Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-15 / 139. szám

1980. június 15.

o

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK

MED. UNIV.

„Körtanár” — valamikor, csipkelődéstől sem mentes szeretettel így nevezték a körorvost, aki legtöbbször egy helyen élve, az anyaméhtől a koporsóig kísérte végig betegeinek sorsát. Némelyiket ma már legendaként őrzi a falusi emlékezet, csakúgy, mint az egymagukban generációk elméjét pallérozó tanítókat, a lelki üdvösségre ügyelő jó papokat.

Barátom édesapja, életének javát körorvosként töltötte. Amikor beteljesedett az ő sorsa is, mert a halál az orvost sem kíméli, fiai, akik közül egy sem lépett a nyomába, áruba bocsátották felszerelését. Akadt néhány olyan eszköze, amit jó, ha a tankönyvek ábrái között láttak az örökébe álló orvosok. Szülészeti fogók, fura szerszámok; egy letűnő korszak rekvizitumai, amikre az új generációnak hivatása gyakorlásához, már nem volt szüksége. Vevő sem akadt rájuk.

Egy körzetiorvos-ismerő- söm, évekkel ezelőtt arról panaszkodott, hogy szakmai szempontból, sokan koldusbotra jutnak közülük, praxisuk jelentős részét recept- írással és beutalók kiállításával töltik; a komolyabb esetek, amiknek gyógyítása régen a körorvosok feladata volt, most a szakrendelőknek, kórházaknak jut.

De, a visszáját is hallottam ennek, nem is oly rég. A körzeti orvos egyik településünkön tiszteletre méltó értékű laboratóriumi felszerelést kapott, az egyszerűbb, ám gyakori vizsgálatokhoz alkalmasat. “ A- berendezés megvan, de az orvos nem használja. Tán restségből, tán szakmai tudatlanságból? Írja továbbra is a beutalókat, feleslegesen utaztatva betegeit, növelve a rendelőintézetek túlzsúfoltságát.

Aztán, sok mindenről mesélnek még, igaz, nem az orvosok. Mammut jövedelmeket emlegetnek és pompázatos orvoslakásokat, a meggazdagodás reményével falura települő és onnan hamarosan távozó doktorokat. De, tudva és elfogadva, hogy ez is igaz, vajmi kevés szó esik arról, hogy, ha valahol, hát falun orvosnak lenni — szolgálat.- o Dr. Veress Endre, vásá- rosnaményi városi-járási főorvos több évtizedes tapasztalatok alapján beszél:

— Ha a körzeti orvosokról szólunk, először is az orvosképzésről, annak is egy hiányosságáról kell említést tenni. Nevezetesen arról, hogy mindenre felkészítik őket, csak arra nem, miként kell az emberi dolgokra reagálni. Pedig ismerniük kell az embereket, tudni kell velük bánni, mert enélkül gyógyítani, nem lehet. A betegeket a saját környezetükben kell nézni, ennek ismeretében szabadna csak megszabni a terápiát. Ez a képesség a fiatal orvosok egy részéből hiányzik. Ügy érzem, tíz jó szó sokszor többet ér tíz kiló receptnél, de sajnos, gyógyszert felírni könnyebb, és kevesebb időt igényel. Nemcsak ez ellen nincsenek felvértezve az egyetemekről kikerülők. Arra is csak a sors tanítja meg őket, hogy bizonyos értelemben magukra

hagyatva, távol a városoktól kell élniük. A többség persze képes ezt a hátrányt feloldani, nem érzi magát szám- kivetettnek.

— Igaz, sok mindent nem csinálnak már, amit elődeik. Nagy ritkaság például a szülések levezetése, és ez, mindenképpen jó. Aki szakmai szegényedést emleget, annál fellelhető az egyértelmű állásfoglalástól való félelem, az, hogy saját vizsgálataik eredményére nem adnak eléggé. Ilyenkor valóban egyszerűbb a szakrendelés igénybe vétele. A szakmai ismeretek bővítésére egyébként számos lehetőség nyílik, és a többség önmagának és hivatásának becsüléséből, él is ezekkel. Létezik-e még a Med. Univ., az egyetemes orvostudor? Még igen, s a fiatalok között is akad belőlük. Erről a járásról csak annyit mondanék: a 70-es évek eleje óta megszűnt a vándorlás, és nem is tudok senkiről, aki menni szeretne. Ez egyértelműen a tárgyi feltételek javulásával magyarázható.- O Dr. Lóránt Szilveszter hetedik éve él Tiszakerecseny- ben. Ez az első állomáshelye. Érkeztünkkor épp a rendelőből lépett ki.

Lakása nagy, a falon néhány jó kép függ, de különösebb jólétről semmi sem árulkodik. A harmincas évei elején járó orvos vendégszerető gesztussal kínál hellyel.

— Soha nem jöttem volna falura, ha mártíromságnak tartom. Zajtán születtem, de Nyírbátorban nevelkedtem, az egyetemre Debrecenben jártam.

Vékony asszony lép a szobába, kólát hoz.

— Egy irigyelt orvosfeleség — mutatja be a doktor. — Elhelyezkednie nehéz, így a háztartás marad csak ...

— Miért nem ő az asszisztens?

— Amikor ide kerültünk, egy kiválóan jártas asszisztenst kaptam. Enyhén szólva méltánytalanság lett volna kifúrni, csupán azért, mert az én feleségemnek kell a hely.

Aztán a hivatásra terelődik a szó.

— Valaha a legnehezebb a szülések levezetése volt, de ez már nincs, habár én több alkalommal „szülesztettem”. Megszűnt a sebészkedés is.

Azt mondom, szerencsére. De

tévedés azt hinni, hogy nincs komolyabb eset. Sokszor olyanokat is kezelek, akiknek a kórházban lenne a helye, de a mai kórházi viszonyok között jobb, ha itthon van. Erkölcsi kérdést csinálok mentőszállításból is, hiszen feleslegesen riasztani őket, és így mást, rászorulóbbat hát rányba hozni, megengedhetetlen. Igaz, mentőtiszti képesítést is szereztem, ennek hallatlan hasznát veszem. Ezt minden fiatal orvosnak ajánlanám, hiszen a kezdő sokszor maga is majdnem a betege mellé ájul.

— Nagyon fontosak az emberi kapcsolatok. A betegek majd a fele neurotikus panaszokkal jön, sokszor mást sem akarnak, csak jól kibeszélni magukat. Néhány perces beszélgetéssel olyan dolgokat is megoldhatok, melyek korábban, sok éves kórházjárással sem voltak azok. A betegnek tudnia kell, hogy ilyenkor, kizárólag vele foglalkozom. Ez nagy dolog errefelé, mert valaki azt mondta, olyan az ember, amilyen a föld. A föld nálunk kemény és kötött, nehezen nyílik meg ... Ha nekem egy betegem meghal, lett légyen akár kilencvenéves, személyes kudarcomnak érzem. Szerencse, hogy lelkileg képtelen vagyok elfásulni. A legjobb talán az, hogy bíznak bennem az emberek: megosztják velem az örömeiket is.- O — Huszonhét éve vagyok itt — meséli dr. Veress Sándor Aranyosapátiban —, eredetileg négy község mindenese voltam. Örök szolgálat ez. Mit tagadjam, álmomban is azt mondom „Hál’istennek”, ha egy autó, aminek a zúgását hallottam, nem az ablakom alatt áll meg. Amikor kezdtem, még találkoztam pókhálóval, tehénganéval kezelt sebekkel, de hol van már az...? Néhány tevékenység elmaradt mellőlem az idők során, de jött helyette más. Ilyen az anya- és csecsemőgondozás. Nagyon vigyázok arra, hogy ne csak a beteg- irányító szerepét töltsem be Ez nekem szakmai igényem.

— Jókorát változott az emberek szemlélete az évtizedek alatt. Valaha csak végszükségben jöttek az orvoshoz, most pedig beköszöntött a „nekem ez jár!” korszak. Mondvacsinált dolgokkal is akarnak táppénzbe menni, és amikor mondom, hogy nem lehet, akkor jön a szöveg: „Idén még nem voltam betegállományban, és különben is, nekem ez jár.” Ha régen a tudatlanság okozott bajt, most az egészségügyi félműveltség okoz sok kárt.

__ Sokszor lett volna módom másfelé menni, de so^ sem cserélnék kört. Csak belép a beteg az ajtón, és máris adott valamit, hiszen tudok róla mindent, a legrejtettebb dolgait is...

Sok minden változott ebben a munkában. A most nyugdíj felé haladók még a tüdőbajjal küszködtek, ma az érrendszeri, mozgásszervi — és sorolhatnánk még — betegségekkel hadakoznak. De az igazi körzeti orvos ma sem lehet más, mint régen. Ma sem tehet mást, mint gyógyítja a testet; ha kell, munkálja a szellemet és ha úgy hozza a sors, a jó gyóntató lelkiismeretességével, okosságával ügyel a csak neki mondott szavakra.

Speidl Zoltán

Ember és természet

tunk azonban mérsékeltebb ... turistákat is, akik csak a „Természeti rezervátum” jelzőtábla árnyékában, a tó vízében, csendes szorgalommal mosták autóikat.

A tények felsorolásából talán ennyi is elég ahhoz: az ilyen természetjárónak tényleg teljes értékű kikapcsolódásban van része, ugyanis jobban kikapcsolódni az emberi öntudatból aligha lehetséges.

Szólnunk kell a szervezett természetjárásokról is. A ke■ zetévfFjáwlvu^s _teleníós számú diákcsoport érkezett a közkedvelt kirándulóhelyre. Elszállásolás után majdnem maradéktalanul párosával szóródtak szét, s csak a nyári este sötétjében szállingozta.c vissza a szállásra. Nemsokára éktelen üvöltözés közepette szenvedélyes futballmérkőzés alakult ki a lámpafényes, szűk menedékházud varon.

Földszinten lévén elszállásolva, a „gólt” gyakran nekem kellett volna „védenem” — az ajtómban. Én viszont aludni s aztán korán kelni akartam, mert a természet naponkénti ébredése mutatja a legtöbb természeti értéket es szépséget. A legények hang- ereje viszont öltözésre kész- tetett, kerestem a „hivatásos bírókat” ... Megtaláltam

őket... a kis vendéglőben enyhén szólva, jókedvűen, gondtalanul...! Kesernyés gondolatokkal tértem vissza szobámba, de még sokáig sze- gyenkezett bennem a volt tanár ... Végül is a bevett altatónak, vagy annak a gondolatnak a nyugtató hatásara aludtam el, hogy csak rendkívülien ritka esetről lehet szó. Hogy mégis leírom e bizonyára ritka esetet, annak egyetlen oka van: a természetjárás — különösen ha azt pedagógusok szervezik és vezetik — a természetvédelemre való neveles legalkalmasabb, legcélravezetőbb és egyúttal legbiztatóbb lehetősége. Itt lehet rádöbbenni a nagy összefüggésekre, a természet javainak elkerülhetetlen felhasználására, az elkerülhető felelőtlenségekre és pazarlásokra.

A természet újra nászruhába öltözve várja, helyesebben visszavárja... ki tudja hány ezer éves életének legértékesebb lényét, a gondolkozó embert. A régen elhagyott ősi környezetünkben tett alkalmi látogatásaink során kell bizonyítanunk, képesek vagyunk annak a természetnek a védelmére, melyre annyira rá vagyunk utalva.

Dr. Kováts Lajos

KM VASÄRNAPI melléklet

Hagyd ott a várost, csend-övembe jöjj,

hagyd ott az ingerült és hetyke szókat.

Itt fákat, felhőt, forrást üdvözölj, s hallgasd a zengő, mámoros

rigókat.

(Biztatás, Aprily Lajos verse)

S

okévezredes fejlődésünk során kemény harcban álltunk a természettel. A küzdelem során az ember nemcsak biológiai létét tudta biztosítani, hanem a kialakult öntudata is, a létért való küzdelemnek és a természetes kiválogatódásnak e legtökéletesebb eredménye. Érthető tehát, hogy az emberi öntudat megjelenésétől kezdve a természet és az ember közti harc kimenetele már nem volt kétséges.

Az emberi öntudat azonban kötelez is, mégpedig igen szigorúan. Tetteinkért felelősek vagyunk, mert azok az utánunk következő nemzedékek életét döntő módon határozzák meg. Az ember ugyanis nagyjából legyőzte a természetet, van ereje hozzá, hogy el is pusztítsa, de a továbbiak során bizonyos értelemben le kell győznie önmagát is. A jövő attól függ, hogy ehhez a „második győzelemhez” ... lesz-e elég morális erőnk. .

Fokozódó erőnk birtokában, anyagi és szellemi jólétünk érdekében mindent elvettünk a természettől, amire szükségünk volt. Joggal. Eljött azonban az ideje, hogy szükségszerűen feltegyük a kérdést: a huszadik század embere vajon nem túlozta el az igényeit? Vajon nem akar többet, mint ami elég vagy jó’ Gyakorlati életünk azt bizonyítja, hogy fokozódó igényeink kielégítése érdekeben a ma embere újabb rohamra kényszerült a természet maradék tartalékainak kiaknázása és felhasználása terén, így jutottunk el odáig, hogy a természet dinamikus egyensúlyának veszélyes méretű „billegtetése” útján, megfosztva az újraképződés lehetőségétől (!), könnyen elpusztíthatjuk azt. A természet javainak felhasználása térén gyakran nyilvánult meg a felelőtlen pazarlás, szűklátókörűség és elbizakodottság, melyekért máris nehéz árat fizetünk, nem is beszélve a természet háztartásábap nélkülözhetetlen szerepet betöltő és emberi erővel sohasem pótolható élőlény-fajok tömeges kiirtásáról. Mint igen jelentős és sajnálatos tényezőt kell említenünk azt is, hogy az az ember, aki arra hivatott, hogy koordinálja az ember és a természet viszonyát, nem rendelkezik a szükséges ökológiai ismeretekkel. Egyszerűen aggasztó, hogy a közvélemény ma még nem tartja „illetlen”, sőt veszélyes dolognak a természetről közel semmit sem tudni. Aggasztó, mert ma az alapvető ökológiai ismereteknek, jövőnk elméleti megítélésében és már a jelen gyakorlati életének alakításában nélkülözhetetlen, döntő jelentősége van.

A veszély felismerése, felmérése minden küzdelem eredményes megvívásának alapfeltétele. Ez a lépés reménykeltő módon, nemzetközi síkon, napjainkban történik. Bizonyára soha nem tapasztalt nemzetközi összefogás fog születni — gyakorlati téren is — a természet megmentése érdekében. Az emberi értelem tehát felismerte az általános környezetvédelem szükségességét, melynek minél előbb köztudottá, sőt közigénnyé kell válnia. Ma még az elbizakodottak lármája ugyan elég hangos, a közömbösek sorfala elég tömött, de győznie kell az előrelátó, felelősséget hordozó öntudatnak.

Az ember megteremtette a maga civilizált világát s benne a természettől elzárt, betonfalak közé szorult, szu- kebb környezetét, azaz modern otthonát, melyben töb- bé-kevésbé úgy él, mint selyemhernyó a dobozban: „be- gubózik”. Akárcsak a lakás, a benne élő ember is „uniformizálódik”, azaz egy lesz a

sok közül. Észrevétlenül él vagy hal, s a kettő között végzi idegfeszítő, vagy éppen gépiesen megszokott munkáját. Kielégülést általában a technikai civilizáció vívmányainak megszerzésében, azaz a kényelem megteremtésében lát. Érdekes azonban: e nagyfokú kényelem sem képes arra, hogy az otthonába érkező embert fizikailag és pszichi- kailag felüdítse, regenerálja. Hiányzik a mozgás, a szabad levegő, a napfény, a szabadon választott társas környezet, egyszóval a természet.

vagy tudatosan, egyénileg vagy csoportosan keresi a megoldást: szabad idejében a természetbe menekül kikapcsolódni, felüdülni, meggyógyulni. A tiszta levegő, a napfény, a csend, vagy éppen a természet életének nyugtató muzsikája, a természeti szépségek látása hatására megszűnnek a szorongó érzések, fölöslegessé válnak a házi patika összes „életmentő” pasztillái. Az egyre nagyobb méreteket öltő természetjárás a civilizált életünk negatív hatásai elleni spontán vagy tudatos védekezés, azaz egészségünk fenntartásának elengedhetetlen feltétele.

A szabad természet sokaknak azonban olyan „hadszíntér”, ahol végre ellenőrizhetetlenül és büntetlenül mindent szabad!

Ennek a felszabadult gátlástalanságnak és felelőtlenségnek számtalan nyomát, bizonyítékát látjuk, különösen a közkedvelt kiránduló- helyeken és azok környékén. Gyakran kívánkozik ilyen helyekre egy-egy tábla azzal a kérdéssel: „Vajon öntudatos kultúrember járt itt?”, hogy a következő alkalommal ide érkezőt gondolkozásra késztessük. Az ilyen helyeken szétszórt nylonzacskók, papírosok, konzervdobozok, a jókedvünkben ... földhözvert boros- és pálinkásüvegek tömegét találjuk. Sok ilyen helyen reggeltől estig bömböl a táskarádió, éktelen lármától hangos a környék. Egy-egy séta alkalmával törjük, ami útunkba kerül: fát, sziklát, turistajelzést, hidat, s hogy a partnernő iránti érzelmünk mélységét maradandó módon fejezzük ki, hatalmas kezdőbetűket vésünk a gyönyörű bükk hamuszürke kérgébe. Ha_ ritka növényt látunk, gyűjtünk magunknak (az utolsó szálat is), barlangban járunk, törünk egy érdekesebb cseppkőképződményt. Akinek pedig fegyvere vagy légpuskája van, mókusok és madarak oktalan lövöldözésével mutatja, hogy mestere a lövésnek, és legkevesebb, céltáblának használja az erdészet „Védjed az erdőt és vadjait” feliratú tábláit. Lát-