Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-14 / 111. szám

1980. május 14. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Tíz éve T örténelmének talán legválságosabb pillanatait élte át ma tíz éve Szatmár; soha nem látott tömegű víz zúdult órák alatt megyénk keleti sarkára. Színültig megtelt a Tisza, a Szamos, a Túr, a Kraszna, a Batár, s a gátak nem bírták a>z iszonya­tos nyomást. A Szamos előbb romániai területen, majd nálunk is Nábrádnál és Tunyogmatolcsnál át­szakította a gátat, s elöntötte a fehérgyarmati és a volt csengeri járás nagy részét. Minden más korban kiheverhetetlen csapás lett volna ez, szocialista társadalmunk azonban pillanat­ra sem hagyta magukra a bajbajutottakat. Emberek tízezreit kellett biztonságos helyre menekíteni, s meg kellett akadályozni a további gátszakadásokat is. Vizsgázott az emberi tudás, az erő, az akarat, az összefogás. Az első vészjelre országszerte megindult a segítség. Gépek százai, segítőkezek tízezrei kapcso­lódtak a mentésbe. Jöttek munkásőrök, katonák, di­ákok, jöttek munkások, parasztok, értelmiségiek, de segített a Szovjetunió is. Vizsgázott az ország, a ba­rátság, s ma már tudjuk: kitűnően. Úrrá lettek a veszélyen. S eltüntették az árvíz pusztító nyomait. Pedig iszonyatos volt a kár: több mint ötezer elpusztult, s négyezer megrongálódott lakás, több tucat használ­hatatlanná vált óvoda, iskola, s milliárdos veszteség a mezőgazdaságban. A Tisza középső és alsó folyá­sán még be sem fejeződött a védekezés, nálunk már megfogalmazódott a terv: november közepére hely­re kell állítani minden tönkrement lakást. A Körö­sön, a Marosan, még homokzsákokat cipeltek, a Szamosközben már megindult a helyreállítás, mely legalább annyira embert próbáló volt, mint az árvízi küzdelem. Miként a védekezésben, az újjáépítésben is szü­lettek hősök. Beregi asszonyokról, akik menekített gyermekek százait fogadták otthonukba; maltert so­ha nem látott diákokról, akik egész nyarukat Szat- márban töltötték, gépkocsivezetőkről, akik éjjel-nap­pal a volánnál ültek, katonákról, akik szabadságukat áldozták fel, hogy segíthessenek baj társaiknak. Kis­dobosok, úttörők ajándékozták havi húsz-harminc forintos zsebpénzüket a rászorulóknak, de érkezett pénz a felnőttektől is, néhány hét alatt több, mint 300 millió forint. Termelőszövetkezetek, állami gaz­daságok küldték a vetőmagot, a takarmányt, a gé­peket, hogy a földeken is megindulhasson az élet, s az ország nemzeti jövedelmének egyszázalékos eme­lését ajánlotta fel, hogy csökkentsék a károkat. Tíz év telt el azóta — a változásokról lapunk hamarosan riportokban számol be — s láthatjuk, a nagy mű sikerült. Nyílegyenes utcasorok, kényelmes otthonok, korszerű iskolák, kultúrházak dicsérik az építők munkáját. Megvalósult az álom, amit akkor kevesen hittek: begyógyultak a sebek, Szatmár szebb, mint valaha. Köszönet érte az országnak. Balogh Géza 54 ezer — kommunista műszakból A Tiszántúli Áramszolgál­tató Vállalat 477 dolgozója vett részt kommunista mű­szakban, amelynek bérét — közel 54 ezer forintot — át­utalták a tanácsok számlái­ra. Nyíregyházának 40 ezer, Tiszalöknek 1771, Nagykálló- nak 3173, Ibránynak 1748, Baktalórántházának 2193, Kisvárdának 4920 forint ju­tott a gyermekintézmények fejlesztéséhez. T örtént, hogy a széle­sebb dűlőutat, mely a határrészünkön ve­zet át — ebből ágaznak az­tán szerte a kisebbek hegy­nek fel völgynek le — meg­javították valamelyik eszten­dőben. Elébb meghordták jó vastagon betontörmelékkel — melyért azonnal szidalom­áradat zúdúlt az illetékesek­re, félve úgy marad és ez­után nem a sarat kerülget­jük, hanem a köveket — de hamar bennünk maradt a szó. Jött az egyengető, az­tán egy henger, hordták az aprókövet, pár ember terít- gette és hetek alatt olyan utat sikerítettek, hogy még! Nem volt az szemre valami hajdaszép. de jónak jó. Fel is gyorsult rajta a ha­tárból jövő forgalom rögtön. Itt nem voltak, ma sincsenek táblák, meg még akkor az állambácsi sem intett annyi­ra a takarékosságra a sebes­ségen keresztül, mint ma. Hogyan maradt volna el a következménye! Repült az apróbb kő, morzsolódott a nagy, így félesztendő sem telt bele, megjelentek a majdani kottyanok elődjei, a szelíd huppanok. Sorban, egvmást követve. ősz lett. fgy mindennap jártam arra. Háztáji birkái­mat ugyanis ott legeltettem mellette a tallón nevelkedett páréj tengerben, melyről én is csak későbben tudtam meg — hogy nem magnak szánta a tsz. — Mi lenne — tettem fel magamban — ha kampó he­lyett egyszer lapátot hoznék Kátyú magammal és mondjuk, unalmamban a szélekre ko­tort kavicsokat, szépen visz- sza lapátolnám a huppanók- ba. Ma két lapáttal kell be­le — okoskodtam — fél esz­tendő múlva hússzal ugyan­abba. Az lett másnap, hogy az első arra jövő furcsán nézett rám. A másik köszönt félén­ken, de ment tovább. A har­madik aziránt érdeklődött, hogy a tanács csináltatja-e, vagy az erdészet? (Nyilván tanácsot akart adni.) Nemet intettem fejemmel, így csaló­dottan távozott. Öreg nyug­díjas barátom pedig, aki egy lovas kocsijával jött. amikor meglátta, mit művelek, mesz- sziről megemelte a kalapját és csak annyit mondott: kö­szönöm hé, köszönöm ...! (Hisz ő még tudja, hogy az úton nemcsak járni kell.) A dűlőnkbeli trabantos azonban, aki naponta leg­alább háromszor-négyszer porzik végig rajta, annyira tartotta a KRESZ előírását, hogy messziről rám dudált, miután rátaposott a gázra, nehogy mutassam feléje a lapátot, hogy neki is illene — a kezébe. Egy idegen személy viszont — még nem láttam erre, így nem ismerhetett — nagyon tisztelettudóan kérdezte, miért csinálom? — Kérem szépen — felel­Tavaszi munka Ajakon Vasárnap is dolgoztak az ajaki Búzakalász Tsz föld­jein. Képünkön: Szopkó János és Kovács István traktorosok a Borzos-táb- lát készítik elő a kender vetése előtt. (Gaál Béla felvétele) Kiből lesz a segédmunkás? (3.) A GYÁRAK, ÜZEMEK, VÁLLALATOK SOKAT TESZNEK A SEGÉDMUNKÁSO­KÉRT, PONTOSABBAN FOGALMAZVA: ÉPPEN ANNYIT, AMENNYIT A LEG­JOBB SZAKEMBERÉRT IS. Kereslet, kínálat Egy részükről mégis min­denütt visszatér a lesújtó vé­lemény. A Magyar Acéláru­gyár tiszaszalkai gyáregysé­gében Koroknai Ambrus igazgató így vélekedik: — Az jön, aki már seho­vá sem kell. Hég mindig érdemes Egy gumigyári munkás­asszony eképp erősítette a többször is leírtakat: — Itt vagyok a gyár szü­letése óta. Nagyon sokan ke­rültek ide akkoriban, min­dén szakmái képesítés hői­kül. Az asszonyok egyenesen a főzőkanál mellől jöttek. Most kitűnő betanított mun­kások. Lényegében minden munkahelyen ez játszódik le. A jobbak kiválnak, vagy már korábban kiváltak. Dolgozik még egy nemzedék, egy régi garnitúra, csak után­pótlás nincs. Hacsak a ván­dormadarakat, a lumpeneket nem számítjuk, ők már