Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
O mlik, ömlik a fény, a szomszédos gyárudvarra vastag, sárga sugárban zubog a meleg, csurog végig a sárga falakon, s megreked a szűk betonudvarban. Csaba Zoltán az ablaknál ácsorog, bámul kifelé, üres a tekintete, a feje, a zsebe, keskeny, vértelen szája egy kissé szétnyílik, nyel egyet, fürge nyelve egy szempillantás alatt körbenyalja száradó ajkait. Meleg van, a szentségit, gondolja, aztán el- bambul, tekintete egy pontra rögzül, a gyárudvaron kó- kad egy koma, azt nézi, míg a kép határai el nem mosódnak. Időtlen pillanatok ezek Csaba Zoltán életében, úgy esnek ki emlékképek és érzések nélkül, mint az ájulás pillanatai. De csak pillanatok. Háta mögül mörcögést hall, s azonnal feléled, a kép visszakapja kontúrjait, a kó- kadó koma megmoccan, az állóképbe valamiféle különös élet költözik. A mörcögés fölerősödik, apró koppanások kísérik, csosszanás, de mégiscsak csönd. Csaba Zoltán tudja, hogy mi mörcög. Dédike. Dédike nyolcvanhét éves, ödémás a bokája, a térde és a szemhéja, ödémás az egész dédike. Ül naphosszat fekete foteljában, összegörbedve, eleiszundít, s amikor Csaba Zoltán benyit hozzá, mélán emeli vöröses vízben úszó szemét az unokájára. Beszélgetnek is egymással, nem bírok meghalni, mondja Dédike a botra támaszkodva, ugyan, mondja Csaba Zoltán, mi nem jut eszébe, kutyabaj, korai még erre gondolni. Előredől a nyitott ablakban, megragadja az ablakkeret szélét, s kihajol. Nyolc emelet mélységben picike autók parkolnak. szeretettel néz egy korallszínűre, halkan duruzsolóra, feketekárpitosra, saját autójára. Valahová el kellene menni a meleg elől, tűnődik. Tekintete egy kicsit megkeményedik, elhatározza, hogy elhatároz valamit, és ellép az ablaktól. Harákol, tesz-vesz az asztalán, odébb tolja ezt, “ vissza tolja azt,, majd biggyeszt: r A mörcögés megújul. Zubog a víz. akár a meleg a gyár sárga falán lefelé, vagy a vér Csaba Zoltán fejereiben. Dédike vécézett, jó lesz körülnézni a deszkán, a földön. itt meg ott, holtbiztosán lesz valami felmosnivaló. A szentségit. Ezt már tökéletesen indulatok nélkül szokta gondolatai végére akasztani Csaba Zoltán, megszokott mozdulattal, mint kabátját a fogasra. A szentségit — ez azt jelentette, hogy Dédike valahol megjelent, megnyilatkozott. Már megint itthagyta a fogát, a szentségit, megint itt matat, a szentségit, ne mossa a fürdővizembe a bimbikét, a szentségit. El kellene határozni valamit, gondolja Csaba Zoltán egészen határozottan, s rögtön el is határozza, hogy telefonál a feleségének. — Meleg van — állapítja meg a telefonkagylóba —, tán még melegebb, mint a nyáron. Mert bőven benne járnak a szeptemberben. Szeptember utója van, a levegő rezzenet- len, ablak, ajtó tárva bár, de huzat nincs, forró minden, mozdulatlan, legfeljebb Dédike csoszog becsukogatni mindent, tán fázik. — Menjünk fel a tóhoz — indítványozza az asszony —, elmegyünk a gyerekért, aztán együtt fürdünk egyet. Nagy ötlet. A tó közel van, a hegyek közé csinálták, igaz, hogy csinált tó, de tó, meg lehet benne fürödni, úszni lehet, kinyújtózni a hűvös vízben. A partján lehet nagyokat futni, a homokban várat építeni a gyerekkel, felnézni a tó mögött magasodó hegyre. Jó lesz. Még egy-két óra, akkor lehet menni az asz- szonyért, a gyerekért, addig összerámolja a gatyákat, pokrócot, úszógumit, papucsokat, Fülest, ceruzát, radírt, bűvös kockát... Tanácstalanul áll a szoba közepén. Csaba Zoltán általában tanácstalan volt, most is az. Rémülten gondolkodik, mit felejt ki a listáról, miért szúrják le, miért mondják majd: ügyetlen barom, aki soha semmire sem gondol, egy ügyesen dresszírozott állat jobban intézne mindent ... Már a konyhafiókban kotor, kezeügyébe akad egy műanyag stanicli befőzőgumi, diadallal teszi a csomagba. Ma dicséretet kapok, gondolja, és tenyere ábrándosán megizzad. Hiszen a dicsérettel esetleg más is jár. A cók- mók nagyjából összeáll, benne van minden, most az egyszer nem maradt ki semmi, éljen, éljen, éljen. Amíg gubancot köt a pokróc sarkain, azért csüggedten eszébe jut: eddig is mindig azt hitte, hogy jól megoldott valamit, de mindig kiderül, hogy mégsem. Tökmindegy. Mörcögés: Csaba Zoltán az előszobában guggol, felnéz. Dédike botorkál feléje és megáll. Egymást nézik. Dédike ősz, de nem hófehér, hanem olyan seszí- nű, megmaradt szürkének, amelybe itt-ott belevegyül egy kopott, vörhenyes tincs. Dédike ritka haja meghatározhatatlan színű, talán a különös szürkésfehér a legtalálóbb kifejezés rá. — Menés lesz? — kérdezi lassan. Dédike lassan beszél, nem a megfontoltság, hanem a szklerózis, a lágyuló agyve- lő, a nehezen mozduló beszélő szervek miatt. — Aha — Csaba Zoltán bólint, és összerántja a pokrócot. Kész a csomag, voltaképpen indulni is lehetne, dehát van még egy kis idő. Addig netán kinéz az ablakon. A korallszínű kocsi a megszokott, csöndes járással fordul ki a tízemeletes elől. kanyarodik, nekilódul. A csomag hátul, a vezetőülésben Csaba Zoltán fogja a kormánykereket. Egy korallszínű folt lendül át lomhán a városon, megáll az iroda főbejáratánál. Csaba Zoltán ruganyosán lépdel fölfelé, nem szenved már a melegtől, a friss, hűvös vízre gondol, s ettől egészen magához tér. Csók, szevasztok, csókolom. — Becsomagoltál? — kérdezi az asszony, és mindjárt hozzáteszi: — fogadok, hogy a fele cuccot kihagytad. — Nem, nem — Csaba Zoltán ingatja a fejét, és gyors ütemben sorolja: — bent van a fürdőruhás szatyor, a körömkefét is eltettem, a libás úszógumi, mindnyájunknak papucs, la gyereknek fürdőköpeny, magunknak törülköző, szappan, még sampont is tettem el, neked úszósapka, egy újság, azt hiszem és. a Fülesed, ceruza, radír ... — Haj gumit persze nem tettél be — arcán szétömlik a győzelem, és szétnéz, mint egy hadvezér. — Képzeld, azt is tettem be — vigyorodik el Csaba Zoltán, és a tenyere megint megizzad —. az jutott az eszembe elsőnek. Az asszony vállat von. Mosolyog. — Meglátjuk. Meglepne, ha mindent megtalálnék a csomagban. Még nem fordult elő, hogy valamit is jól elintéztél volna. Bumm. Csaba Zoltán nem válaszol, várja, mit tesz az asszony. Készül. Egy utolsó igazítás a frizurán, futó pillantás a tükörbe, ahonnan hátraszól. — Dédike már a kocsiban van? Csaba Zoltán még levegőt is elfelejt venni ijedtében. — Dédike? — Hát persze. Szép idő van, elvisszük Dédikét is. Végtére is ő vette a kocsit, nem? És Schőmerlék is tegnap vitték el a nagymamát kirándulni, mesélték, hogy mennyire élvezte. Schőmerlék nagymamája csak két évvel fiatalabb Dédikénél. Elvisszük Dédikét, élvezze egy kicsit az öregasszonyok nyarát. — Vén— mondja elképedve Csaba Zoltán —, vénasz- szonyok nyara. Hát jó, vigyük. Mire az utcára érnek, már egészen természetes is a dolog. Elugornak a gyerekért az óvodába, onnan mennek haza, a tízemeletes elé nagy lendülettel kanyarodik a korall csoda. Csaba Zoltán kiszáll és felmegy. Dédike szundikál a fotelban. Benyit hozzá, Dédike mélán emeli vöröses vízben úszó szemét az unokájára. Nem tudok meghalni, mondja, mire Csaba Zoltán felel: ugyan, Dédike, most ne is akarjon meghalni, megyünk ki a tóhoz, magát is visszük. — Hová? — ámul el Dédike, és azonnal felkel a fotelból — a tóhoz? Kapkod, öltözködik tőle szokatlan fürgeséggel. Amikor a hajsütővasat veszi kézbe, Csaba Zoltán felhördül. — Ne? — Ne — könnyebbül meg —, nem színházba megyünk, hanem egy kicsit a napra. Kiül a zöldbe, megnézi'a hegyeket. Szép lesz. Mennek lefelé. Dédike előreül, mert őt úgy kell bevonszolni a kocsiba. Leülni már nem tud, csak zöttyen egy óriásit félméter magasból, próbára téve a biedermeyer fotelok és a kanapé állóképességét. A szentségit. Már bent van, lehet hát menni, ami jó is lesz, mert megy az idő, még eltűnik a hegy mögött a nap, oda lesz a fürdőzés, a homokvár, nem úszhat a gyerek. Dehát a szerpentinen is lassan kell menni, Dédike rosszul lesz. nehezen tűri a kanyarokat. Azért csak odaérnek. A strand üres, leállnak, előrerohannak a pokróccal, leterítik, a gyerek levetkőzik, pucér. Csaba Zoltán is fürdőgatyát ölt, úgy megy Dédikéért, szép akkurátusán bevezeti a zsombékos fűre, körbenéz, s a hajóhinta melletti padot célozza meg. — Innen jól lát majd minket, meg mindent — mondja megnyugtatóan —, amott van a vízimalom, innen rálát az egész tóra. Élvezkedjen nyugodtan, mi megfürdünk, sétálunk egyet, aztán megyünk is haza. Dédike beleegyezően bólint és szorgalmasan néz. Nézi Csaba Zoltánt és Csaba Zoltánnét, nézi ifjú Csaba Zoltánt, akik óvatosan merészkednek befelé a vízbe. Sikoltás — a lépcső sikos moszatján Csabáné egyensúlyát veszti, belepaccsan a vízbe. A víz hideg. Hidegebb, mint gondolta. Az asszony már tempózik, a gyerek fröcskölve visong, a libás úszógumi megindul befelé, csak Csaba Zoltán lépdel lábujjhegyen, nehogy elérje lábaközét a hideg. Amikor eléri, megadóan löttyen a vízbe, a víz alá. Nincs melegem, gondolja a víz alatt, aztán kibukkan és stílusosan úszik, mint Mark Spitz vagy Tarzan, a dzsungel fia. Most erős, friss és ruganyos, még fiatal is, képzeletbeli kroko- dilusokkal is megküzd, férfi. Úsznak. A tó túlpartján először kimászik az asszony — igen jól úszik, Csaba Zoltán sosem tudja utolérni —, megrázza magát, haját kicsavarja, visszanéz. Megérkezik Tarzan is, lomhán veti magát partra, spórol a meleg napfürdö- re. A gyerek közben kimászott, futkos a homokon. Meghitten sétálják korbe a tavat, ballagnak a homok szélére terített pokróc felé. Csaba Zoltán egyszercsak fázik, megborzong. Felesége tiszta libabőr. Szél fut hirtelen, egy parányit sötétebb lesz. Csabáné aggódva mutat a tó mögött magasodó hegy felé: mögötte megjelenik egy cafrangos szélű, sötét felhő és jön, jön, jön. A szél már port is kavar, vihar jön, atya- úristen, mondja Csaba Zoltán, futás, mert megázunk és megfagyunk. Futóra veszik, a gyerekre sebtiben rádobják a fürdőköntöst, Csaba Zoltán összerántja a pokrócot, és sebesen iszkolnak a kocsihoz. Már ott is vannak, a kocsikulcsot már futás közben kikotorászta, nyitja hát, és nagy zihálással esnek be mindhárman, fújnak. Ideje: a szélvédő ablakán kövér csep- pekben koppan az esővíz. Átöltöznek, szárazát húznak, Csaba Zoltán indít a már zuhogó esőben. A motor halkan duruzsol, a szélvédő homályos. bekapcsolja hát az ablaktörlőt és a ventillátort a tisztánlátás végett. Indulnak, az asszony lehunyt szemmel ül Csaba Zoltán mellett, aki ránéz, és megint megizzad a tenyere. Hirtelen nagyon sötét lesz, ömlik, ömlik a víz, zubog végig a kocsi oldalán, s megreked az útszéli kátyúkban. Lámpa is kell, lassan lehet csak haladni. A szerpentinen is óvatosan kanyarodnak, baj nélkül érnek a városba. Piros a lámpa, Csaba Zoltán megáll és kinéz. jobbra. A járdaszegélyen egy kutya ázik. Didereg. Csapzott fejét Csaba Zoltán felé fordítja. Szeme vöröses vízben úszik. Tekintete méla és szomorú. Fején a szőr ritkáSj amolyan ko- pott-vörhenyes, netán külö- nös-szürkésfehér. Csaba Zoltán torka összeszorul. Oldalt néz, keze finoman reszketni kezd, érzi, hogy elsápad. Az asszony visszanéz, az ő nézése is szorongó. És a gyerek szólal meg a hatalmas csöndben, melyet a korallszínű motor hangja csak fölerősít — Dédike? Tányéros fej. (Rácz András mozaikja) Pék Pál: Várni örökké Várni örökké túladva mégis dadogó verssel szomjaman kövekre dőlve napot lesni tengerbe köpve undorom várni örökké záporokban villámló testek aranyát malom-szóba bep ólyálva túl a kársak illatát várni hogy majd kapák vasa vonul a Canebiere-en át hogy zene vonul s fölneszei rá gyökerek közt holt apám sövények árnya hunyt szemében álomi fátyol patanyom valószínűtlen boldogságát csirip-koromból kilopom valamit csak éjszakámban édni segítsen reggelig míg Marseille fölött szél kibontja ég begöngyölt vásznait és repülnek a sikátorok magány sistergő árkai s gyolcs cihákkal angyalaim tanulnak egyre szállani mert vizek zuhognak nem a tenger parttalan-ámul óceán s én megismerem fák alatt már anyám szemével néz hazám Gyűjtemény LAKATOS JÓZSEF RAJZA 1980. június 15. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Kampis Péter: Dédike?
