Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-15 / 139. szám

1980. június 15. HAZAI TÁJAKON Orczy Lőrinc udvarában FILMJEGYZET Orczy Lőrincet elfeledték — csak az irodalomtörténet tartja számon. Versei a mai olvasónak gyakran döcögő­sek, oktatgatók. okoskodók. De azért akadnak ma is él­ményt sugárzó sorai! S külön­ben úgy volt ő nagy (mert hogy az volt, a kortársai ta­núsítják, élükön Kazinczy- val), hogy alakja, személye, érdeklődése. gondolkodása serkentette emberek sorát, lenyomata bennük maradt, De most nem értékelni kí­vánjuk, csak felidézni őt, s ehhez először Kazinczyt hív­juk segítségül, aki egyebek között így jellemezte: „Ele­ven, szikrázó szemei a legfe­hérebb homlok alatt boldog megelégedéssel mosolyogtak; arcát az egészség piros színe fogta el s bajuszos ajkain a sváda ült”. Kazinczy először Sátoral­jaújhelyen 1779-ben látta Orczyt, aki miután tábornok­ként leszerelt, 1764-től Abaúj megye főispán! helytartója, majd főispánja lett 64 éve­sen. Ennek az életkornak a felét katonáskodással töltöt­te. mert ifjan ő is Mária Te­rézia védelmére kelt, amikor az országgyűlés a „Vitám et sanguinem”-et kiáltva föl­ajánlotta a segítséget. S e hosszú szolgálat alatt saját A kastély egykor pompás ár­kádos udvara költségén huszárezredet ál­lított ki, harcokban, csaták­ban, bravúrokon vitézkedett — egyebek között ő is ott volt Hadik Andrásnak Berlint 24 órára megszálló s megsarcoló huszárjai közt. De az iroda­lom mindvégig a tarsolyában volt, hiszen még előbb, ifjan erre készülődött közös tanul­mányokban Barcsayval, aki a királynő testőrének szerepét osztotta meg a költészettel „Két barátnak hosszú úton való vándorlása” című versé­ben emlékezett közös olvas­mányaikra, beszélgetésükre Orczy. Kazinczy több helyen is megörökítette a kor irodal­mának kistermetű, bölcselke- dő s életvidám öregjét, egy­ben az irodalom mecénását. 1783-ban látogatta meg elő­ször falusi otthonában. Tar- naörsön. Kora reggel ért oda egy nyárvégi napon. A kert­ben várta meg. míg felébred Orczy Lőrinc. Aztán: „Mente nélkül... üle szobájában, mert a nap igen meleg volt. Elővevé verseit kéziratban s amiket Barcsay Ábrahám íra hozzá s más barátaihoz, s a franciákat, kiknek poétáikat minden más nemzetbelieknél inkább kedveié. Midőn bele unának az olvasásba, a haj­dan férfiait és dolgait emle- geté”, s ezek sorában „nagy­atyámat Bossányit, egykori lovagló pajtását. Ebédnél és vacsoránál némán üle”. Majd pedig: „Szó nélkül inte asz­tal után, hogy követném, s éjfélig ismét ketten mara- dánk s ismét olvasgatva”. Tarnaörsön történt ez, ahol Orczy Lőrinc a nyarat töltöt­te többnyire (mert Pesten a mai Petőfi és Párizsi utcák találkozása táján is volt há­zuk). A század derekán lett az övék Tarnaörs (előttük a Nyáriaké volt), s az idő tájt építettek barokk kastélyt ott. A tarnaörsi földszintes Orczy kastély ma már az enyészeté, de romjaiban is sejteni engedi nagyszerűsé­gét. Orczy nemigen örökített meg helyszíneket. Így csak elképzelni tudjuk őt a remek oszlopsor mögött vagy az udvaron átmenőben. S in­kább láttatni engedi a tájat, ami még ma is beköszön a falakon (jóllehet a megnőtt falu körülvette őket). Te­gyünk csak próbát — mai írásmóddal felidézve szavait: „lm a tavasz eljött: kikerics virágzik /Szántók nótájukat vígan fütyörészik/. Pacsirták magasról a napot köszöntik, /Darvak is elhagyott táncu­kat már kezdik”. Ezt látni le­het, ez meg van festve! Vagy: „Óh kedves pusztaság!