Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
KM ÜNNEPI melléklet hegézaus Májusi magánügyeim A z ünnep akikor ünnep, ha egyben magánügy is: emlékek és saját érzelmek hordozója. A magánügyek és magánemlékek akkor emelkednek ünneppé, ha oly sok ember magánügye, hogy már a mennyiség minőségi változásában közüggyé vagy Arany János kifejezésével „éltető eszmévé finomult”. Ilyenek a szív szerint átélt vallási ünnepek is, hiszen például a karácsony minden családnak ünnepe. Március 15. vagy április 4. nálunk mindenkinek a szabadság, illetve a végre elérkező felszabadulás magánemlékeit idézi. És éppen ez az ünnep lényege: kinek-kinek külön és mindenkinek együtt. De hát van-e széles e világban (ami jelenti a mi szőkébb magyar hazánkat, a mi tágabb európai hazánkat és a legtágabb földfelszíni hazánkat), akinek ne volnának egyszerre történelmi emlékei és saját emlékei május elsejéről? Hogy május elseje miért éppen május elsején van? Erről értekezést írhat a történész, idézve a hajdani itáliai — pontosabban luccai — takácssztrájkot, vagy egy későbbi angol vérengzést, amely éppen május elsején volt; idézhetné a II. Internacionálé határozatát a francia forradalom 100 éves évfordulóján 1889- ben, amely éppen ezekre az emlékekre hivatkozva május elsejét jelölte meg a munkásság és a munka ünnepének. Említhetnék azt is, hogy éppen ennek a munkásmozgalmi határozatnak a folytán kereken 90 évvel ezelőtt ünnepelte először a proletariátus és a vele rokonszenvező haladó emberiség világszerte is, minálunk is azt a hitet, amelyet egy későbbi mozgalmi induló így fogalmazott meg: „A munkásoké a jövő.” De a néprajz tudósa azt is tudja, hogy május elseje sokkal régebbi népünnep, bizonyára pogány tavaszi szertartások emlékeit folytatja. A májusfák, a május elsejei eszem-iszomok a szabadban, a majálisok mind a természet feltámadását és az emberi reményeket fejezték ki. Május elseje mérhetetlen idők óta az életöröm ünnepe. A hajdan népszerű operettsláger, amely szerint Virágzó május elsején Ö kért, hogy átöleljem én... vagy az egykori rezesbandák, amelyek május elsejének hajnalán jókedvre ébresztették a városok és falvak lakóit; vagy a feldíszített májusfák a kertekben és a kis házak előtt, ugyanolyan előzményei voltak a munkásság nemzetközi ünnepének, mint a réghajdani luccai takácsmozga- lom vagy a múlt századbeli angliai sortűz a felvonuló munkásokra. És íme most már világszerte kilencvenegyedszer tér vissza ünnepként ez a tavaszi nap. Méghozzá úgy, hogy alig-alig akadhat ember, főleg is Európában, akinek egyik-másik május elseje ne volna a legszemélyesebb élménye. És éppen ezek a nagyon személyes emlékek teszik annyira közüggyé ezt a szükség szerint mindig heje- hujás és mégis egyszerre ben- sőséggel és pátosszal teljes ünnepet. Az én számomra többszörösen is felejthetetlen magánügy. Akkor kezdődött, amikor hétéves kisfiúként vidéki — nagyváradi — gyermekkorom köréből 1919 elején egyszerre csak budapesti lakos lettem, és új iskolám tanuló- társaival együtt felvonultam azon történelmi napon: a mi Tanácsköztársaságunk feledhetetlen május elsejéjén. Azt hiszem, itt kezdődött politikai fejlődésem ... de itt váltam egyszeriben nagyfiúvá, hiszen hazajövet eltévedtem a még ismeretlen nagyvárosban, és néniktől-bácsiktól kérdezősködve mégis hazataláltam. Attól kezdve volt szabad egyedül iskolába mennem, hiszen egyedül is hazataláltam. Hát ez talán nem magánügy? Ez nem magánemlék? És vajon nem éreztem közügynek, hogy ettől kezdve hitték el a szüleim, hogy alkalmas vagyok a kíséret nélküli iskolába járásra? Nekem a május elseje azóta is az elme érettségének az ünnepe. Azután nagyon' sok év múlva, már egyetemi hallgatóként és egy módos polgárcsalád gyermekeként elméleti meggondolások folytán beléptem a Szociáldemokrata Pártba, miközben személyes jóbarátságban voltam az illegális kommunista párt olyan, később történelmi alakokká váló főszereplőivel, mint Ságvári Endri (padszomszédom az egyetemen) és Rajk Laci (aki két évvel járt fölöttem, mint magyar—francia szakos bölcsész). Ök óvtak, nehogy illegális kommunista legyek, szerintük az írói alkatú ember nem való illegális munkára, mert verseiben-prózáiban kifecsegi a titkokat, ök beszéltek rá, hogy legyek szociáldemokrata, éppen odaillek balszárnybéli értelmiséginek. De feledhetetlen, ahogy mint már szociáldemokrata pártnapi előadó, aki különböző peremkerületi alapszerveknél beszél hol Dózsa Györgyről, hol a Martinovics-moz- galomról, hol meg 1848-ról, fehér ingben és piros nyakkendővel felvonulok a munkások — elvtársaim! — között ... És azután a legnyomasz- tóhb május elseje: 1945. Én a gunskircheni koncentrációs tábor poklában voltam. Tudtam, hogy otthon a hazám már szabad, tudtam, hogy otthon örömünnepet ülnek, de én még mindig a fasizmus fogságában szoronghattam, hogy másnap élek-e még? Hiszen csak május 5-én szabadultam fel. Az a vidék volt a legeslegvégsőbb náci menedék: május ötödikén ott találkozott a szovjet és az amerikai • felszabadító. Micsoda május elseje volt az! Remény és halálfélelem, a győzelem tudata és a pusztulás lehetősége, az öröm és a rémület együtt és elválaszthatatlanul. Aki ott — Mauthausenben vagy Gunskirchenben — élte át azt a május elsejét, az tudja, hogy mindig két lehetőség áll az ember és az emberiség előtt: a jó és a rossz. De hát a történelem döntött: jött a szabadság, a fasizmus összeomlott, és 9-ére vége volt a háborúnak is. És a következő május elsején — 1946-ban — már úgy hozta a történelem, hogy én a budapesti városházán kommunista „tanácsos úr”-ként egy hivatali osztály élén vonultam fel. Közvetlen előttem ment a szűcsök és szőr- mekészítők csoportja, húzván magúikkal egy kocsit, amelyen egy óriási műmedve ült; énnekem pedig ez a képtelen jelszó jutott az eszembe erről: „Medvét minden dolgozónak!” És a jókedvű felvonulók, akik akkor éppen az én „beosztottjaim” voltak, velem együtt lelkesen kiáltották ezt a vidám ostobaságot. És hadd idézzek még két olyan május elsejét, amely a legszemélyesebb magánélményem. 1948-ban — a szabadságharc centenáriumán, amikor március tizenötödikén Sátoraljaújhelyen mondottam ünnepi beszédet, ahol Kossuth Lajos először szólalt fel — május elsején pedagógiai múltam leggyönyörűbb emlékeként a NÉKOSZ-szal vonultam fel, amelynek „központi tanára”, vagyis amolyan pedagógiai vezetője voltam és egyszerre éltem át az egész magyar nemzeti múlt és az egész munkásmozgalom útját, múltját és reményeit. És idézve őket, a NÉKOSZ ifjait — akikből oly sok miniszter és egyéb vezető államférfi lett —, emlékezzem őrá, barátomra, harcostársamra, századunk legnagyobb pedagógiai lángelméjére és leggyermekdedebb ábrándozójára, Kadros Lacikára, akit a közelmúltban temettünk, és aki mellett akkor együtt énekelve a mozgalmi és népi énekeket, egyszerre patetikusan és derűsen nevetve ünnepeltük a proletariátus nemzetközi ünnepét. És volt egy május elsejém, amikor az írószövetség asztalánál a Városligetben együtt söröztünk feleségemmel és a feledhetetlen barátokkal: Fodor Jóskával, Jankovich Ferivel. Gáspár Endrével, Hollós Korvin Lajossal és feleségével, Tóth Esztivel (Tóth Árpád kitűnő poéta lányával). Ennek is több mint negyedszázada. Már csak én élek meg a feleségem, meg Tóth Eszter. A többiek, a nagyszerű költők, írók, műfordítók már végleg elmentek, de nekem feledhetetlen magánemlék, hogy egy május elsején együtt söröztünk a Városligetben. M ájus elseje: nagy nemzetközi ünnep. Énnekem: emlékek, személyes emlékek idézője. És éppen ezért olyan mélységesen ünnep. Csanády János: Emlékezés egy régi reggelre i Pattogatott-kukorica reggel, fehér napfény ugrál a falon, oly ütemre, ahogy a lomb hajlik a friss szélben túl az ablakon; imarhabőgés a szomszéd istálló falai közt, kakasszó a kert szemétdombján, porhanyója málló, mint az avar, az érett dohány; kút csikordul, megcsobban a mély víz, csorog vissza a lukas vödör, zománc-lavór szélére a vas-íz rárakódik, mosakodok, számra ízlelni kezem vizet söpör — pattogatott-kukorica reggel ráköszön a lombra méh-sereggel, reggelire fölforrt már a tej; a tehén is már a legelőn; nyújtózkodok, s nem tudom, honnan jön: pattog villamos-szikrás sereggel egész testem eltöltő erőm. Simon István: A munka azért készül Lehet-e munka nélkül valami kicsike piszok nélkül, mely kezedet nem keni be? Amit megfogsz, nem engedelmes, mert az is visszafog és dühében beszennyez; így áll hát a dolog. A munka azért készül, s tudja, ki nekilát, hogy épp általa szépül, tisztább lesz a világ. Hisz annak is azért van a keze annyiszor a fölmosófazékban, ki gangot mos, súrol. Ha félted tisztaságod, és magadat ezért mindenből kivágod, az életed mit ér? A tisztasághoz, látod, s azokhoz nincs közöd, kik szépítik a világot, s azoknál nem vagy te se több, kik kényeskedve húznak lábukra bármi híg sár ellen sárt papucsnak, de tiszták, azt hiszik. I960, május 1. Grafikák május 1-re Mohácsi Regős Ferenc grafikája. __________________________________________
