Kelet-Magyarország, 1980. június (40. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
1980. június 15. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Megoldás kerestetik! Az építőket dicséri: munkáslakások Nyíregyházán (J. L. felv.) A VALTOZÖ KÖZGAZDA- SÁGI körülmények a megyében is sok újszerű gondot szülnek. Ezek között talán az egyik legizgalmasabb: egyes területeken miként alakul a munkaerőhelyzet. Általában az az igazság: az ipar és mezőgazdaság intenzív fejlesztése nem kíván sok új munkáskezet. Megyénk viszont, ahol a népszaporulat kiegyensúlyozottan magas volt mindig, ma> is termeli a munkaerőt. Példának érdemes ez esetben egy olyan területet választani, amely éppen a nagy ipari lehetőségektől távol, relative visszamaradott helyzetben van. A fehérgyarmati járásra gondolok. Ez az 50 ezres lélekszámú járás évente ütemesen 400—500 új, potenciális munkaerőt bocsát ki. Az ipartelepítés idején a munkaerő egy része, mégpedig a túlnyomó része, talált munkát otthon, a rosszabb esetben Mátészalkán. Ahogy az extenzív szakasz lezárult, úgy mutatkozott felesleg, mégpedig fiatalokból álló munkaerő. Ahány üzem vezetőjével, felelős emberével beszéltem, az mind hangsúlyozta: legfeljebb minőségi cserékről lehet szó, s még abban az esetben is, ha fejlesztik az üzemet, minimális számú, nagyon jól képzett emberre tartanak igényt. Ez lényegében azt jelentené: a mai 3900 ingázó mellé termelődik egy új’ sereg, mely a lakóhelyétől messze kereshet munkát. Az ingázásról készült valamennyi szociológiai tanulmány egyértelműen bizonyítja: ex.a<z életforma bár nem iktatható ki mai gazdasági, társadalmi életünkből, sok zavart okoz. Morális, családi! egészségügyi, etikai problémák sorát szüli, s nagyon sok embert sodor idővel a társadalom külső körei felé. Nyilvánvaló, hogy a fiatalok, akik ezt tudják, egyre kevésbé lelkesednek egy ilyen életforma iránt. Született egy elképzelés, amely azt irányozza elő: a keletkező munkaerő-tartalék helyezkedjék el abban a falusi környezetben, ahová való. Kapjon lehetőséget, hogy a1 kisegítő és háztáji gazdaságokban boldoguljon. Ez lényegében megfelel a népgazdaság mai igényének, a gyűSZABOLCSI ÉPfTÓMUNKÁSOK KÖZÖTT mölcs-, növénytermesztés és állattartás jól jövedelmez. Az egyre javuló kisgépellátás lehetővé teszi, hogy ez a munka is korszerűsödjék, termelékenyebbé váljék. HA MINDEZ IGAZ IS, felmerül a kérdés: vajon nem szüljük-e naponta újra és újra a kapitalizmust? Az a fiatal, aki lényegében egyféle magántermelésre rendezkedik be, nem alakul-e olyanná, aki ismét egy szűk világban és gazdaságban gondolkodik? Nem hozza-e mindez magával, hogy a tanulás, fejlődés igénye megcsappant? Nevezhető-e távlatnak az, ha kisegítő gazdálkodást kínálunk? Értelemszerű, hogy ha se az ingázás, se az utóbbi megoldás nem tartozik a jók közé, akkor másutt kell kereskedni. A realitás az, hogy komoly létszámot foglalkoztató üzem létesítésére jelenleg nem sok remény van. Különben is: csupán azért üzemet telepíteni, hogy legyen, nem sok értelme van. A legjárhatóbb út még mindig az, ha a termelőszövetkezetek melléküzemei fejlődnek. Iparunk jelenlegi struktúrája olyan, hogy számos termék gyártása, javítása csak kis szériában és kis költséggel fizetődik ki. Vagyis olyan helyen, ahol minimális beruházással lehet termelni. NEM BIZTOS, hogy csak ez a megoldás, pe^jtplán _egjr a sok közül. Keresni kell viszont olyan lehetőséget, amely megoldja a gondot, vagy legalábbis átmenetileg orvosolja a feszítő bajt. öt év alatt ugyanis megközelíti a kétezret az új munkaerő. Egyre többen lesznek olyanok, akik a területen megszerzett szakmát sem fogják tudni hasznosítani. A sürgetés oka kettős: népgazdaságunknak sem megengedhető, hogy kallódjék a jó munkaerő, de emberileg sem magyarázható, miért kell fiataloknak ennyi bizonytalansági tényezőval az életnek indulni. Változó életünk nap mint nap produkálja az új és új feladatokat, gondokat. Ha nem nézünk velük szembe, attól nem múlnak el. Itt is csak az őszinteség segíthet. B. L. „Nem cserélném semmiért...” Nem esett, csőstül jött az égi áldás, minden építők ősi ellensége. De, szerencse a rosszban: a záhonyi lakóház falai már állnak, így nem gond az eső elől megbújni és mégis dolgozni. Az eső azért nem mindenkit riaszt az utcától; megáll egy fiatal pár, és az épülő száz lakást nézik. Itt laknak majd ők is. A művezetői iroda nyirkos és hűs, az ablakon kinézve inkább októbert, mintsem kora nyarat látni. Csak a fák üde zöldje jelzi: júniust írunk. Kosa László, a SZÁÉV épületlakatosa alig múlt harmincéves, de már tizenharmadik esztendeje keresi kenyerét a vállalatnál. Pesten, a Fémmunkásnál kezdett, fővárosi élete azonban nem volt hosszú. Párja nincs — Vitkai vagyok — meséli —, Vásárosnaményban lakom. Nem cserélném ezt a tájat semmiért. Romantikus hely ez, a Tiszának párja nincs. Jártam én a Balatonon, de a nyomába sem jön ennek a tájéknak. Nemrégiben megint Pesten dolgoztam, sokfelé építkezünk, de mit mondjak: nem nagy meggyőződéssel dolgoztam ott. Azt mondja, míg fiatal volt, szerette a vándoréletet, de a házasság, a két gyerek lecsendesíti az embert. — Csak kölcsön vagyok Záhonyban, mert a mi területünk Mátészalka körzete, de oda megyünk persze, ahol több a munka. Ez a ház például augusztus végére lesz kész. Néha bizony nehéz a dolguk. Télen, rossz időben, különösen. Hiszen a téliesítés is csak enyhít a viszontagságokon. — Nehéz, de szép is — egészíti ki mondandóját Kása László. — A magam szakmá- > ját például, el nem eset-ginéin , semmiért. Ha valámit megcsinálok. ' rögtön látom az eredményt, és kell-e jobb ennél? A fizetésem, átlagban, úgy négyezer körül mozog. Volt ez több is, de hiába, most mások a követelmények, ma ugyanannyiért többet kell dolgozni, mint régen. Aranykoszorú négyszer Ennél a mondatnál került elő Molnár János villanyszerelő. ö sem kezdő a SZÁÉV- nél, évtizednél is többet húzott itt le, igaz, volt egy fél éve, amikor másutt próbált szerencsét. — A kisvárdai kórházba mentem karbantartónak. Szép volt, jó volt, könnyű volt, csak pénz nem volt. Ma már, egy kis botlásnak tartom a kitérőt. Ezt szeretem, ezt csináltam világéletemben. No és a brigád! Ilyen összeforrt társasággal még nem találkoztam. Nem csak azért, mert vagy négyszeres aranykoszorúsak vagyunk. Nálunk, akinek baja van, azon segítünk. Mondok egy példát. Motiorba^etüplt . yQlJU:.az egyik kollégámmal. Táppénzbe kerültünk. Kevés volt a fizetség. Erre mit csináltak a többiek? Szombaton és vasárnap elmentek maszekba, és az egész keresetüket nekünk adták. Kása László és Molnár János is azt mondták: amióta ők itt dolgoznak, ennél a vállalatnál, bizony nagyot fordult a világ. Gépek vannak. Ha esik az eső, akkor sem átlagórabér jár, a teljesítmény számít akkor is. — Csak tél ne lenne — sóhajt Molnár János. — Amikor lejövünk az épületről, az ujjunk is összeragad a hidegtől, otthon pedig csak ülünk a vacsora mellett, és nem tudjuk, együnk, vagy aludjunk inkább. Igaz, az építők napja azt mutatja, gondolnak ránk. De mégis az a véleményünk, hogy a mindennapok során még sokan legyintenek, ha rólunk, építőkről van szó. Hint egy óriás pók... Záhonyban nem csak lakás épül. Sőt, elsősorban nem is az. A vasútnál százmilliókat érő munkálatok folynak. A százlakásos háztól légvonalban néhány száz méterre, mint egy óriás pók, vékony betonlábakon magasodik a szerelőcsarnok váza a környék fölé. Ez a KEMÉV munkásainak birodalma. Itt dolgozik Oroszi László ács, szocialista brigádvezető. Életének 46 esztendejéből pontosan negyedszázadot töltött az építőiparban, és mi tagadás, megfáradt. — Már nem olyan rugalmas az ember — mondja —, mint régen. Egész nap menni, mászni, nehéz dolog. Reggel ötkor indulok otthonról, Nyírtétről és este hétre érkezem haza. Mi még ahhoz a generációhoz tartozunk, amelyik hét végén sem igen pihen. Jönnek hozzám is, csináljam meg ezt, csináljam meg azt, eleinte húzódozom, de végül is csinálom. Már évek óta Záhonyban vagyok, és évekig ki is tart itt a munka. Mondtam is a feleségemnek, legjobb lenne ideköltözni. .. Panaszkodom, de az azért nagyon jó, hogy a fa engedelmeskedik az embernek, és jó is itt, jó ennéL a vállalatnál. Bosko Dukanac VIRÁŰNVEL V A virágnyelvről akkor hallottam először, amikor csokrot vettem a kislánynak. A virágárus ránézett a kiválasztott virágokra, összecsapta a kezet és így kiáltott fél: — Ajjajaj! Sárga virágot vesz a kislánynak, akit szeret?! Tudja maga, hogy a sárga szín féltékenységet, hűtlenséget jelent! Drága barátom, engedje meg, hogy valami mást, valami illőbbet ajánljak magának. Mondjuk, két szál vörös szekfűt egy szál rózsával. Ez virágnyelven azt jelenti: „Szeretlek!” Szóhoz sem tudtam jutni az ámulattól... Hát ez az... ez a szerelmesek titkos nyelve! S nyomban eszembe jutottak a romantikus trubadúrok, meg a nemes hölgyek, akiket a férjük a várkastély komor falai közé zárt. S akik éjt nappallá téve foglalkoztak a virágirodalommal. A vörös és a kék színű virág: „Gyere, kedvesem, a férjem kiküldetésbe — keresztes hadjáratba — ment, végre!” Két szál kék színű virág: „Menekülj, kedves. A férjem elcsípte a csokrodat!” Horizontom végtelenre tágult! Odahajoltam a virágárushoz: — Hát ez nagyszerű! De hozzá tudna-e még tenni néhány szót? Például: „Halálosan szeretlek!” Ez meggyőzőbben hangzana. — Ez csak természetes — mondta ő. — Tessék, kérem, két szál szekfű, két szál rózsa egy páfránylevélkével. — Fantasztikus! De ki tudná még egészíteni valamivel? — Például mivel? — Próbálja meg összeadni úgy, hogy a csokor azt mondja : „Halálosan szeretlek, mondd meg apádnak, adja ide nekünk holnapra a kocsiját.” A virágárus gyorsan összeszedte az új csokrot. — Tessék! Két szál szegfű, öt szál rózsa, pár szál hóvirág, s egy kaktusz... — Bocsásson meg, a kaktusz mire kell? — A kaktusz — az a kislány apukája... — Kitűnő... De miért tett hozzá három borókaágacskát? — Ejnye, barátom! — kiáltott fel csodálkozva és szemrehányóan a virágárus, — hát ezek a vesszők! Hagyjuk talán figyelmen kívül az írásjeleket? Szóval, tizenöt szó ötven dinárjával, plusz az írásjelek. Kicsit felkerekítve, ez pontosan ezer dinár. Köszönöm szépen, legyen máskor is szerencsém! Így tanultam meg a virágnyelvet. Boldog voltam. Levél helyett most már virágot küldözgettem kedvesemnek, s ő ugyanúgy válaszol- gatott. Bevallom, eleinte meglehetősen szegényes volt a szótáram. A levél tartalma például ilyen lakonikus mondatokra korlátozódott: „Szeretlek, a kulcs a lábtörlő alatt”, vagy: „Gyere szereztem mozijegyet”, — de később, az esküvőnk után megoldódott a nyelvem, s úgy belejöttem, hogy egy-egy bonyolult nyelvművelet már meg se kottyant. Néhány házasságban eltöltött év után tökéletesekké váltak ismereteink, s már félszavakból, mondhatnám egy szál virágból gyönyörűen megértettük egymást. így például, ha otthagytam a feleségemnek egy szál nárciszt két-három letépett szirommal, ez azt jelentette: „Mikor varród már fel végre az ingemre a gombokat?” — egy szál préselt, szárított virág a növénygyűjtőből pedig ezt: „Már megint nincs kivasalva a nadrágom .. A legérdekesebb levelezés mégis akkor zajlott le, amikor az éjjeliszekrényen ürömleveleket találtam. Ami arról értesített, hogy: „Ma érkezik hozzánk vendégségbe a mama!” Elmentem az üzletbe, vettem egy csokorra valót az „oroszlánszáj” elnevezésű virágból. válaszom tehát egyértelmű Volt: JÉn olyan boldog vagyok! Hogy mit összeszórakozunk majd ..Válaszul megkaptam a szokásos csaláncsoikrot, vécépapírba csomagolva, ami körülbelül ezt jelentette: „Ha nem tetszik a mama látogatása, felköltözhetsz a padlásra”. Fogtam a párnát meg a takarót és felmásztam a padlásra, hogy ott nyugodtan átböngészhessem az újságokat. Ennek ellenére,, miután az anyósom elment, s én leköltöztem a padlásról, gyakorta találtam az asztalon a választékos nyelvi figurát, a trópusi pálma levelébe csavart két-három széndarabkát, amivel nejem azt akarta tudtomra adni, hogy: „Az ebéd odaégett, egyél a vendéglőben !” H ázasságunk első néhány esztendeje alatt mindezt nem fogtam tragikusan, óm amikor a szobánkban már egy nagyobbacska virágágyra való üröm gyűlt össze (az anyósom igen szeretett minket), betelt a pohár ... Szedtem annyi csalánt. amennyit csak tudtam, megvettem a virágüzletből az összes kaktuszt, s mindezt bevetettem az ágyba. Utolsó üzenetem virágnyelven így hangzott: „Elég volt! Nem kell se anyós, se házasság, se virág! Üdvözlöm a papádat! Megyek a papámhoz!” Ford.: Antal Miklós „Magaménak r ff erzem... Amióta KEMÉV létezik, Oroszi László ott dolgozik. A szakmát még Diósgyőrben „lopta” el, 1952-ben, és azóta a fél országot bejárta. Le- ninváros, Berente, Bocs, Sa- jókeresztúr és ki győzné felsorolni munkáséveinek állomásait. — Záhonyban nem tudnék olyan helyre menni — meséli —, ahol ne csináltam volna valamit. Magaménak érzem ezt a települést. Oroszi László épített az országban, és közben két fiút is felnevelt. A kisebbik most ballagott: asztalos lett. ö is maradt a fánál. A nagyobbik fia viszont a KEMÉV-nél maradt, darusként dolgozik. — Sokáig leszek még ehelyt. Munka lesz elég Záhonyban. Csak egészség is legyen. Rá bólintok. Kisüt a nap, felszakad a pára. Az óriás szerelőcsarnok vékony póklábai furcsa játékba kezdenek. Mintha táncolni kezdenének. Pedig csak a párán átszűrődő napfény játszik velem. Speidl Zoltán