/ Csen­des magányosság /Óh mely igen szeretlek...” Ez is át- érezhető! Nem egyedül Kazinczy járt „irodalmi udvarában” a kor­társak közül. Bacsányi János, a -SftltÖ tje velőkéit, tartózko­dott ott, azt írja’ róla: „Ne­kem atyám helyett édes atyám vala”. S a látogatókon kívül a kapott s írt levelek hosszú sora! Így lett egy or­szág irodalmában jelentős a tarnaörsi kastély (a pesti ház mellett). Amikor Pesten 71 évesen meghalt 1789. július 28-án, Tarnaörsre vitték tetemét, ott temették el. A falutól nem messze egy kis kápolna emel­kedik a kriptát rejtő dombon. A kriptaajtón címer. Felirat nincs. Ha lenne, akkor talán az, amit Kazinczy lapja, az Orpheus írt a nekrológjában: „Nem tagadta meg ettől a Szerencse semmi adomány- ját”. N. F. Családi filmek Kezdem a cím magyaráza­tával. A „családi film” kifejezési nem olyan értelemben hasz­nálom, hogy a történet — á mese — valamiféle famíliá­val lenne kapcsolatos. A mű­fajra sem utalok a definíció­val. „Családi filmen” — le­het kissé önkényesen — olyasfajta alkotást értek, melyet szülők és gyerekek, nagyok és kicsik, felnőttek és apróságok, egyszóval a csa­lád összes adúja együttesen tekinthet meg. Hogy a műre ráüssük a „családi film” pecsétjét, ter­mészetesen többféle követel­ménynek meg kell felelnie. Nem lehet korhatárhoz kö­tött. „Mellőznie” szükséges a brutális erőszakot és a vér­forraló erotikát. Jó, ha té­mája, cselekménye, konflik­tusa, mondanivalója a fiatal és idős nézőket egyaránt ér­dekeltté teszi — s ezzel meg­teremti a véleménycsere, az értelmezés, a vita lehetősé­gét. Mindebből két dolog kö­vetkezik : 1. „Családi filmet” sokkal nehezebb tető alá hozni, mint egy-egy korosztályt, ré­teget stb. „megcélozni”. Egy­szerre szólni mozilátogató milliókhoz (vagy legalábbis százezrekhez) roppant fogós feladat. A film — és a mozi — differenciálódásának ko­rát éljük, ez a folyamat sem kedvez a „családi filmek” készítőinek. 2. Régebben — mondjuk a harmincas-negyvenes évek­ben — a moziproduktumok jó részét „családi filmnek” lehetett tartani. A nagyma­ma, a papa és a csemete együtt, szórakozhatott , Walt Disney1 bűbájos rajzain (azo­kon leginkább), Chaplin tör­téneti-esztétikai értékekkel bíró komédiáin, nem beszél­ve olyan remekekről, mint a Hatosfogat (western), a Csa- pajev (kalandos mű a polgár- háború hőséről, A nagy áb­ránd (dráma). Később foko­zatosan megcsappant az ilyesfajta jellegű filmek szá­ma. Csak a legfrissebb kíná­latra gondoljunk: mondjuk a Hair, az Apokalipszis most, a Kígyótojás vagy — a ma­gyar termésből — a Bizalom, a Harcmodor, a Békeidő nem családi mozizásra készített művek. Akkor hát a kiskorúak jár­janak matinéra, akik meg érettebb éveiket tapossák, vá­lasszák ki külön a nekik szóló film táplálékot? És a moziban soha ne foglaljanak helyet egymás mellett? Szó sincs róla. Mostanában is forgatnak „családi filme­ket”, csak kisebb számban. Továbbá némileg megváltoz­tatott funkcióval. Konkré­tan: figyelembe véve azt az egyáltalán nem mellékes kö­rülményt, hogy a világ rob­banásszerű változásait — a technika fejlődését, a politi­ka eseményeit — már az ál­talános iskolások is konsta­tálják. A biológiai-szellemi érés tempója is felgyorsult: a „családi filmek” erről ugyan­csak tudósítanak. És van még egy fontos mozzanat. 