Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-22 / 145. szám
XM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. június 22. Dr. Dér szivarra, dr. Bakos cigarettára gyújtott. Dr. Lo- mer utálta a cigarettafüstöt, és teljesen tudományos, orvosi szempontból szánta a dohányosokat. De mert bagózó társaságban végtelenül szenvedett — szemét csípte, torkát kaparta a füst —, gyűlölte is őket. Sosem mutatta ki ezt a gyűlöletét, mert úgy gondolta, a gyűlöletnek semmi köze a tudományos, orvosi szempontokhoz, csakis és kizárólag az emberi önzéshez. De dr. Lomer az emberi önzést megvetette, és inkább tűrt és szenvedett. Dr. Dér és dr. Bakos pontosan tudták, mit érez, mit gondol most dr. Lomer. De dr. Dér fáradt öregember volt — jóllehet még az ötve- net se töltötte be —, és egyáltalán nem érdekelte, mit gondol róla a világ, és dr. Lomer. Dr. Dér valamikor ugyanolyan jó és ambiciózus orvos volt, mint most dr. Lomer, de megkeseredett, és többre értékelt egy jó szivart, egy üveg jófajta italt, mint bármiféle udvariassági gesztust. Dr. Bakos fiatal volt, nyegle és pimasz, három éve orvos, és csak dr. Dér után mert ráfüstölni, mert tartott dr. Lomertől, aki nála — ezt dr. Bakos nagyon jól tudta —, három klasszissal több; és tudta azt is, hogy dr. Bakos sohasem lesz egy dr. Lomer. — Az a gyanúm, hogy a mi páciensünk dohányzik is — mondta a nővér, és szolgálatkészen előrehajolt. — Mit szív? — kérdezte dr. Bakos, és nagyot slukkolt a St. Morisból. — Meg kellene kérdezni a trafikost — mondta dr. Dér, és dr. Lomer felé hunyorított. — Summa summárum, nagyon furcsán viselkedik — mondta dr. Lomer, és rosszallóan csóválta a fejét. Dr. Dér tudta, hogy ez a rosszallás neki szól, és nem a betegnek. — Kedves kolléga, a beteg emberek meglehetősen furcsák. Általában. Vagyis különbözőképpen viselkednek. Éppen, mert betegek — mondta dr. Dér. Dr. Bakos faarccal kibámult az ablakon, és lenyelt egy röhögést, örült, mint mindig, ha dr. Lomer és dr. Dér ellenkeztek. Dr. Bakos hatalmi harcot látott a szóváltások között. Nem tudta, hogy dr. Dérnek egyetlen barátja dr. Lomer, és nem tudta, mert sosem derült ki, hogy dr. Lomer nagyon szereti dr. Dért. — Talán néhány szóban, nővérke... — mondta dr. Lomer. A nővér belefonta kutyaszemét dr. Lomer kizárólag tudományos, orvosi szempontokra figyelő szemébe. Dr. Lomer félrenézett. A nővér előkapta az eddig hóna alatt szorongatott spirálfüzetet, kinyitotta, egészen közel emelte arcához, szinte a füzet bástyája mögé rejtezett. — Március 21-én történt először — kezdte iskolás hangon a nővér —, hogy este tíz után, amikor is, mint az közr tudomású, takarodó van, a beteg kint maradt a nappali társalgásra fenntartott hallban, egy lánnyal... Egy lánnyal! — ismételte meg, és kibújt a füzet mögül. — Azóta minden áldott este legalább tizenegyig, de néhanapján éjfélig is édes kettesben maradnak... — Édes kettesben? — kérdezte dr. Dér, és élvezettel eregette a füstkarikákat. — A pamlagon? — kérdezte dr. Bakos, és somolygott. — Édes kettesben a pamlagon — mondta halálkomo- lyan a nővér. — És — kezdte óvatosan dr. Dér — és mondja, kedves nővér: heverésznek, vagy ülnek? — De kedves kolléga! — mordult dr. Lomer, aki hivatali időben mindig magázta dr. Dért. — Bocsáss meg, kedves kolléga — mondta dr. Dér, aki világéletében tegezett mindenkit, nem elvből, hanem mert így szokta meg. — Folytassa, nővérke. — Mi több, miután a lány elmegy... — Hány éves az a lány? — kérdezte hirtelen dr. Dér. A nővér összerezzent, dr. Lomer a homlokát ráncolta. — Idősebb, mint a fiú, kérem szépen... — És a fiú hány éves? — kérdezte idegesen dr. Dér. — Húsz, kérem szépen. — És ... — Figyeljük, nővérke, folytassa — szólt közbe dr. Lomer. — És mi több, tehát, amikor a lány elmegy ... — Lefeküdni — dünnyögte leereszkedően dr. Bakos, aki nem tudta, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad dr. Bakosnak. — De alszik, kérem — mondta a nővér. — Egész délelőtt és délután alszik. Csak enni kel föl... ha fölkeltik a szobatársai. Az infúzió alatt is alszik. Sőt, kérem, az infúziót meggyorsítja, így az előírt másfél óra helyett egy óra alatt folyik le ... Ez, kérem, tilos, és ártalmas. Mondtam is neki, de ő csak nevetett, és azt mondta, így kellemes, mert elzsongítja az embert... Azt mondta, kellemes részegséget okoz, és ő szeret részeg lenni! A szobatársai mondták, én nem kérdeztem, kérejn, csak úgy HERCEG ÁRPÁD: Konzílium — Megkérem, hogy viselkedjék! — csattant föl dr. Lomer. — Folytassa, nővérke. — A fiú kint marad! — vágta ki a nővér, és már majdnem sírt. — Néha hajnalig is, kérem! — És ... maszturbál? — kérdezte dr. Dér. — Tényleg maszturbál? — kérdezte dr. Bakos, aki, bár félt az újabb rendreutasítástól, nem bírta elviselni, hogy a nővér előtt kiosztották. — Doktor úr! Ne legyen taknyos kölyök! — dörögte dr. Lomer. — A fiú, kérem, olvas! — kiáltotta elkeseredetten a nővén t— Hajnalig olvas. Vagy- csak néz,-bámul kifelé az ablakon ... — Mit olvas az a fiú nővérke? — kérdezte dr. Dér olyan csendesen, hogy a nővér meglepetésében elfelejtett sírni. — Sexmagazint? — Dosztojevszkijt, Thomas M,annt, Hölderlint és Rilkét! — mondta dr. Lomer. Súlyosan, tagolva ejtette a szavakat. — Olvasták önök Rilkét, kollégák? mondták, hogy vasárnap nem szedi be a gyógyszereket, hogy ihasson. És a kocsmá- ros azt mondta, én nem kérdeztem, ő is csak úgy mondta, hogy, kérem szépen, pálinkát iszik. — Tehát fél decit — mondta dr. Dér. — Fél litert is megiszik, azt mondta a kocsmáros. — Képzelem, hogy dülöngél — mondta dr. Dér. — Nem dülöngél, kérem — mondta a nővér. — De kötekedik — mondta dr. Dér. — Nem kötekedik, kérem... A kocsmáros ... — Miért olyan . f ontos^magának ez a kocsmáros? — kérdezte dr. Dér, és sokat- mondóan hunyorított: — Csak nem? — A kocsmáros mindenkiről mindent tud, doktor úr. — Rólam is? Engem is figyel? — A doktor urak nem szoktak kocsmába járni. — Aha! Szóval a mi iszákos barátunk nem- csinál semmit, csak éppen iszik, és — Nem, sajnos még nem — mondta gyorsan dr. Bakos, és lesütötte a szemét. — Sajnos, én sem — mondta dr. Dér színtelen hangon, és magában kántálni kezdte A magányos-t: Mint ki idegen óceánra kelt, olyan vagyok az örök itt-lakóknak... — No igen! — mondta dr. Lomer. — Persze, most nem erről van szó. Ez az ember beteg. Gyógyulni jött ide, pihenni. Aludni, ha úgy jobban értik. — Világos — mondta dr. Dér. — A fiú nem alszik. a jelek szerint, no meg az információs csatornák szerint átkozottul bírja a szeszt. Más? — A múltkor sírt is. — A férfi sírt — dünnyögte dr. Dér, és elkomorodott. — Mondja, nővérke, maga szokott sírni ? — Nem értem, doktor úr... — Szokott maga ... hm... könnyezni ? — Nem értem, miért fontos, kérem, hogy én... — Kérem, kedves nővér, ép komolyan kérdeztem. Mikor szokott maga sírni? És miért szokott? Vagy maga nem tud sírni? — Köszönjük, nővérke — szólt ingerülten dr. Lomer. Nem akarta, hogy dr. Bakos megint valami ostobaságot dobjon be; szíve szerint engedte volna, hogy dr. Dér bevégezze, amit elkezdett. Érezte, hogy dr. Dért most kizárólag tudományos, orvosi szempontok vezérelték, ami nála mostanában — dr. Lomer keserű szájízzel gondolt erre —, meglehetősen ritka. Dr. Lomer gyanakodva figyelte, hogy dr. Dér már nem annyira tüdőspecialista, mint inkább pszichológus, noha, gondolta keserűen dr. Lomer, neki magának kellene pszichológushoz fordulnia. A nővér szétmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Dr. Dér észrevette, és lecsapott: — Maga most sír, kedvesem? — Nem sírok — szipogta a nővér, és megeredtek a köny- nyei. — Bántja valami? — kérdezte dr. Dér, és hirtelen olyan komor lett az arca, hogy tíz évvel látszott öregebbnek a koránál. — Maga bántja -r- mondta élesen dr. Lomer. — És a fiút vajon mi bántja, kedveseim? — Én azt nem tudhatom — mondta a nővér. — Meg kellené'kérdezni tőle — mondta dr. Dér. — No, de folytassa csak. — Igenis ... A múltkor ... elment. Se szó, se beszéd, délelőtt eltűnt, és késő éjjel jött vissza, tépetten, sárosán. — És részegen? — Én egészen közel hajoltam hozzá, hogy megérez- zem... De nem éreztem semmit ... Csak olyan elesett volt, olyan árva. És én úgy sajnáltam... — Most meg beárulta. Sajnálatból — mondta dr. Dér, és megint^ö regédé tt egy picit. — Nem vagyok én besúgó, kéfem! • --Nem'úgy 'J' gondoltam;' igazán nem ... Mit mondott a fiú, hol volt? Lányoknál? Bordélyban? — Nincsenek bordélyok, doktor úr — mondta a nővér, és zavartan elmosolyodott. — Vagyis arról volna szó, hogy a mi barátunknak elege van ebből a börtönből — mondta dr. Dér, és merően dr. Lomerre nézett. — Ez nem börtön — mondta dr. Lomer. — De börtön — mondta dr. Dér. — És ezt te is tudod. — Ki kell csapni — mond-^ ta dr. Bakos, és lebiggyesztette az ajkát. — Doktor úr — mondta megvetően dr. Lomer —, én magát, ha rajtam múlna, csak beteghordónak alkalmaznám ebbén az intézetben ... — Azt hiszem, kiváló boncmester válhat még belőled, kedves Bakosom — mondta dr. Dér. — Nincs véletlenül valami jófajta konyakod? — kérdezte- dr. Lomertől. — Tudod, hogy nem tartok — mondta dr. Lomer. — Elfüstölhetek még egy szivart, kedves fiam? Dr. Lomer meglepetten kapta föl a fejét: dr. Dér még sohasem kért engedélyt a rágyújtásra, egyáltalán, semmire, és még sosem szólította őt fiamnak. — Azért mégiscsak tarthatnál ... Egyet legalább ... Különleges alkalmakra — mondta vontatottan dr. Dér. — Este ugorj át hozzánk. A feleségemnek van valami kubai specialitása ... Ananász és rum, vagy ilyesmi — mondta dr. Lomer, de dr. Dér ezt már nem hallotta, mert tizenöt másodperce állt a szíve. Elek Emil felvétele VÁCI MIHÁLY: Bodza Virágodat a méh kerülte, nem tépték, mint az orgonát; kalapjához senki se tűzte, — - s nem szívta senki illatát; mert május-esten, mikor sírnak a holdfény-húrú hegedűk, ki is kötözné bús csokornak lelked, a fürtös-keserűt? Míg tavasszal körüllobog a Föld övén virágok lángja, és bűnbe hullott angyalok vér-ajkával suttog a mályva, ökölnyi tűz-parázs a rózsa, a pipacs ég, mint könnyű seb: — kertek alól zokogva hozza a szél tömjénes ihleted. Ó, te földben megfogant átok! Milyen sors ültetett, milyen kín facsar ágadra virágot, mit nem vesz észre senki sem. Virágba borulni-bomolni, Csak magadnak', mert úgysem lát más! Nem a hervadás tud gyilkolni, de ez a hasztalan virágzás! Fűnek, gaznak te magas voltál. Te már tudtad, hogy mi a Nap. Kiket taposnak, kikre por száll, felsziszegtek rád: — Te fa vagy! S nem voltál elég magas fának, mert fíem érted el az eget. Ágaidra sasok nem szálltak, így hívtak: — Ó, csak bodza ez! Erdőkbe vágytál, ligetekbe, hervadt kertekbe legalább, vagy csak oda, hol útkeresztre szórod fürtöd virágporát: hegyek fölé húzó fasorban csak patkónyomát követni, a csillagokkal egy csokorba kötözve — lelked ellehelni; a lehunyódó ég szemét be- pillázni, mint a jegenyék, elzokogni ezüstben égve porlepte füvek énekét; lángjegenyék kivont-kard lelkét vágytad, kik utak elején megnyíló egekbe vezették a tájat a tavasz szelén. De megmaradtál egyedül, átkok, panaszok görcsös bokra, aki csak térdelve feszül árkok partján a viharsarokba. Botladozó, tördelt zarándok, árnyak nagy kazlai alatt, keserűn áldod a világot, s szórod rá csillagaidat.