az­zal is kárt csinálnak, hogy tem kapásból a bennem buj­káló kisördög sugallatára, de nagy komolyan — most vet­tem egy külföldi márkájú ko­csit, és annak akarom kímél­ni a rugózatát! (Közben Kormos kutyánkat bíztattam a birkák után, nehogy utat veszítsenek a paréjtenger- ben.) Nem szólott rá. Csak ment, haladt tovább és vissza- vissza pillantott. Minél tá­volabbról, annál hosszabban. És ezekből a pillantásokból tisztán verődött felém, hogy bolondnak néz. Legalábbis ütődöttnek, mert foltos nad­rágomból, kopott bakancsom­ból, szóval az egész szerelé­semből, egy Riga motorra va­lót se nézett ki nemhogy mást... S zóval azalatt a négy­öt nap alatt, míg csináltam a hup- panókat — de csak a mi dűlőnkig, mert azontúl most is ott vannak gödrökké mélyülve, megnézheti aki kíváncsi a hitelességre — sok mindent tanultam újra. Jót, rosszat, örömtelit, elszomorí­tót... A legemlékezetesebb moz­zanatot azonban az a kecske- szakállú fiatalember szolgál­tatta számomra, aki lelassí­tott mellettem, majd lehúzta az ablakot és a következőket mondta röhögve, gúnvosan: — Hát csak csinálja a bá­csi, hehehe... hisz maga nyuedíias, úgyis ráér. hehehe. — Aztán nagy gázzal porzott el kék színű kocsiján. Szállási László lejáratják a becsületesen dol­gozók rangját, rontják a hi­telüket. Van, ahol a jól dolgozó segédmunkás bére legfeljebb megközelíti a szakmunkáso­két. Akad azonban példa ar­ra, hogy egy gyáron — ese­tünkben az acélárugyáron — belül, érdemesebb lehet, mert jövedelmezőbb anyagot moz­gatni, mint esztergálni. Az acélárugyár forgácsoló­üzemének vezetője, Szabó Bertalan mesélte: — Volt egy esztergályo­sunk, aki sajátos egészség- ügyi okokból hagyott fel szakmájával, s most nálunk szállítómunkás. Tán még há­lát is adhatna a sorsának, hiszen esetenként a hatezret is megkeresi. Danes Sándor művezető emígy morfondírozott: — Nem a segédmunkások bérét sokallom, hanem a szakmunkásokét keveslem. Mert egy esztergályos nem­csak fizikailag, hanem szelle­mileg is kifárad, hiszen pon­tosságot várunk tőle; rajzzal foglalkoznak, számolnak. Mondják, nem volt ritka eset, hogy szakmunkás-bizo­nyítvánnyal a zsebben je­lentkeztek emberek segéd­munkásnak. Ami a fizetések átlagát illeti: lényeges kü­lönbség nincs a két kategó­ria között. Volt olyan érett­ségizett szakmunkásuk, aki a gyárba sokadik munkahe­lyére jött, azóta több üzem­ben megfordult már, és a mindenütt megkapott emelé­sekkel együtt, tisztes jövede­lemre tett szert. Akiket becsülnek, s akiket nem ' Ha végigtekintünk a se­gédmunkások típusain, kide­rül, hogy a rétegen belül is rétegződnek. Az egyik cso­portot méltán becsülik meg mindenütt: ők nem hajlan­dók ötven fillér órabértöbb­letért havonként munkahe­lyet cserélni. A másik cso­portot viszont azok alkotják, akiket sehol sem fogadnak szívesen, de kényszerből mégis felvesznek, sőt, ked­vükért még szabálytalansá­gokba, a paragrafusok kiját­szásába is belemennek, hisz a kereslet nagy, a kínálat vi­szont kicsi. Ennek a nagyobbik cso­portnak a tagjai azok is, akik vonaton utaztukban egy-egy beszélgetés hatására munka­helyet változtatnak, akik egy átmulatott hét vége után „szégyellnek” visszamenni, inkább a munkakönyvüket kérik ki, két hét hallgatás után. Közöttük találjuk az írni-olvasni nem tudókat, a két, három osztályosokat, akik lehet, hogy számtanból bukásra álltak, de kiváló ér­zékkel számítják ki, hány napot is kell dolgozniuk a családi pótlékért. A szélsőségek képviselői is egy kisebbséget alkotnak, de számuk azért tetemes. Min­den gyárban, üzemben, tu­catnyi nevet sorolhatnak fel, ha éppen szükséges. Sajnos, természetesnek mondható, hogy az írástudatlanság újra­termelődik, hogy minden tár­sadalomból kiválnak a lum­pen elemek. Csak egy dolog nem természetes: az, hogy ez valami csendes társadalmi támogatással, a gazdasági kényszerre való hivatkozás­sal történhet. Ennyire rosszul nem áll­tunk, és nem is állunk. Eltérő vélemények A munkaüggyel, munka- szervezéssel foglalkozó szak­emberek, a szociológusok vé­leménye a segédmunkáskér­dés némely nézőpontban erősen eltérő. Vannak, akik a státus szükségességét is vi­tatják, mondván, a n^gy iparfejlesztések ideje el­múlt, az ipar, mai fejlettsé­ge mellett, nem igényli a képzetlen tömegeket. Szak­munkások, és sorozatgyár­tásra betanított munkások kellenek. Mások csak a szakmunka és a segédmunka közti aránytalanságot, a bérezések differenciálatlanságát kifo­gásolják. A harmadik vélemény sze­rint: kell segédmunkás, de az a fajta típus, amelyik ma a számos munkahelyen talál­ható, többet árt, mint hasz­nál. Beállításuk egy jól szervezett üzembe kockáza­tos, mert fegyelmezetlenek, nem lehet számítani rájuk. Igazi értéke többnyire csak a régről maradt embereknek van, akiket viszont méltány­talanság egy kalap alá tenni a többséggel, mert üzemis­meretük, anyagismeretük, egyes munkafázisokhoz való értésük, esetenként önállósá­guk, messze az átlag fölé emeli őket. Ezek becsülésé­re, javadalmazására, külön kategorizálására, ma még nincs lehetőség. Minden bizonnyal a har­madik vélemény a helytálló. Vitathatatlan, hogy segéd­munkásokra még sokáig szükség lesz. Csak az a kér­déses, lesznek-e jó segéd­munkások? És az is kérdés, lesz-e elég segédmunkás ? Mert a mai nyolcadikosok legalább kilencven száza­léka tovább akar tanulni. Se­gédmunkás csak az lesz közü­lük, aki a szakmunkásképzők nem túl magas követelmé­nyeinek sem felel meg. Ez viszont a segédmunkásgárda további hígulását okozhatja. Hi lehet a megoldás? Megoldást találni roppant nehéz. Még az iparágakon belül is más a helyzet, to­vábbá még egy kis vállalat­nál, ahol jobban törődhetnek az egyes emberrel, és más a gyáróriásokban, ahol sok száz vagy ezer segédmunkás dol­gozik. Felötlik a kérdés: ha tud­juk, hogy a segédmunkások sem egyformák, akkor nem túl merevek-e az előírása­ink, amelyek a segédmunká­sok fizetését, órabérét tól-ig, a képzettségnek megfelelően írja elő. Nem lehetne a se­gédmunkásokat minősíteni, a képességektől és az eltöltött időtől függő kategóriába so­rolni, így nyitván meg az utat a „majdnem” szakmun­kások, a rossz szakmunkás­nál többet érők anyagi elis­merésének? Az élet bizonyít­ja: a „papír” nem mindig ta­kar valós értékeket. Aligha­nem országos elemzésre vol­na szükség. Nem elhanyagolható kér­dés az sem, hogy vajon jól építünk-e az üzemi demokrá­cia gyakorlatában a képzet­lennek minősített, ám üzemé­ről, társairól sokat tudó em­berekre? A beszélgetések fo­lyamán legtöbbször kiderült: a segédmunkás csupán sta­tisztikai adat. És ez nagyon kevés. Mert jól dolgozó, és munkahelyükhöz erősen kö­tődő segédmunkásokra lesz szükségünk, feltehetően még nagyon sokáig. Bartha Gábor— Speidl Zoltán (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents