Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-11 / 109. szám

1980. május 11. o VÁLTOZÓ ÉLETÜNK-----------------------------------------------------------------------------k,-----------------------------------------------------­Városszél, faluvég Munkatársunk jelenti Olaszországból Horrorfilm és űrhajósok Cifra kúriák, hivalkodó kastélyok, úri villák tobzódó világa — az egyik — földbetöppedt, nedves lakások cseléd- sorsú lakói — a másik oldalon. A két véglet, talán sehol nem volt annyira szembetűnő, ellentmondásos, mint éppen Sza- bolcs-Szatmárban. S nemcsak falun, hanem a városon is. A városszél, faluvég — hacsak valami előkelőség nem lakott arrafelé — mintha évezredek építettek volna válaszfalat közte és a központ között. Üt, villany, jó ivóvíz, járda? Csak a kiváltságosoknak, vagy a szerencséseknek, akik véletlenül útbaestek. Sok helyen hamarabb ért el a kövesűt az uradal­mi tanyára, vagy az elektromos vezeték az istállóba, mirit a faluvégi, városszéli utcasorra. E tarthatatlan helyzetet elemezve, írta tanulmányá­ban egy korabeli polgári szo­ciológus : „Az ezer lelket számláló községekben alig költenek többet egy-egy éven át ilyen közületi célokra, mint amennyit egy-két jobban ke­reső városi tisztviselő, vagy iparos család felhasznál a maga szükségleteire.... ilyen primitív pénzügyi lehetősé­gek. ilyen anyagi erőtlenség emellett a magyar falvak éle­te, társadalmi, kulturális, közegészségügyi, közgazdasá­gi, sőt közigazgatási tekin­tetben is jóformán örökös tengődésre, siralmas elmara­dásra van ítélve. S a város- és községfejlesztési munká­ban a társadalmi erők sem vehettek részt akkor olyan mértékben, mint ahogyan azt más, ■ környező államokban tették. Ugyan kinek is lett volna ér­deke akkor, hogy gyorsabb ütemben fejlesszenek, építse­nek? Talán a rangját, állását féltő képviselőtestületi tag, vagy a legtöbb adót fizető jogán szavazattal rendelkező virilis? Előfordult, hogy a vasút, út, iskola, vagy járda építését, vagy éppen a falu villamosítását csak azért sza­vazták le a képviselőtestü­letben, nehogy emelkedjen a pótadójuk. Ezért is voltak villany nélkül még a felsza­badulás után is a megyében sokáig a falvak, azért is kell még ma Is sok iskolát építeni, újjáépíteni. Az utóbbi néhány évtized fejlődésének ütemét ma már szinte követni sem lehet. A faluvillamosítás már régen befejeződött, a végeken is a * múlt emléke már Szabolcs- Szatmárban a petróleumlám­pa és a mécses. A jó ivóvíz is olyan természetes, mint az is­kola, az óvoda, a bölcsőde, hiszen alig van már község vízmű nélkül a megyében. A vezetékes víz pedig könnyen eljut már a városszéli, falu­végi kertes házakba. Elvesz­tették régi, megkövesedett méltóságukat a cifra kúriák is. A legtöbben közintézmény­ként szolgálják az új rendet. Eltűntek a települések kezde­tét jelentő „puhafedésű” vis­kók. a putrik. Téglából épült tömblakássorok köszöntik már a közeledőt. Keresve is aligha találni már a városszélre faluvégre valamikor annyira jellemző izik-, nád- és kórókerítést, veszőbői font sövényt vagy a rosszemlékű gledicsiát. Sok­szor talán már túlontúl is szépek, hivalkodóak ezek a kőből, vasból, betonból épí­tett cifra kerítések. Ugyanak­kor „nem rongyrázás már a falusi házakban sem a fürdő­szoba”. Még Kótaiban sem, ahol valamikor talán csak a falu hat kastélyában láttak ilyet a cselédemberek. Az étvágy — ahogy monda­ni szokás — evés közben jön meg. Minél több van. annál jobban nőnek az igények is. Ahol valamikor tízezrekkel kezdtük, ma már milliárdok kellenek, hogy lépést tarthas­sunk az igényekkel. Azonban a gondok is mások már. Hi­szen a villany például már régen nem elérhetetlen álom még a faluszéli lakásokban sem. Nem ritka a központi fűtés, keresve is nehéz már találni füstokádó vaskályhát. A csikótűzhelyeket régen ki­dobták már a konyhákból. Százhúszezernél tart már a megyében a palackos gázpa­lackkal felszerelt konyhák száma, több mint húszezer la­kásban van távfűtés, ennél is többen vezetékes gáz. Épül a hőerőmű Mátészalkán, terve­zik Kisvárdán. Vezetékes földgázt kapott már Vásáros- namény, Nyírtelek., Eljut nemsokára a nyíregyházi Ságvári telepre is a gázveze­ték, de távlatokban tervezik már több vidéki városba is el­vezetni. A nagyobb kérések a to­vábblépés természetes igé­nyei. Felüljárót, távfűtést, ve­zetékes gázt, jobb utat, jár­dát kérnek ott, ahova még