1980 filmfogyasztó gyermeke összehasonlíthatatlanul több moziélményben részesült, mint az előtte járó generá­ciók tagjai (a televízió jelen­tősége ilyen szempontból szintén felbecsülhetetlen). Ami azt jelenti: bonyolult összefüggéseket is megfejt, esetleg elvont eszközök dekó­dolására is fogékony. Csak egyetlen példát említek. A kopár sziget annak idején sokak számára „antifilmnek” tetszett, ma minden korosz­tály — a kisebbeké is — be­fogadhatja. Amivel nem azt akarom mondani, hogy Ka- neto Shind remeke ideális ..családi film”, csak éppen a filmművészeti kultúra körei­nek szélesedésére utalok. Tallózzunk a júniusi mű­sorban. Melyek azok a fil­mek. melyek előadásaira a família tagjai kollektíván ki­vonulhatnak (ha filmes prog­ramot terveznek és ezt bírja is a pénztárcájuk)? A sort a Kicsi a kocsi, de erősL” .című amerikai vígjá­ték nyitja meg. Műfaját és jellegét tekintve abszolút „családi film”, a Walt Disney Production emblémája dísze­leg rajta, mindössze az a baj, hogy eléggé lapos és humor­ban sótlan művecske. Fősze­replője egy bogárhátú kocsi, mely önállósítja magát és kalandok sorát éli át. Mint­ha ember lenne. Elsősorban azoknak ajánljuk a kissé avitt komédiát, akik szeret­nek autózni (hazánkban ilyenek szép számmal akad­nak), s ugyanakkor nem za­varja őket a játékos infanti- lizmus hangvétele (félek, hogy ez a minősítés viszont sokakat késztet tartózkodás­ra). A Kicsi a kocsi, de erős! — tucatáru, éppúgy futó­szalagon készült, mint a népszerű közlekedési alkal­matosság, Persze nagyon nagy a különbség, ha a meg­állapítást filmművészeti ter­mékre és járműre vonatkoz­tatjuk. A Hajadon feleség című szovjet film szintén megte­kinthető korhatár nélkül. Valójában a háborús törté­netek híveinek való, tehát bizonyos élményeket — is­meretanyagot — feltételez. Az alaphelyzet izgalmas: egy magányos nő és egy frontra induló katona találkozásá­nak, elválásának, majd is­mételt összekerülésének rész­leteit eleveníti meg. Natalja Troscsenko az érzelmek fon­tosságát hangsúlyozza, a lé- lekrajz azonban — sajnos — nem erős oldala. Főleg a hi­teltelen befejezés zavaró. Végül megemlíthetjük az Anton, a varázsló című NDK filmet, mely egy tipikusan mai ügyeskedő ember portré­ját rajzolja meg. Antonnak különös a jelszava, de köz­érthető: „Vágd meg azokat, akik másokat megvágnak”. Kedves csirkefogó ő, mind­annyiunk ismerőse: hányat­tatásain, sikerein és buká­sain jókat derülhetünk, an­nak ellenére, hogy Günther Reisch művének is csikorog a dramaturgiája s a fordula­tok egy része könnyűszerrel kiszámítható. Az Anton, a varázsló mindemellett „csa­ládi film”, tanulságai meg­szívlelendő lecke téziseit kí­nálják. Summa summárum: a jó „családi film” — hiánycikk. Örülnénk, ha az illetékesek felfigyelnének erre a gondra és nagyobb kínálattal örven­deztetnék meg a családok kö­zös élményre sóvárgó tagjait. Veress József áKk „Ideológiai munkában nem lehet lovasrohammal győz­ni” — idézi Lenin figyelmez­tetését Aczél György, kultu­rális és ideológiai életünk né­hány kérdéséről szólva. S a Gondolat Kiadó új kötetébe felvett válogatása az elmúlt tíz év más jelentős beszédei­nek, tanulmányainak mint­egy példázata is lehetne en­nek. Nyomon követhetjük ugyanis azt a szívós elvi kö­vetkezetességet, állhatatossá­got, türelmet — ámbár szen­vedélyes és vitázó türelmet —, amellyel vissza-visszatér alapvető fontosságú kérdé­sek magyarázatára. Így kí­vánja formálni, alakítani tár­sadalmi méretekben az em­berek tudatát, magatartását, miközben maga is állandóan választ keres a változó, világ, a változó valóság problémái­ra. Folytatás és megújulás- Aczél György új kötetéről­Történelmi tapasztalatain­kat elemezve írta címadó — Folytatás és megújulás — ta­nulmányában : „Rendkívül fontos, hogy újra és újra tu­datosan, felelősen végiggon­doljuk a szocializmus építése során megtett utunkat, jö­vőnk érdekében a múltat és jelent”. Szélesebben általáno­sítva teszi ő maga is ezt min­dennapjaink vizsgálatában, állítva egyben azt, hogy „a szükséges megújulás nélkü­lözhetetlen feltétele a szo­cialista folytonosság biztosí­tásának. A megújulás előfel­tétele pedig az objektív va­lóság szüntelen és őszinte szembesítése végzett mun­kánkkal, eredményeinkkel és célkitűzéseinkkel”. Az írások mindegyikének ez a nézőpont áll a tengelyében, s egyben ez adja valamennyinek a máig szóló időszerűséget. Egységes ívű érvelési rend­szerben követhetjük azt az alapgondolatot, hogy a kul­túra ugyan saját belső törvé­nyei alapján változik, fejlő­dik, de nem szakad el, nem is válhat el attól a háttértől, amely meghatározója, s ame­lyet lényegénél fogva tükröz- tetni hivatott. A társadalmi, gazdasági és kulturális fejlő­dés kölcsönhatásáról, egysé­géről van módunk megbizo­nyosodni, olvasván e tanul­mányokat, előadásokat. S eb­ben megintcsak az elvi kö­vetkezetességre érdemes felfi­gyelnünk, amellyel a szerző ugyanazt a lényegi választ adja, például több mint egy évtizede, a gazdasági reform bevezetésekor, mint nap­jainkban, amikor a koráb­binál lassúbb gazdasági nö­vekedéssel számolhatunk. Azt nevezetesen (amiként az MSZMP KB Politikai Aka­démiáján elhangzott tavalyi előadásában), hogy „a szak­mai tudás, a műveltség, az eszmei, erkölcsi és kulturális felkészültség egyre közvetle­nebbül gazdaságformáló té­nyezővé is válik”. Erre ala­pozva jelenti ki, hogy „még ha a gazdasági szükségszerű­ségek ma középpontba állít­ják is a termelési kérdéseket, még ha ennek sodrában öko­nomista egyoldalúságok ta­pasztalhatók is, társadal­munkban a kultúra minden­kor nélkülözhetetlen...” Egybecsengenek ezek a sza­vak a XII. pártkongresszus határozatának művelődéspo­litikai fejezetével, amely egyebek között leszögezi, hogy előrehaladásunk első­rangú feltétele: tovább gya­rapodjék népünk műveltsége, a közművelődés egyre in­kább váljék társadalmi ügy- gyé. Ehhez tisztában kell lennünk azzal, hogy a kultu­rális fejlődés miként alakít­ja a társadalmat, miként hat a különféle gazdasági-társa­dalmi feladatok megoldására. Helyenként valósággal fel- forrósodnak a szavai, amikor az értetlenséget, a nemtörő­dömséget korholja. „Egyszer el kell már érkeznünk oda, hogy épp úgy felelősségre le­hessen vonni egy olyan veze­tőt, aki elhanyagolja az em­berek szellemi fejlődését, mint azt, aki rozsdásodni hagyja a vállalat értékes gé­peit” — mondta előadói be­szédében a párt Központi Bi­zottságának ülésén a közmű­velődés tárgyalásakor. Eltá­volodott volna ezzel a hét­köznapi realitástól? Aligha. Csupán „alkotó elégedetlen­ségével” is figyelmeztetni akart, hogy éppen a valóság, az adottságok jobb felismeré­sére van szükség. Mert a mi társadalmi rendszerünkben még jobban lehetne és kel­lene élni a lehetőségekkel, amelyek kibontakoztatják az emberekben rejlő értékeket. A két ellentétes társadalmi rendszer versenyének, ide­ológiai harcának is meghatá­rozója ez. Az ellentétes élet­módok, életformák erőpró­bája, s ebben — mint mon­dotta — az értelmes, tartal­mas élet, magának az embe­riségnek a jövője a tét. Ezen a jövőn sokat gondol­kodik a szerző. „Mivé lehet az ember” — ez a messzire néző kérdés is erre mutat, amelyet egyik legmegkapóbb hangvételű írásának, kará­csonyi cikkének címéül adott Gramscitól kölcsönözve e kérdésfeltevést. S a munkás- mozgalom nagy olasz teore­tikusának töprengéseit biza­kodóan folytatta, mintegy hitvallást téve az ember mellett. Az emberbe vetett hittel (mint mindig is múl­tunk, irodalmunk, történel­münk legnagyobbjai), hiszen „az ember eredendően se nem rossz, se nem jó, a tár­sadalmi viszonyok összessége alakítja a személyiségét”. Ám, hogy mégis mivé legyen, s mivé lesz, az még hosszú harc kérdése is, amelyben a társadalomnak és az egyén­nek egyaránt részt kell ven­nie. Az ilyetén részvétel sokféle módja, lehetősége is tárgya Aczél György e kötetének, amely a .„Válogatott kultúr­politikai írások” alcímet vi­seli ugyan, de — mint az előzőekből is kiviláglik — messze túlmutat e körön tár­sadalompolitikai, emberfor­máló hatásában, vonzatai- ban. Tulajdonképpen a mai magyar valóság szinte min­den fontosabb kérdése szere­pel e kötet lapjain. Vala­mennyi írásnak közös, külö­nös sajátossága is van. Ugyanaz a közvetlenség, köz- érthetőség, sőt olvasmányos­ság jellemzi. Mintegy pél­dául szolgál sokaknak ahhoz az intelemhez, amelyet ő ma­ga az írókhoz intézett, mond­ván, hogy nem ártana bartó­ki mélységben gondolkodni azon is, miként lehetne a ne­hezen érthetőt érthetőbbé tenni, közelebb vinni a nép­hez. Ö mindig népközeiből beszél, műveltségének, iro­dalmi, történelmi jártasságá­nak nem a magaslataiból le­tekintve, hanem a mélysé­geiből merítve. Művelődésünk, társadalmi tudatunk egyévtizedes útja illusztrálódik ily módon igen szemléletesen az átgondolt összeállításból. S minden bi­zonnyal a kötet valamennyi olvasója számára e szociális^ ta út tudatos folytatásának elhatározottságával, eltökélt­ségével együtt felébresztik, megalapozzák Aczél György gondolatai a megújulás igé­nyét is. Lőkös Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents