Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-22 / 145. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. június 22. SZÍNHÁZUNK MÚLTJA (8.) | ii8o\Attí Thália várja „gyermekeit" Piros betűs esztendő a nyíregyházi színház történe­tében 1960. Március közepén még a József Attila megyei Művelődési Házban tartották a színházi előadásokat. Itt lé­pett fel Salamon Béla, aki ekkor volt 75 éves. A nyír­egyházi közönség meleg sze­retettel köszöntötte a kiváló művészt. „Kedves nyíregyhá­ziak! Én tudom, hogy nekem már késő van, tudom, hogy már be kellene fejezni a já­tékot. De én úgy érzem, meg­csináltam a leckémet, enged­jék, hadd játszam még egy kicsit...” Március 13-án a Tisztesség­tudó utcalányt, Jean Paul Sartre darabját mutatta be a József Attilában a miskol­ci Nemzeti Színház. Horvai István kétszeres Kossuth-dí- jas rendező állította színpad­ra a művet, a főszereplő La- tinovits Zoltán volt. Ez az előadás az utolsó a József Attila megyei Művelődési Házban. Március 25-én meg­nyílt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház. Húsz éve már. Milyen volt — vagy mi­lyennek látta — az átépített színházat a krónikás? A színház nézőtere 516 sze­mélyes. Kiváló akusztikáját salakgyapot és filmlemez- burkolat kombinációja és a nézőtér tojás alakzatú alap­rajza adja. Minden szék alatt elszívó nyílás biztosítja a friss levegőt. A székek ülő­lapja perforált, szellőzik. A székek különleges epeda- rugózással készültek, szépek és kényelmesek. Egyenértékű minden hely a látási és a hallási viszonyok szempontjá­ból. Nincs jó és rossz hely. Az „üzemi” épületben iro­dák. díszlettár. társalgó, öl­tözők, kelléktár és fodrász­műhely kaptak helyet. Külön kazánház épült, trafóállomás és vízmű. Hideg-meleg vizes, légfűtéses, füstelszívóval mű­ködik. 201 építészeti és 227 gépé­szeti részlettervrajz készült az átalakításhoz. Egy sereg szakembert találunk a terve­zők között: az átépítést a vá­rosi tanács építési osztálya irányította Kalocsai István főmérnök vezetésével. S akik az „ékszerdoboznak” is ne­vezett új színházat a terve­zőasztalon megalkották: Läu­fer János belsőépítész, Né­meth István színpadtech­nikus, Tolnai Pál elektromos tervező, Füszter Ferenc gé­pésztervező. Simon Ferenc mérnök. A kivitelező a SZÁÉV, Knollmauer János építésvezető irányításával... Modern, nagy teljesítmé­nyű, magyar gyártmányú fényszabályozó, 38 reflektor — rivalda és szoffita világí­tási berendezések — zsinór- padlásos színpad, korszerű díszletmozgató felső gépezet­tel, amely bármilyen előadás kiszolgálására alkalmas. Ezek voltak a jellemzői az új szín­háznak. A nyitó előadáson Major Tamás Petőfi: „Levél egy szí- neszbarátomhoz” és József Attila: „Ars poetica” című versét mondta el. A Csokonai Színház művészei — meghí­vott operaházi vendégekkel, mint Király Sándor, Vámos Ágnes, Fodor János — a Bánk bánt, nagy nemzeti operánkat adták elő nagy si­kerrel. A meghívott fővárosi és más városok színházi szak­emberei úgy nyilatkoztak: minden más vidéki városnál jobb helyzetbe került Nyír­egyháza. Irigylésre méltó színházi környezetben fogad­hatja a legjobb társulatokat is. Július 31-ig 69 előadásra kötöttek szerződést. Ezzel so­ha nem tapasztalt, virágzó színházi élet kezdődött Nyír­egyházán. Évente 120—130 előadást tartottak a színház­ban. Zömében a debreceniek, de megfordultak itt a miskol­ci, a szolnoki, a békéscsabai, az Állami Déryné Faluszín­Váci Mihály rajza Keres Emilről a vendégkönyvben ház és esetenként egy-egy fő­városi színház művészei is. Szinte nem volt nyári szünet sem, az elkészült gyönyörű szabadtéri színpadon egymást váltották az együttesek. 1965-ben a tévé is közvetí­tést adott a nyíregyházi szín­házból. 1968-ban bérletrekor­dot jegyzett fel a színházi Thália várja „gyermekeit” napló: tízezer fölé emelke­dett a bérlettel rendelkezők száma. Többségük azonban nem egyéni, hanem munka­helyi, szakszervezeti és kul­turális alapokból vásárolt bérlet volt. Sokan nem is jöt­tek el az előadásokra, mert nem mindig azok kapták a bérleteket, akik valóban ér­deklődtek a színházművészet iránt. A gondok mellett is kiala­kulóban volt egy törzsszín­házlátogató közönség, mind több kétkezi munkás, tsz-dol- gozó, diák, értelmiségi vált rendszeres látogatóvá. A színház színházbaráti kört is alakított, színész—közönség találkozókat szervezett, kép­zőművészeti tárlatokkal is színesítette a színházban töl­tött időt. Egyre több ősbe­mutatóra is sor került. Töb­bek között itt mutatták be először Taar Ferenc „Sírkő pántlikával” című tragikomé­diáját. A fővárosi Katona Jó­zsef Színház Zorin: „Varsói melódia” című kétrészes lírai történetét Törőcsik Mari és Sztankay István főszereplé­sével láthatta a nyíregyházi közönség. Alig van a színházi életnek olyan nagysága, aki ne; ját­szott volna a nyíregyházi színházban. Csak az utóbbi évek plakátjairól néhány név: Bessenyei Ferenc, Básti La­jos, Páger Antal, Cobby Hil­da, Rutkai Éva, Latinovits Zoltán, Darvas Iván, Psota Irén, Agárdy Gábor, Né- methy Ferenc, Bálint András, Keres Emil, Gyenge Árpád, Hofi Géza, Moór Mariann, Oszter Sándor és még sokan. Milyen műsorpolitikát ala­kított ki az önálló társulattal nem rendelkező színház? Természetesen csak abból vá­logathatott, amit az itt játszó társulatok „kínáltak”. Az elő­adások döntő többségét, az utóbbi években 80—90 száza­lékát, a debreceni Csokonai Színház művészei mutatták be Nyíregyházán. Az 1977/78- as színházi évadban a debre­ceni társulat 119, a Népszín­ház 17, a színház amatőrök­ből álló gyermekszínjátszó együttese 12 előadást tartott, összesen 153 előadásra került sor, melynek műfaji megosz­lása nagyjából hasonló az ál­landó társulattal rendelkező városokéhoz. Az előadások 15,7 százaléka volt dráma, 14,4 százaléka operett, musical, 12,4 százalé­ka színmű, 13,7 százaléka opera, míg minden harmadik előadást a komédia műfaja képviselt. Az 1978/79-es évad­ban 114 ezer néző volt a színházban. A debreceni tár­sulaton kívül három előadást tartott a miskolci Nemzeti Színház, vendégszerepeit a Mikroszkóp Színpad, a Köllő Pantomimegyüttes és a romá­niai „Szatmári Északi Szín­ház”. Tizenkét színházi anké­tet tartottak és öt kiállításra peruit sor a színház társalgó­jában. Kuriózuma volt a ze­nei műsoroknak a Japán Rá­dió 4s Televízió gyermekkó­rusának nyíregyházi vendég- szereplése. Mit jegyzett fel a színház krónikája az 1978 79-es évad­ról, amely ilyen minőségében — állandó társulat nélkül — az utolsó teljes évad volt? Százezer néző volt kíváncsi a több mint 217 rendezvényre, a 127 színházi, 16 filharmó­niai, 14 ŐRI előadásra, a 15 ankétra, az öt kiállításra és 40 egyéb rendezvényre. A „Nyírségi Ősz” programjá­ban szerepelt a Krúdy-évfor- duló méltó megünneplései a meghívott színházak a kö­vetkezők voltak: Csokonai Színház, Thália Színház (Kas­sa), Szigligeti Színház (Szól­ítok).' Katona József Színház (Kecskemét), Thália Színház (Budapest). Ebben az évad­ban 7800 bérletese volt a színháznak. Azért nem több, mert a Déryné Színház meg­szűnése után a Népszínház nem tartott előadásokat Nyír­egyházán, így 3 ezer fiatal bérlő maradt ki a rendszeres színházi látogatásból. Vendégkönyvek sokasága őrzi az apró epizódokat, a szereplők szellemes sorait, rajzait. Városunk nagy költő­fia, Váci Mihály is becses emléket hagyott hátra az egyik színházi vendégkönyv­ben, amikor Keres Emil Ven­dégszerepeit Nyíregyházán. Váci Mihály gyorsrajzot ké­szített Kérésről, amely alá ezt írta: „Ezen a Kérésén, senki ne keressen olyan vonást, amely fellelhető Kérésén ...” 1980 januárjában tartották a ..csonka évad” utolsó elő­adásait a színházban. Január 28-án a város szülötte, Pécsi Ildikó színművésznő „Szere­lem” címmel önálló esten ta­lálkozott városa közönségé­vel. Nagv siker, forró talál­kozás volt. És búcsú a szín­háztól, amelyre néhánv nan múlva felkerült a tábla: „A színház felújítás miatt zár­va.” Thália aggódva és izgalom­mal várja, mikor köszöntheti állandó lakóit, az állandó társulatot a megszépülő szín­házban ... Páll Géza (Vége) SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Év­tizedek buszon — Előttünk az út, a mindig változó mindig meglepetések­kel veszélyes forgalom, mö­göttünk Ötven-száz utas. Olyan munka ez, amit nem is lehetne muszájból csinál­ni, ezt szeretni kell. Hiába járjuk mi nap mint nap ugyanazokat az országutakat, hiába lassítunk a megszokott kanyarok előtt, nincs két egy­forma nap. Más a tél, a ta­vasz, az ősz, a nyár, de más lehet minden óra is ... Három ponttal marad be­fejezetlen Palicskó Ferenc, a Volán 5-ös számú Vállalat Báthori István Szocialista Brigádja vezetőjének mono­lógja az autóbuszvezetői hi­vatásról. — A brigád? A vezetésről, a mesterségemről ugyanezt mondanák még huszonötén. Mit mondhatnék? Jól kijö­vünk. Látja, most reggel van. A hajnalban kezdett — fél négykor keltem —, és a ké­sőn délután, kora estében vé­get érő munkanap rövid pi­henője. Itt ilyenkor a fele brigád találkozik. — Mindig csak a fele? — Majdnem'mindig. A for­galom kemény törvény, hogy mind összejöjjünk, ahhoz le kellene állnunk, vagy a sza­badnapokba kerülne. Mi itt néha hetekig csak a szembe­jövő kocsi ablaka mögött lát­juk egymást. — Elégedett eihber? ' — Nézze, én már a nyug­díj felé ballagok. Arrjim van, az a két kezem munkája. Család, szép ház itt, Nyírbá­torban. Az történelem, hogy mi egyszerű emberek ugyan­úgy panaszolhatnánk a nehéz gyerekkorunkat, hiszen a má­hoz mérten még annak is ne­héz gyerekkora volt, aki job­ban élt a többinél. Én nem éltem jobban. Számolja ki: én huszonhét éve jöttem eh­hez a vállalathoz, huszonhét éve ültem először autóbusz- rá. Van itt egy kollegám, Galamb Tibi. Ö huszonegy éve van itt. Néha beszéljük egymással, hogyan is volt. Valamikor két busz járt Bá­torból. összesen. És milyen kocsikkal! Nem tréfa, de .ma, ha egy olyan busz végigmen­ne az utcán, mosolyogva bá­mulnának utána az emberek, és azt hinnék, hogy valami­lyen kiállításra megyünk. — Mikor volt nehezebb? — Nehéz így megmondani. Az is szép volt, hiszen fiata­lok voltunk. Emlékszem, hasz­nált repülőgépgumikat adtak, azzal kísérleteztünk. Akadt nap, hogy tíz defektet szerel­tem. Akkor, tudom, mert hi­szen gyerekkorom óta ebben a tájban éltem, más volt az utas is. Autó alig járt az útpn, és az utak olyanok voltak, hogy ma már rá se hajta­nánk. Két falu között gyalog jártak az emberek, de gyalo­goltak tizenöt-húsz kilométe­reket is. Buszra az ült, aki nagyon sietett, akinek baja volt. Nem egyszer vittünk mi akkor beteg gyereket, kór­házba siető embert. Órákig lehetne mesélni erről. Ma a betegért mentő megy, és egv falun belül, ha két megálló van, már felszáll ötszáz mé­terért is az utas. — Ez jó, vagy rossz? — Ezen meg vitatkozni le­hetne. Mert az, hogy én em­lékszem az utasaimra, akik a kendő sarkából bontogatták ki a fillérre kiszámított ki­csi pénzüket. Ha akkor nem szálltak buszra, az maga a szegénység volt. Az ötszáz méter viszont már a túlontúl nagy kényelem. Akkor a ko- esm volt egv-két-három diák. Ma egy faluból megtöltenek egy buszt. Akkor egy diák­PALICSKÖ FERENC gyerek szeptemberben elkez­dett járni egy ruhában, és abba járt júniusig. Ma napon­ta jönnek másban. Az a néni­ké, aki húsz éve a piacra utaz­gatott, ma vasárnap jár, hol Debrecenbe, hol Nyíregyhá­zára megy a gyerekeihez. — Szereti az utasait? — Mondtam, hogy a mes­terséget, az autóbusz-vezetést szeretem. Ehhez pedig szeret­ni és érteni kell az utasokat. Nem szeretem a nagy szava­kat, de bennük is azt szere­tem, ahogy az életük válto­zott, mert ugyanígy változott az én életem is, ugyanígy vál­tozott a táj is körülöttem. — Mit lát vezetés közben a tájból? — Nagyon nagy részt is­merek jól a megyéből, hiszen nagy terület a miénk. Itt hu­szonhét év alatt nem megvál­toztak, hanem háztól házig kicserélődött jó néhány fa­lu. A volánnál nem tájat, ha­nem utat néz az ember, ez igaz, de többet is lát. — Szereti az utakat? — Nagyon szeretem őket, de ez kocsin természetes. Szí­vem szerint még most is sze­retem egy kicsit a régi, a portalanítás előtti utakat is, mert ezt látva emlékezhet az ember. Hanem az utasokról még azért mondanék valamit. Az utas ma csak azt látja, hogy jön a busz, hogy esetleg késik, hogy gyakran tele van. Akkor is minket szid, bizony nem egyszer csúnyán mocs- kolódik is, amikor az ő ked­vében van a hiba. Nem min­denki egyforma. Emlékszem arra az időre, amikor szinte csak heti ingázókat hordtbnk, ma már a napi ingázók van­nak többen. Emlékszem én bizony nagyon kemény szom­bat estékre, és ma is akad azért részeg, veszekedős em­ber. Régebben ez könnyebb volt. Akkor kalauz is járt a kocsin. Ketten voltunk. Most egyedül van a vezető. Akkor csak vezettünk, most jegyet adunk, számolunk, felelünk a rendért, jobban mint akkor. És az lenne az igazán jó, ha az utas is megértené, hogy mi is emberek vagyunk, hogy amikor sorban állnak az ajtó előtt, akkor nem szívesen szá­molunk meg nyolcvanhárom tízfillérest, mert nemrég még filléreztünk is. — Ezek a mesterség bosz- szuságai? — Ezek olyan bosszúságok, amiket nem szabad, hogy a többi utas is megérezzen. Itt van Vékony Pista kollegám, ő mindig tréfás az utasokkal, van más, aki komoly, de ha­tározott. Azt akarom monda­ni, hogy nekünk viselkedni is kell. Tudja, nem mindegy, hogy milyen hangulatban ül­nek az emberek a hátam mö­gött. Én a fiatalabbaknak szoktam mondogatni ezt, mert vezetni nem elég. — A beszélgetést azzal kezdtük, hogy csak néha ta­lálkozik a brigád. A vezetés­hez, a jegykezeléshez, az uta­sokkal való bánáshoz tartozik még valami. A brigádvezetés. — .A brigád. No, erről szí­vesebben beszélek, mint ma­gamról, mert hát nem én va­gyok az érdekes, hanem a munkánk. Még 1975-ben ala­kultunk. Tavaly nyertük el az arany brigádérmet, jövőre szeretnénk kiválóak lenni. Kimondjam? — Igen. — No, alakuláskor olyan dolog volt ez, hogy nem is tudtuk, mit akarunk. Azzal kezdődött, hogy kezdtünk többet és hasznosabban be­szélgetni a szakmáról, de ez még nem lett volna brigád. Aztán kezdtünk segítgetni a másiknak, aztán, hogy egyi­künk épített, mentünk segíte­ni oda is. Valahogy összeme­legedtek az emberek. Nem mondom én, hogy mindenki barát, de egyre több közös örömünk lett. És egymáshoz is alakultunk egy kicsit. So­kat töprengtem ezen. Ugyan­azok, akik a brigádpénzt egyenlőn osztották volna szét, ma természetesnek hiszik, ér­zik, ha munka szerint osz­tunk. Nem lett ez viták, bán- tódások nélkül, de lett. Né- hányan tanultak közöttünk. Próbáltunk segíteni. A társa­dalmi munkák is összehozták az embereket. Volt egy kato­natársunk. Senki se szólt el­lene, hogy a brigádpénzből adjunk neki is, hiszen előtte azért megdolgozott. Más em­berek lettünk. Nem hibátla­nok, mert ugyan ki hibátlan, de jobbak. — A brigádvezetés munkát ad. Mi érte a hála? — Az öröm. Az élmény. — Mond egyet? — Nagykállóban az idegin­tézetnek van egy autóbusza, de nincs gépkocsivezető rajta. Volán-brigád szereli, gondoz­za, mi meg vállaltuk, hogy szabadnapjainkon elvisszük a kis öregeket a kocsival. Rá­megy a szabadnap, de az va­lami csodálatos. Elmegyünk a Mátrába, a Bükkbe, vagy bárhova. Ök ott ülnek mögöt­tem, és tudom, hogy boldo­gok. Csupa, valamikor sze­rencsétlen élet. Van ebben valami szomorú, de van ben­ne valami nagyszerű is. Meg­állunk valahol, letelepszünk és ők, mint a gyerekek örül­nek fűnek, fának, égnek. Énekelnek mögöttem, ha megállunk, megsimítják az ember vállát, vagy maguk készítette apró ajándékkal kedveskednek. Brigád nélkül nekem ez az élményem soha­se lehetett volna, pedig ... — Pedig? — Pedig nagyon jó érzés ott embernek lenni velük, a tár­sadalom részének lenni ér­tük. A menetrend adta pihenő végén kocsira száll. A lelkem- re köti még, hogy a brigádról írjak, meg a falusi gyárról, mert az a fontos, hiszen ő csak azt akarta elmondani, hogy aki ott a volánnál ül, ugyanolyan ember, mint az utasok. Bartha Gábor KM o

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents