Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-07 / 132. szám
1980. június 7. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Nem középszerűen Négy gyár egyféle gondjai Rövid egymásutánban négy gyárunk igazgatójával beszélgettem. Lényegében egy tájegységen, a Rétközben vannak üzemeik, ami meghatározza a hátteret; a munkaerőt, a tartalékot, az ipari kultúra szintjét, a gyári termelés kis hagyományait. Mi a véleménye Nagy János Nácsa Sándorné Bene György Áz üzemi demokráciáról Kezdők a pályán J ártam szakközépiskolákban, érdeklődtem szakmunkásképző intézetben. Beszéltem végzős diákokkal és munkahelyi vezetőkkel. A téma mindenütt ugyanaz volt: lesz-e, van-e elég munkaalkalom a friss képesítést szerzetteknek? A válaszok, az érettségi kellős közepén, a szakmunkásvizsgák előtt két héttel, mindenütt bizonytalanok voltak. Érdeklődtem a megyei tanács munkaügyi osztályán is, hátha ők ismerik már a kereslet és a kínálat adatait. Feleletet még ők sem adhattak, mert a vállalatoktól, a jövendő munkáltatóktól meglehetősen lassan csordogálnak be a listák, amelyekről összegezhető lehetne, hol, milyen szakmában keresnek embereket, hányán 'számíthatnak biztos elhelyezkedésre és kik lesznek azok, akiknek maguk kell munkaalkalmat keresniük. Talán szóra sem volna érdemes az egész, hiszen máskor is így volt és végső soron mindenki megfelelő munkához juthatott. Ha most mégis szóvá tesszük ezt, ennek egyetlen oka van: más körülmények között kezdték tanulmányaikat ezek a szakközépiskolások, szakmunkás- tanulók, mint amilyenek között tanulmányaikat befejezik. Elég, ha a munkaerő- helyzet változásaira és a pénzügyi módosításokra utalunk. Olyan dolgokra, melyek a mostani 17—18 évesek további sorsára, pályakezdésére is kihathatnak. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy „új mechanizmus” lépett életbe, de a mostani diákok sorsáról gondoskodni hivatottak még a saját régi mechanizmusuk szerint működnek. Ha ez így igaz, különösebben hibáztatni senkit sem kell: nem mindig sikerül pillanatok alatt az új viszonyokhoz alkalmazkodni. De legyen ez figyelmeztetés a jövőre. Munkáskézre ugyanis szükség van és lesz is, de nem mindegy, hol. A bizonytalansági tényezőket azonban — az elhelyezkedni kívánók és a rájuk igényt tartók érdekében — a lehető legkisebbre kell csökkenteni. Speidl Zoltán Árokparti széna A rendelet csak június 5-ig garantálta az utak, vízfolyások, vasutak, árvízvédelmi töltések, fasorok, dűlőutak fűtermésének kaszálási előjogát. Akik az intézményektől, üzemektől, tanácsoktól kapott (kimért) területek lekaszálását eddig nem végezték el, jogaikról lemondtak. Június 5- től bárki ott kaszálhat, ahol az számára a legmegfelelőbb. (Természetesen — volt már erre is példa — a mezőgazda- sági üzemek rét-legelőinek fűtermését illetéktelenek nem takaríthatják be.) Megyejárás igazolja, a rendeletben meghatározott területeken a fűtermés több mint fele még lábon áll. Igaz, nem kédvezett a betakarításhoz a hűvös, csapadékos idő, kevés volt a szénaszárításhoz szükséges napsütés. A megtermett takarmányt (bárhol van is) azonban kár lenne veszni hagyni. Annál is inkább, mert ami az árok partján, töltéseken és más helyeken terem, tömegében szinte megegyezik 20—25 ezer hektár kaszáló hozamával. Ezzel a mennyiséggel a háztáji állatok téli szálas takarmánya biztosítható. A meteorológia a következő napokra jó időt jelez. A meleget, a napsütést a legértékesebb melléktermék, a közterületi szénagyűjtéssel hasznosítsuk a javunkra. (S. E.) A beszélgetések — jóllehet mindegyik gyár mást gyárt, színvonala is különböző — egy téma körül forogtak: megoldható-e a megnövekedett feladat, ami üzemükre hárul, lehet-e közepes szintű körülmények között világ- színvonalon termelni. Á kiindulópont Kovács Sándor, a nagyhalászi zsákgyár igazgatója: — Korábban termékeinknek csupán hat százalékát exportáltuk. Ebben az évben harminc százalékuk kerül a tőkés piacokra. Molnár István, a demecseri keményítőgyár igazgatója: — Az itt gyártott glutin, amit naponta 400 mázsa búzalisztből nyerünk, kilencven százaléka angol, osztrák, amerikai vevőknek van lekötve. Kántor Gábor, a demecseri gyapjúszövő igazgatója: — Nemcsak jó minőségű anyagot termelünk, de import kiváltására alkalmas fonalat is készítünk. Ez nagy kötelezettségünk. Tóth Sándor, a BEAG kis- várdai gyárának igazgatója: — Részt vetünk az olimpiai kommentátorasztalok gyártásában, s most újabb exportpiacok kínálkoznak. Olyanok, ahol csak a legkiválóbb áruval lehet megjelenni és megmaradni. A felsorolt üzemek mindegyike tehát komoly feladatok sorát köteles megoldani. Nem szívesség, lényegében a megmaradás függ tőle. NB III-as termékből ugyanis nem lehet megélni. A belföldi piacon sem. Miután a technikai színvonal lényegében adott, ott forradalmi változás aligha képzelhető el, marad az emberi tényező, a szervezés, mint lendítőerő. Kikkel dolgoznak? Nagyhalászban lényegében jól kialakult közösség van a gyárban. Jellemző, hogy egy évben csak 9 kilépő volt, s ezek sem tartoztak az élbolyhoz. A megmaradó létszám jól begyakorlott, kiválóan szervezhető. Ennek bizonyítéka az igazgató szerint az, hogy o termelékenység 25—30 százalékkal nőtt, csupán a Racionális munkarend nyomán. Igaz, a jó szakmunkásgárda mögött nem áll megfelelő létszámú fiatal középvezető és műszaki. Bár a gyár távlatot kínál, ami nem mellékes, mégse tolonganak. A magyar gyapjú demecseri gyára is hasonló gonddal küzd. Pedig van lakás, fejlődési lehetőség, jó bér. Csak éppen fiatal műszaki nem jön. Pedig ha valahol, a textilipar e területén van mit tenni. A főleg mezőgazdaságból érkezett lányok és asszonyok műszaki kultúráját emelni kellene, s szervezési gond is van bőven. A munkásnők 72 százaléka már teljesítménybérben dolgozik az idén, ami viszont feltételezi azt is, hogy a termelés minden lépcsőjén kiválóan képzett műszakinek kellene állni. A keményítőgyár és a BEAG problémája más. Itt arról van szó, hogy a meglévő munkaerőt, amely lényegében egyedi szakmákkal rendelkezik, kell megtartani. Ennek nem egyszerűen humanitárius oka van, hanem az, hogy másutt nem gyártott, de pótolhatatlan termékeket képesek előállítani. Mindkét gyár korszerűtlen, a munkások nem a legfiatalabbak, s ez önmagában rejti a nehézséget. Á kilátások Bármelyik vezetővel is beszél az ember, mind optimista. Nem oktalanul, nem túlzóan. Abból az egyszerű tényből indulnak ki: a saját nevelésű középvezetés és a velük együtt felnőtt és felnövő munkáskollektíva képes jó eredményeket produkálni. A demecseri gyapjúszövőben például állandó a képzés, a válogatás. Hasonló jó módszerrel a szelekció és kontra- szelekció okos alkalmazásával élnek a nagyhalásziak is. A keményítőgyárban ugyanakkor a korszerű környezet, az embéri kapcsolatok előtérbe állítása, a lehetőség szerinti modernizálás tartja meg, illetve serkenti a dolgozókat. A BEAG-nál a műszaki és gazdasági vezetés a munkáskollektívával együtt alakítja ki az új profilt, dönt abban, hogy merjenek-e vállalni többet és jobbat. Meg merném kockáztatni, hogy ezekben az erőfeszítésekben kissé benne foglaltatik általában a szabolcsi ipar mai problematikája. A gyáregységszintű üzemek második vonalként kezelt helyzete, a műszaki színvonal közepes volta, az anyagellátási nehézségek, a távolságból eredő gondok, a munkaerő viszonylagos képzetlensége mind nehezíti a helyzetet. Egybehangzó volt az a vélemény is, hogy az egyetemek, főiskolák képzési rendje is kifogásolható, hiszen a végző szakembereknek fogalmuk sincs arról, mi a vidéki iparban a realitás, így aztán bármi mást vállalnak, de az ilyen jellegű üzemet a legritkábban. Mindezt összevetve különösen magasra kell értékelni azt, amit eddig elértek a gyárak, s mindazt, amit a következő évekre terveznek. Középüzemeink teljesítménye így válik nem középszerűvé. Ha a négy gyárvezetőnek fő is a feje, §^nap mint nap megküzdenek a tféhézsé- gekkel, a termékek bizonyítanak. És ez a legfontosabb. Bürget Lajos „A XI. kongresszus határozatának megfelelően szélesedett az üzemi demokrácia. Létrehozták a szakszervezeti bizalmiak, főbizalmiak testületéit, rendezték jogkörüket.” (A XII. kongresszus határozatából.) A FŐBIZALMI, Nagy János, a tiszavasvári Alkaloida Vegyészeti Gyár Kémia III. üzemének dolgozója: — Ha dolgozónak bármilyen problémája van, akkor a bizalmihoz fordul, ha ő nem tud intézkedni, akkor megkeres engem, aki főbizalmi vagyok. Többnyire az üdülés, a szociális segély elosztása okoz fejtörést, hiszen több az igény, mint a lehetőség. — Más a helyzet az üzemi négyszög működésével. Előfordul, hogy vitatkozunk egyes kérdésekben a gazdasági vezetéssel, de végül mindig megegyezésre jutunk. Tudjuk, hogy olyan döntést szükséges hozni, aminek a végrehajtói — ha termelésről van szó — éppen mi vagyunk. — A mi gyárunk elég nagy ahhoz, hogy ne egyformán lásson minden problémát mindenki. Megesik üzernen belül is, hogy egy csoportvezető csak a maga részterületének érdekeit védi, de már a műve* zetőnek a csoportok között kell igazságot tennie. A szakszervezet akkor szól, ha tudja, hogy igaza van. Egyre inkább tisztában van minden bizalmi azzal, hogy van egyetértési, véleményezési és kifogásolási jogköre egyes kérdésekben. A viták általában a bérek, a prémium elosztásánál alakulnak ki, de igyekszünk megelégedésre dolgozni. A MUNKÁS, Nácsa Sándorné üzemi laboráns: — Ügy érezzük, hogy amióta “megszűntek a műhelybizottságok, s helyettük a bizalmiak vették át ugyanazt a rfiunkát, a felelősségük is megnőtt. Rögtön meg lehet kérdezni egy adott embertől, hogy mit intézett abban, amire megkérte valaki. Az is kiderül ilyenkor, hogy a bizalminak milyen a kapcsolata a többi munkással. — A mi üzemünk növényvédő szereket gyárt. A laboratóriumban nemcsak a napi vizsgálatokat végezzük el, hanem a kísérleti gyártásban is részt veszünk. Mindez azonban nem jelent többletfeladatot, mert a munkaidő beosztását a termelés alakulásához igazítják. Egyébként ha valamilyen gondunk van, akkor annak természete dönti el, hogy kinek szólunk. Ha a termeléssel kapcsolatos, akkor a csoportvezetőt keressük, de ha szociális kérdésekben várunk segítséget, akkor a szakszervezethez fordulunk. A VEZETŐ, Bene György, a Kémia III. üzemvezetője: — Kezdetben úgy érzem, többet kellett segíteni a bizalmiakat. Míg a gazdasági irányító posztokon levők tudták, hogy mi a feladatuk, addig a bizalmiknak sokszor nem volt kialakúit véleményük égy-egy kérdésről, nem voltak elég tájékozottak a gyár dolgaiban. Persze, ebben mi, munkahelyi vezetők is felelőssek vagyunk, hogy jobban ismerjenek mindent, merjenek szólni. Az üzemben a termelési tanácskozások elég élénk vitát hoznak, így azt hiszem, az üzemi demokrácia feltételei adottak. — A legfontosabbnak tartom, hogy a döntések előkészítésébe minél több embert bevonjunk. Nálunk általában kibővített üzemi négyszög üléseken beszéljük meg azokat a dolgokat, amelyek az embereket érintik. így már akkor megismerkedünk a véleményekkel. s ennek alapján lehet határozni. Lányi Botonü A Nyíregyházi Vasas Vadász-társulat évek óta foglalkozik fácáncsirke-neveléssel. A Sényő melletti vadászházban 2000 fácáncsibét gondoz Pavelcsák Péterné. A fácáncsibéket 8 hetes korukban engedik szabadon. (Jávor L. felv.) Z aszukin egyszer csak ezt hallotta: „Hát még a Rómeó és Júlia! Mennyi szenvedély, érzelem! Pedig szinte gyerekek. Manapság nem is születnek ilyenek ...” Za- szukinban mintha megpattant volna valami. — Nem ilyenek? — kiáltotta. — Milyen kellene? Rómeók kellenének, mi? De ki az a Rómeó, szabadjon megkérdeznem ? ! Hát nem tudjátok, majd én megmondom... Valódi tejfelesszájú. Alig tizenöt éves, tehát fiatalkorú. És mivel foglalkozik ebben a korban? Talán iskolába jár? Szó sincs róla. Barkácsszakkörbe jár? Rádiót szerel? Vagy közhasznú munkával foglalkozik? Még mit nem! Rómeó csibészkedik. Párba- jozgat a hozzá hasonló huligánokkal. Sőt, egyet közülük halálosan megsebesít, épp azt, akiről kiderül, hogy a kedvesének, Júliának a testvére! Szép kis vőlegény! R. Jevgenyev: Mai Rómeó Igaz is, alig hogy egyszer látta Júliát, rögtön dobta az előző barátnőjét, Roza- lindát. Láthatjátok, az a szeleburdi az első látásra megtetszett neki. Tehát: tanulni nem akar, dolgozni nem dolgozik. Nősülni akar. Szép kis mákvirág! Él az idős Montag- nék nyakán, akik nem nagyon örülnek, hqgy ilyen fajankót neveltek fel. És Júlia? Még tizennégy éves sincs. Vegyétek figyelembe, hogy akkor még szó se volt akcelerációról. Gyerekemberke. Iskolába kellene járnia, szorgalmasan tanulni, írni, amit diktálnak, lapos öltéssel hímezni a gyakorlati órán, példákat megoldani, papírhulladékot gyűjteni, úttörődalokat énekelni, kispajtásokat patronálni... De ő? Hová gondolsz! Férjhez menni, azt igen. Meg hogy a szülők etessék, itassák, öltöztessék! Se foglalkozása, se tapasztalata, se tudása, de ö máris eldöntötte, hogy családot akar. Pedig lélekben is éretlen kis madárka még. De nézzünk például engem. Tizenhét évesen már üzemben dolgoztam, meg esti iskolába jártam. Igen, volt szakmám, megálltam a saját lábamon. Megjíe- restem a kenyérrevalót magamnak. T i meg itt csak azt hajtogatjátok: „A mai fiatalok, a yjostani fiúk ... ! Bezzeg Petrarca meg Laura, vagy Rómeó és Júlia!” Próbálta volna meg a ti Rómeótok, milyen az: műszak után még tanfolyamra járni, rohanni bevásárolni, közösségi munkát végezni és így tovább !... Oroszból ford.: R. M.
