó fogyásával van baja. Meghagyott a háború nekünk egy ezüst evőeszköz-készletet, annak a fiókjában lett egyre több a hely. Akkor ennyiben maradtunk, de néhány nap múlva újra rámnézett apám: — Árva — emelte meg a kanalát. — Szegény — szántam a sorsát és adtam tiszteletet az elveszetteknek. — Tudtad? — kérdezte az öreg. Nem mondtam rá semmit, ettem villával a hígas ételt, mert, tudtam, hogy tudja, hogy tudom. — Szólni kéne — folytatta ő a magáét, de hiába ravasz- kodott, ráhagytam ezt is. — Úgy gondoltam, hogy te szólj — mondta ki végül, és én se bújócskázhattam a szavakkal tovább. — Én ugyan, nem apám! — Kimondtam, és vártam a haragot, de ő kérdezett inkább: — És miért nem, ha én mondom? — Mert maga nevelt jól. — Jól-e? — Jól hát. Nem tanított meg a káromkodásra, de arra igen, hogy mindig annak van igaza, aki haragosabban káromkodik. Apám beleszomorodott az igazságba, mert úgy megtiszteltem a hibáját, hogy már csak a maga rangját tépdes- hette volna. Éltünk hát tovább, annyi változással, hogy leszoktunk a lecsóról és székelykáposztát ettünk azon túl. Azt se sokáig. Ez is árva — emelte meg apám a villáját vagy két héttel később ... — Majd eszem, ha maga végez... — Nincs ez jól, te! — Javítsa ki, aki tudja. Én istenkedni azóta se tanultam meg. — Aztán fejed van-e? — Van, ha használ. — Kezed? — Az van kettő, hogy egyik se legyen árva. — Lábad is van, látom. — Elfutok, ha rémítenek. Beszélgetünk, apám meg nézte a szekrényt. Várta, hogy én mondjak ki valamit. Gondoltam segítek valamelyest: — A szekrénynek négy lába van, látja mégse mozdul. — Pedig nem is lehet olyan nehéz. — De nincs neki esze. — Lenne, ha kölcsönadnánk neki. — Az eszünk? — A kezünket. Na, ez végre világos beszéd volt. Senki nem volt kettőnkön kívül a lakásban, a szekrényt csak el kellett mozdítani az ajtó elől. Apám le is térdelt neki, úgy hívogatta, én meg segítettem tolni. Leakasztottuk a szőnyeget is, amit a háló-zongora miatt tettünk fel védekezésül. Ott volt előttünk a pucér ajtó, rozogán, tele háborús repesz- nyomokkal. — Az ördög nevében segítsen az Isten — mondta apám, és volt is annyi ördöngös a dologban, hogy a zsebében már ott volt a leszerelt kilincs. — Mienk az is — intettem a szoba felé, hogy bíztassam, ő meg kinyitotta az ajtót: — Nofene — mondta, mert odaát is szekrény volt az ajtó előtt. Alacsony, kicsi szekrény, nem érte el az ajtó magasságát. A résen átkukucskáltunk az idegenné lett szobába, de hát nyomát se lehetett látni onnan a kanalainknak. — A bűn már megvan — bíztattam — csak a haszna hibádzik. — A se, ha segítsz! Ügy belejöttünk akkor már a betörésbe, hogy emelve toltuk a szekrényt, ne maradjon nyom a lába után. Rést nyitottunk így az ajtófélfa mellett, és át is léptünk az idegenbe. — Keresd — mondta, és nekilátott maga is, de Qlyan bátortalanul, hogy az nem ígért semmi jót, mert egy fiókot se mert kihúzni. Le volt eresztve a szobában a redőny, fel se lehetett húzni a háború óta, de a lécek résein besütött a nap. Valamennyi por is volt, mert arany csíkok táncoltak a levegőben, és ránk is sávokat rajzolt a fény. — Úgyis csíkos a ruhánk — mondtam apámnak és nekiálltam megvallatni a fiókokat. Egyre jobban szégyell- tük magunkat, mert volt ott minden lom, kacat, de semmi sem volt ezüstből. Egyre inkább fogyott az igazságunk, és fogyó igazunkkal lettünk egyre tolvaj abbak. — Menjünk — mondtam, mert úgy gondoltam, hogy otthon még a szégyen is elviselhetőbb, de az én apám az éjjeli szekrény előtt ült. — Menj haza, és hozd át a szemüvegemet! Megrémültem, hogy talán az izgalom zavart apámon, de úgy ismételte meg a parancsot, hogy szót fogadtam. Ö meg feltette a szemüvegét és úgy kutatott Mari néniék iga- zolványos fiókjában a papírok között, mintha otthon lennénk és már a helyén lenne a szekrény. — Még megjönnek — mondtam. — Jöhetnek. — Apám szinte vidám volt. — De észreveszik, hogy összekeverte a papírokat! — Úgyis észreveszik. — És ha rendőrt hívnak? Nem is felelt. Kutatott még néhány percig, aztán felállt és indult. — Húzd helyre a szekrényt! — És a nyom? — Húzd ügyesen! Helyére tettem a szekrényt, becsuktam az ajtót, felakasztottam a szőnyeget, de ettől csak körülöttem lett rend, bennem semmiképpen. — Mire jutottunk a betöréssel? — kérdeztem meg végül, mert az Öreg jó kedve nem csendesedett. — Vedd a kabátodat — mondta. — Megyünk! — Rendőrnek — kérdeztem — vagy rabnak? — Lecsót eszünk! — Itthon? — Itthon és kanállal. Talán írnom sem kell, hogy így is lett. Mari néni össze- gyűjtvén, az ahhoz a korszakhoz amúgy sem illő ezüstöt, bevitte a zálogházba. Mi lementünk és kiváltottuk. Gyanítom, hogy apám azért csak ott dicsekedett, mert ott nyugodott meg igazán, amikor a monogramokat is látta. A mi ezüstünk volt. Lecsót nem vettünk ugyan, de beültünk vacsorázni a Négy Szürkébe, és még egy pikoló sört is kaptam, fizetségül, hogy olyan jól bántam az idegen szekrénynyel is, mintha a miénk lenne. Későn mentünk haza. A csomagot ki se bontottuk, másnap apám egy ismerőséhez vitte el. Én este úgy intéztem, hogy vele együtt érjek haza, mert féltem a szomszédokkal való találkozástól, de hát nem történt semmi. Azaz történt. Attól a naptól kezdve, apámmal együtt úgy szégyelltük magunkat Mari néniék előtt, mintha az öregasszony kapott volna rajta minket valamilyen csínytevésen. Egyre később jártunk haza, és valóságos megváltás volt, amikor megjött apám áthelyezése. Lejöttünk Szabolcs megyébe. Itt bontottuk ki azt a bizonyos csomagot is. Megvolt mind a tizenkét villa, tizenkét kiskanál, de nagykanálból több volt eggyel. Azt az egyet valaki mástól lophatta szegény kis Mari né- nénk. Egyszerű lenne befejezni ezt a történetet azzal, hogy máig is az idegen kanállal eszem legszívesebben, de hát közben elfogyott a többi kanál, csak a lopott maradt. meg, apámmal való szép játékaink örökségeként. N éha előveszem, és akkor szinte látom őt, eszembe jut az azóta elfelejtett közös nyelvünk, ami több volt, mint beszéd. A kanálnak aztán meg is gyónom a mai sietős mondataimat, ezt a magam ellen való vétket, amiből úgy veszett ki a játék, hogy még egy zálogcédulát se lophatok vissza belőle. ADY ENDRE: ... ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyos- kodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat sző, vagy férfias erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége, ugye nem vitás? Különben is én most a Kaffka Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem, s a verseiről akarnék írni... Igen-igen, az utolsó évek verseiben majdnem inge- rítően dicsekszik a boldogságával, de végig a könyv: egy kálváriás ember-élet. Jaj, egy asszony, aki ember, s mégis egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb gőg, mint Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sőt muszáj mérni, mint hasonló sorsú férfiú-embert. MÓRICZ ZSIGMOND: És hogy van ez megírva, milyen asszonyian. Soha még senkinél nem éreztem, hogy a regény objektivitásának dongáit ilyen erős líra feszítse. Mint az új bor, forr és pezseg ez a líra, és néha szinte kábít a belőle kiáradó szénsav. Minden írás, ami művész tollából ömlik: vallomás, de az írónő túláradó őszinteséggel él át minden gyötrelmet és kínt és kevés kis örömet, ami életében közvetve vagy közvetlenül belecsapott szíve húrjaiba.. . És micsoda különös asszonyi líra. Folyvást látnom kell a nőt, aki szabót, fodrászt, s minden szépítő mesterembert felhasznál, hogy gyötrelmekig, halálig hajszolt, cafatokba tépett lelkét a világ előtt eltakarja. Mintha el lehetne takarni... És amellett sohasem tagadja meg magától az örömet, hogy ekkor is, a szenvedések lázában is gyönyörködjék magában. így férfi nem írt soha: ez az igazi asszonylé- lek speciális hangja. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: Kaffka Margit kötetében — Az élet útján — például már nincs is melódia. Valami más lép a helyébe. Szinte kerüli a dallamot. Széttöri a formát. Verseit nem szánja se éneklésre, se szavalásra, talán elmondásra se, pusztán az elmélyedő figyelemnek, olvasásra. Egy nő kíváncsiságával és egy férfi okosságával szemléli magét. Ez a líra nem nőies, hanem egy nő lírája. Én legjobban kedvelem a Hu-ro-ki és az Apám című verset. Mind a kettő egy- egy arckép, mely a leendő regényírónő jellemzőerejéről tanúskodik. Anyás, kedves, mohó, érzéki, friss művészet ez, mely a hétköznapi, sokszor zeneiet- len szavakból tevődik ösz- sze, valószerű, de mégis titokzatos. TERSÁNSZKY J. JENŐ: A hiúság mint uralkodó elem, a szeszély, a változékonyság, ami kiismerhetetlen melléknevet adja a szépnemnek, Kaffkával valahogy a kirakatba rakva, készen, megszövegezve volt szemlélhető. Kaffka rögtön megfogalmazta a legröpkébb érzését is. Hirtelen hangulatváltozását vagy visszaszívott megállapítását a leremekebb fogas-okoskodás kötéltáncával igazolta és alkalmazta helyzetről helyzetre... hogy bárkit elkápráztatott szellemi szemfényvesztésével. DÉNES ZSÓFIA: Milyen szenvedéses élet volt az övé, azt csak mi tudtuk, akik beláthattunk napjaiba. És amikor úgy látszott, megkezdődött boldog korszaka, mert szerelmes lett, és írásművészete szüretjét betakaríthatta volna, akkor kellett nagy hirtelen meghalnia. A spanyoljárvány vitte el, őt és fiát, három nap alatt. Emlékszem, halála napján Adyhoz kellett rohannom a Veres Pálné utcába, mert éreztem, hogy az a nagybeteg ember Margit katasztrófájától magán kívül van. Ott ült Ady egyedül, Csinszka szobája széles- nagy hencserén, és szívének ártó fuldoklással szüntelenül sírt. Nem is mehetett el negyednap Margit temetésére a Farkasrétre, ó, dehogy mehetett el, hiszen már nagyon elgyengült volt ő is, és a kétségbeesés úgy rázta sovány testét, mint a görcs. Nem telt bele két hónap — és már temettük őt is. RADNÓTI MIKLÓS: Pedig Kaffka Margit életműve szorosan összetartozó, szerves egész. Minden darabja egy világnézeti és írói magatartás jegyében fogant, s a művek külön- külön egy hatalmas dokumentum, az öntudatosodó és lázadó asszonyi és művészi lélek páratlan fölmutatása. Asszony és művész, lázadó asszony és anya... ... Az a nagyon biológiai látás, ahogy asszonyok az életet és halált a maga természetes egyszerűségében és összetett fenségében látják, azok az egyszerűségükben is összetett asszonyi mozdulatok, ahogy tisztába tesznek egy csecsemőt, vagy fürdetnek, öltöztetnek egy gyereket, avagy lefogják egy halott fennakadt szemét, testét kinyújtóztatják a lepedőn — ezek a csodálatos asz- szonyi mozdulatok jellemzik költői mozdulatait, művészetét is... RÓNAY GYÖRGY ... Kaffka Margitban nem volt elnéző szeretet az osztálya iránt. Gyötrelmes szeretet volt benne. Gyötrődve, seblázasan mutatta meg (és példázta a maga sorsában) ennek az osztályából kiszakadt, útját, helyét, igazát kereső, jogaiért perelő asszonynak a sorsát; és a kegyetlenségig éles szemmel, az öntépésig fájó szenvedélyes hitelességgel az elzüllő, szét- bomló, magát szétpusztító és széttékozló osztálynak a sorsát. Egyszerre volt benne és kívüle. A gyökereket eltépte; de az el nem tépett hajszálgyökerek annál jobbam1 sajogtok. ,,Minél jobban távolodott a halálra ítélt törzstől, annál inkább. Innét van az ő sajátos, kettős írói perspektívája: úgy ábrázol kívülről, hogy ugyanakkor azt, amit ábrázol, belülről is ábrázolja, részt vesz benne, maga is a részese, a része ... ♦Június 10-én lesz száz éve, hogy megszületett Kaffka Margit, a századelő magyar irodalma megújulásának kimagasló alakja. Nyírségi táj. (Krutilla József tusrajza) Bartha Gábor: Ezüstkanál
