Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-07 / 132. szám

1980. június 7. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Nem középszerűen Négy gyár egyféle gondjai Rövid egymásutánban négy gyárunk igazgatójá­val beszélgettem. Lénye­gében egy tájegységen, a Rétközben vannak üze­meik, ami meghatározza a hátteret; a munkaerőt, a tartalékot, az ipari kultú­ra szintjét, a gyári terme­lés kis hagyományait. Mi a véleménye Nagy János Nácsa Sándorné Bene György Áz üzemi demokráciáról Kezdők a pályán J ártam szakközépisko­lákban, érdeklődtem szakmunkásképző in­tézetben. Beszéltem végzős diákokkal és munkahelyi ve­zetőkkel. A téma mindenütt ugyanaz volt: lesz-e, van-e elég munkaalkalom a friss képesítést szerzetteknek? A válaszok, az érettségi kellős közepén, a szakmun­kásvizsgák előtt két héttel, mindenütt bizonytalanok vol­tak. Érdeklődtem a megyei tanács munkaügyi osztályán is, hátha ők ismerik már a kereslet és a kínálat adatait. Feleletet még ők sem adhat­tak, mert a vállalatoktól, a jövendő munkáltatóktól meg­lehetősen lassan csordogál­nak be a listák, amelyekről összegezhető lehetne, hol, mi­lyen szakmában keresnek embereket, hányán 'számít­hatnak biztos elhelyezkedés­re és kik lesznek azok, akik­nek maguk kell munkaalkal­mat keresniük. Talán szóra sem volna ér­demes az egész, hiszen más­kor is így volt és végső so­ron mindenki megfelelő mun­kához juthatott. Ha most mégis szóvá tesszük ezt, en­nek egyetlen oka van: más körülmények között kezdték tanulmányaikat ezek a szak­középiskolások, szakmunkás- tanulók, mint amilyenek kö­zött tanulmányaikat befeje­zik. Elég, ha a munkaerő- helyzet változásaira és a pénzügyi módosításokra uta­lunk. Olyan dolgokra, me­lyek a mostani 17—18 évesek további sorsára, pályakezdé­sére is kihathatnak. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy „új mechanizmus” lé­pett életbe, de a mostani diá­kok sorsáról gondoskodni hi­vatottak még a saját régi mechanizmusuk szerint mű­ködnek. Ha ez így igaz, kü­lönösebben hibáztatni senkit sem kell: nem mindig sike­rül pillanatok alatt az új vi­szonyokhoz alkalmazkodni. De legyen ez figyelmeztetés a jövőre. Munkáskézre ugyan­is szükség van és lesz is, de nem mindegy, hol. A bizony­talansági tényezőket azonban — az elhelyezkedni kívánók és a rájuk igényt tartók ér­dekében — a lehető leg­kisebbre kell csökkenteni. Speidl Zoltán Árokparti széna A rendelet csak június 5-ig garantálta az utak, vízfolyá­sok, vasutak, árvízvédelmi töl­tések, fasorok, dűlőutak fű­termésének kaszálási előjogát. Akik az intézményektől, üze­mektől, tanácsoktól kapott (kimért) területek lekaszálá­sát eddig nem végezték el, jo­gaikról lemondtak. Június 5- től bárki ott kaszálhat, ahol az számára a legmegfelelőbb. (Természetesen — volt már erre is példa — a mezőgazda- sági üzemek rét-legelőinek fűtermését illetéktelenek nem takaríthatják be.) Megyejárás igazolja, a ren­deletben meghatározott terü­leteken a fűtermés több mint fele még lábon áll. Igaz, nem kédvezett a betakarításhoz a hűvös, csapadékos idő, kevés volt a szénaszárításhoz szük­séges napsütés. A megtermett takarmányt (bárhol van is) azonban kár lenne veszni hagyni. Annál is inkább, mert ami az árok partján, töltése­ken és más helyeken terem, tömegében szinte megegyezik 20—25 ezer hektár kaszáló ho­zamával. Ezzel a mennyiség­gel a háztáji állatok téli szá­las takarmánya biztosítható. A meteorológia a követke­ző napokra jó időt jelez. A meleget, a napsütést a legér­tékesebb melléktermék, a köz­területi szénagyűjtéssel hasz­nosítsuk a javunkra. (S. E.) A beszélgetések — jóllehet mindegyik gyár mást gyárt, színvonala is különböző — egy téma körül forogtak: megoldható-e a megnöveke­dett feladat, ami üzemükre hárul, lehet-e közepes szintű körülmények között világ- színvonalon termelni. Á kiindulópont Kovács Sándor, a nagyha­lászi zsákgyár igazgatója: — Korábban termékeinknek csu­pán hat százalékát exportál­tuk. Ebben az évben harminc százalékuk kerül a tőkés pia­cokra. Molnár István, a demecseri keményítőgyár igazgatója: — Az itt gyártott glutin, amit naponta 400 mázsa búzaliszt­ből nyerünk, kilencven száza­léka angol, osztrák, amerikai vevőknek van lekötve. Kántor Gábor, a demecseri gyapjúszövő igazgatója: — Nemcsak jó minőségű anya­got termelünk, de import ki­váltására alkalmas fonalat is készítünk. Ez nagy kötelezett­ségünk. Tóth Sándor, a BEAG kis- várdai gyárának igazgatója: — Részt vetünk az olimpiai kommentátorasztalok gyár­tásában, s most újabb export­piacok kínálkoznak. Olyanok, ahol csak a legkiválóbb áru­val lehet megjelenni és meg­maradni. A felsorolt üzemek mind­egyike tehát komoly felada­tok sorát köteles megoldani. Nem szívesség, lényegében a megmaradás függ tőle. NB III-as termékből ugyanis nem lehet megélni. A belföldi pia­con sem. Miután a technikai színvonal lényegében adott, ott forradalmi változás alig­ha képzelhető el, marad az emberi tényező, a szervezés, mint lendítőerő. Kikkel dolgoznak? Nagyhalászban lényegében jól kialakult közösség van a gyárban. Jellemző, hogy egy évben csak 9 kilépő volt, s ezek sem tartoztak az élboly­hoz. A megmaradó létszám jól begyakorlott, kiválóan szervezhető. Ennek bizonyí­téka az igazgató szerint az, hogy o termelékenység 25—30 százalékkal nőtt, csupán a Ra­cionális munkarend nyomán. Igaz, a jó szakmunkásgárda mögött nem áll megfelelő lét­számú fiatal középvezető és műszaki. Bár a gyár távlatot kínál, ami nem mellékes, mégse tolonganak. A magyar gyapjú demecse­ri gyára is hasonló gonddal küzd. Pedig van lakás, fejlő­dési lehetőség, jó bér. Csak éppen fiatal műszaki nem jön. Pedig ha valahol, a tex­tilipar e területén van mit tenni. A főleg mezőgazdaság­ból érkezett lányok és asszo­nyok műszaki kultúráját emelni kellene, s szervezési gond is van bőven. A mun­kásnők 72 százaléka már tel­jesítménybérben dolgozik az idén, ami viszont feltételezi azt is, hogy a termelés min­den lépcsőjén kiválóan kép­zett műszakinek kellene áll­ni. A keményítőgyár és a BEAG problémája más. Itt arról van szó, hogy a meglé­vő munkaerőt, amely lénye­gében egyedi szakmákkal rendelkezik, kell megtartani. Ennek nem egyszerűen hu­manitárius oka van, hanem az, hogy másutt nem gyár­tott, de pótolhatatlan termé­keket képesek előállítani. Mindkét gyár korszerűtlen, a munkások nem a legfiatalab­bak, s ez önmagában rejti a nehézséget. Á kilátások Bármelyik vezetővel is be­szél az ember, mind optimis­ta. Nem oktalanul, nem túl­zóan. Abból az egyszerű tényből indulnak ki: a saját nevelésű középvezetés és a velük együtt felnőtt és fel­növő munkáskollektíva képes jó eredményeket produkálni. A demecseri gyapjúszövőben például állandó a képzés, a válogatás. Hasonló jó mód­szerrel a szelekció és kontra- szelekció okos alkalmazásá­val élnek a nagyhalásziak is. A keményítőgyárban ugyan­akkor a korszerű környezet, az embéri kapcsolatok elő­térbe állítása, a lehetőség sze­rinti modernizálás tartja meg, illetve serkenti a dolgozókat. A BEAG-nál a műszaki és gazdasági vezetés a munkás­kollektívával együtt alakítja ki az új profilt, dönt abban, hogy merjenek-e vállalni többet és jobbat. Meg merném kockáztatni, hogy ezekben az erőfeszíté­sekben kissé benne foglalta­tik általában a szabolcsi ipar mai problematikája. A gyár­egységszintű üzemek máso­dik vonalként kezelt helyze­te, a műszaki színvonal kö­zepes volta, az anyagellátási nehézségek, a távolságból eredő gondok, a munkaerő viszonylagos képzetlensége mind nehezíti a helyzetet. Egybehangzó volt az a véle­mény is, hogy az egyetemek, főiskolák képzési rendje is kifogásolható, hiszen a vég­ző szakembereknek fogalmuk sincs arról, mi a vidéki ipar­ban a realitás, így aztán bár­mi mást vállalnak, de az ilyen jellegű üzemet a leg­ritkábban. Mindezt összevetve külö­nösen magasra kell értékel­ni azt, amit eddig elértek a gyárak, s mindazt, amit a kö­vetkező évekre terveznek. Középüzemeink teljesítmé­nye így válik nem középsze­rűvé. Ha a négy gyárvezető­nek fő is a feje, §^nap mint nap megküzdenek a tféhézsé- gekkel, a termékek bizonyí­tanak. És ez a legfontosabb. Bürget Lajos „A XI. kongresszus hatá­rozatának megfelelően szé­lesedett az üzemi demokrá­cia. Létrehozták a szakszer­vezeti bizalmiak, főbizalmi­ak testületéit, rendezték jogkörüket.” (A XII. kong­resszus határozatából.) A FŐBIZALMI, Nagy Já­nos, a tiszavasvári Alkaloi­da Vegyészeti Gyár Kémia III. üzemének dolgozója: — Ha dolgozónak bármi­lyen problémája van, akkor a bizalmihoz fordul, ha ő nem tud intézkedni, akkor megkeres engem, aki főbi­zalmi vagyok. Többnyire az üdülés, a szociális segély elosztása okoz fejtörést, hi­szen több az igény, mint a lehetőség. — Más a helyzet az üzemi négyszög működésével. Elő­fordul, hogy vitatkozunk egyes kérdésekben a gaz­dasági vezetéssel, de végül mindig megegyezésre ju­tunk. Tudjuk, hogy olyan döntést szükséges hozni, aminek a végrehajtói — ha termelésről van szó — ép­pen mi vagyunk. — A mi gyárunk elég nagy ahhoz, hogy ne egy­formán lásson minden problémát mindenki. Meg­esik üzernen belül is, hogy egy csoportvezető csak a maga részterületének érde­keit védi, de már a műve* zetőnek a csoportok között kell igazságot tennie. A szakszervezet akkor szól, ha tudja, hogy igaza van. Egyre inkább tisztában van minden bizalmi azzal, hogy van egyetértési, véleménye­zési és kifogásolási jogköre egyes kérdésekben. A viták általában a bérek, a prémi­um elosztásánál alakulnak ki, de igyekszünk megelé­gedésre dolgozni. A MUNKÁS, Nácsa Sán­dorné üzemi laboráns: — Ügy érezzük, hogy amióta “megszűntek a mű­helybizottságok, s helyettük a bizalmiak vették át ugyanazt a rfiunkát, a fele­lősségük is megnőtt. Rög­tön meg lehet kérdezni egy adott embertől, hogy mit intézett abban, amire megkérte valaki. Az is ki­derül ilyenkor, hogy a bi­zalminak milyen a kapcso­lata a többi munkással. — A mi üzemünk nö­vényvédő szereket gyárt. A laboratóriumban nemcsak a napi vizsgálatokat végez­zük el, hanem a kísérleti gyártásban is részt veszünk. Mindez azonban nem jelent többletfeladatot, mert a munkaidő beosztását a ter­melés alakulásához igazít­ják. Egyébként ha valami­lyen gondunk van, akkor annak természete dönti el, hogy kinek szólunk. Ha a termeléssel kapcsolatos, ak­kor a csoportvezetőt keres­sük, de ha szociális kérdé­sekben várunk segítséget, akkor a szakszervezethez fordulunk. A VEZETŐ, Bene György, a Kémia III. üzemvezetője: — Kezdetben úgy érzem, többet kellett segíteni a bi­zalmiakat. Míg a gazdasági irányító posztokon levők tudták, hogy mi a felada­tuk, addig a bizalmiknak sokszor nem volt kialakúit véleményük égy-egy kérdés­ről, nem voltak elég tájé­kozottak a gyár dolgaiban. Persze, ebben mi, munka­helyi vezetők is felelőssek vagyunk, hogy jobban is­merjenek mindent, merje­nek szólni. Az üzemben a termelési tanácskozások elég élénk vitát hoznak, így azt hiszem, az üzemi de­mokrácia feltételei adottak. — A legfontosabbnak tar­tom, hogy a döntések elő­készítésébe minél több em­bert bevonjunk. Nálunk ál­talában kibővített üzemi négyszög üléseken beszél­jük meg azokat a dolgokat, amelyek az embereket érin­tik. így már akkor megis­merkedünk a vélemények­kel. s ennek alapján lehet határozni. Lányi Botonü A Nyíregyházi Vasas Vadász-társulat évek óta foglalkozik fácáncsirke-neveléssel. A Sényő melletti vadászházban 2000 fácáncsibét gondoz Pavelcsák Péterné. A fácáncsibéket 8 hetes korukban engedik szabadon. (Jávor L. felv.) Z aszukin egyszer csak ezt hallotta: „Hát még a Rómeó és Jú­lia! Mennyi szenvedély, ér­zelem! Pedig szinte gye­rekek. Manapság nem is születnek ilyenek ...” Za- szukinban mintha megpat­tant volna valami. — Nem ilyenek? — ki­áltotta. — Milyen kellene? Rómeók kellenének, mi? De ki az a Rómeó, szabad­jon megkérdeznem ? ! Hát nem tudjátok, majd én megmondom... Valódi tejfelesszájú. Alig tizenöt éves, tehát fiatal­korú. És mivel foglalkozik ebben a korban? Talán is­kolába jár? Szó sincs ró­la. Barkácsszakkörbe jár? Rádiót szerel? Vagy köz­hasznú munkával foglal­kozik? Még mit nem! Ró­meó csibészkedik. Párba- jozgat a hozzá hasonló hu­ligánokkal. Sőt, egyet kö­zülük halálosan megsebe­sít, épp azt, akiről kiderül, hogy a kedvesének, Júliá­nak a testvére! Szép kis vőlegény! R. Jevgenyev: Mai Rómeó Igaz is, alig hogy egyszer látta Júliát, rögtön dobta az előző barátnőjét, Roza- lindát. Láthatjátok, az a szeleburdi az első látásra megtetszett neki. Tehát: tanulni nem akar, dolgozni nem dolgozik. Nő­sülni akar. Szép kis mák­virág! Él az idős Montag- nék nyakán, akik nem na­gyon örülnek, hqgy ilyen fajankót neveltek fel. És Júlia? Még tizennégy éves sincs. Vegyétek figye­lembe, hogy akkor még szó se volt akcelerációról. Gye­rekemberke. Iskolába kel­lene járnia, szorgalmasan tanulni, írni, amit diktál­nak, lapos öltéssel hímez­ni a gyakorlati órán, pél­dákat megoldani, papírhul­ladékot gyűjteni, úttörőda­lokat énekelni, kispajtáso­kat patronálni... De ő? Hová gondolsz! Férjhez menni, azt igen. Meg hogy a szülők etessék, itassák, öltöztessék! Se foglalkozá­sa, se tapasztalata, se tu­dása, de ö máris eldöntöt­te, hogy családot akar. Pe­dig lélekben is éretlen kis madárka még. De nézzünk például en­gem. Tizenhét évesen már üzemben dolgoztam, meg esti iskolába jártam. Igen, volt szakmám, megálltam a saját lábamon. Megjíe- restem a kenyérrevalót magamnak. T i meg itt csak azt haj­togatjátok: „A mai fiatalok, a yjostani fiúk ... ! Bezzeg Petrarca meg Laura, vagy Rómeó és Júlia!” Próbálta volna meg a ti Rómeótok, milyen az: műszak után még tan­folyamra járni, rohanni bevásárolni, közösségi munkát végezni és így to­vább !... Oroszból ford.: R. M.

Next

/
Thumbnails
Contents