nem jutott. Korszerűbb el­látást, vezetékes vizet, szeny- vízcsatornát várnak, kulturált szórakozási lehetőségekre tar­tanak igényt, ahol még hiány­zik. A már közel kilencszáz­millió forint évi költségvetés­sel és fejlesztési alappal ren- délkező megyeszékhelyhek js elkelne a több. Csak úgy nagyjából mintegy kétszáz- millió forintra becsülik azt az összeget, amelyre még szük­ség lenne ahhoz, hogy a leg­utóbbi tanácstagi beszámoló­kon és városkörzeti tanács­kozásokon elhangzott közér­dekű javaslatokat megvaló­sítsák Nyíregyházán. Előfor­dulnak ebben sajnos króni­kusan visszatérő, de indokolt kérések is. De honnan ve­gyen a város pénzt külterü- letű utak megépítésére, ami­kor még a belváros közepén! is vannak földes utcák szép számmal. Egy a harmincas évekből származó adat szerint az ál­lami költségvetésből általá­ban alig több, mint egy száza­lék jutott közcélra. Ez. — ke­vés kivétellel — még arra sem volt elegendő, hogy a ta­nács a saját bevételeivel együtt fedezze a közigazgatási szervezet költségeit. Ezért volt gyakran szükség községi, sőt vármegyei pótadók kive­tésére is. Ez alkalmasint még a százszázalékos növekedést is elérte. Ennek ellenére a kisebb községek egész sorá­ban éveken át egy fillér sem jutott fejlesztésre. A fejlesztés összehasonlít­hatatlanul nagyobb szerepet játszik manapság a tanácsi munka keretében, mint haj­dan, hiszen az állami költ­ségvetés is egyre bőkezűbb ezen a téren. Tarpán például a múltban nem volt egy négyzetméternyi járda sem és még sok min­den. Csürke Sándor, aki a ta­nácsok megalakulása óta volt tanácstag és hatvan éve­sen megvált vezető tisztségei­től él őtanúja ennek a vál­tozásnak, ami a tanácsok fennálásának három évtizede alatt végbement. „Hatvan­egyben kultúrházat avattunk, aztán következett a négytan­termes iskola és az általános vízrendezés. S attól kezdve szinte minden évben „jött” valami. Megépült a községi vízmű, a posta, gyógyszertár, takarékszövetkezet, ravatalo­zó, sütőüzem, áruház, vágó­híd, s ma már minden utcá­ban van járda. Ki sem tud­nám hirtelen számolni, hány millió forint értékű középü­lettel, egyéb létesítménnyel gyarapodott Tarpa három év­tized alatt.” 0 Csak néhány kilométernyi út korszerűsítését kérte az egyik felszólaló a szépen fej­lődő község tanácsának ülé­sén. Amikor megmagyarázták neki, hogy ez legalább tízmil­lió forintba kerül — és első­sorban fontosabb most a jó ivóvíz — megértette. Amikor legközelebb szót kapott már azt jelezte, hogy társadalmi munkát szervezett lakókörze­tében a kilátásba helyezett járda építéséhez. Nem véletlen, hogy amint az állam, a tanács törődik állampolgárai életkörülmé­nyeinek javításával, úgy ak­tivizálódik a lakosság önte­vékenysége is. Nem csak a környezet szépítésében, csi­nosításában, hanem a na­gyobb tettekben is. Ki tudná számontartani a társadalmi munkában már megépült jár­dák hosszát, a felépült közin­tézmények, az elültetett fák számát, felmérni a parkok te­rületét? Csak a megyeszékhe­lyen tíz milliókra rúg a tár­sadalmi munka értéke évente. Jármiban és még sok más szabolcs-szatmári községben rózsafák, virágok színes ka- valkádja lepi meg az átutazót. A városi kőrengeteg között üde zöld pázsitot, cserjéket ültet és ápol a gondos kéz. A városszéli, a faluvégi házso­rok gondozott kiskertjei mel­lett nem senkiföldje már a járda, az útszegély sem. Má­tészalkán a munkahelyek dol­gozói parkosítják, gondozzák az üzem előtti területet. Ben- ken buszváró, Tiszamogyoró- son az ifjúsági vízitábor épí­tésénél vállaltak társadalmi munkát, Eperjeskén a sport­öltöző vízellátását oldják meg közös erővel. A központ­tól az állomásig évről-évre folyamatosan építik a rózsa­ligetet Üjfehértón. Százmilliókkal természetesen ma sem lehet csak úgy do­bálózni. S ezt ma már nemcsak a tanácsok, a tanácstagok, a választott vagy kinevezett tisztségviselők, hanem a lakos­ság is tudja. A forintokat ma sokkal inkább meg kell becsülnünk, mint valaha. Mert adni csak abból lehet, ami van, s végső soron a beruházásra szánt milliók az állampolgárok forint­jaiból gyűlnek össze. Közvetett formában, közvetlenül, vagy társadalmi úton. Tóth Árpád Nem űrhajóval — egyszerű Ikarussal indult útnak a hu­szonöt tagú magyar küldött­ség az olaszországi Stresa vá­rosában rendezett európai tu­dományos-fantasztikus kong­resszusra — köztük e sorok írója Szabolcsból. Ötödször találkoztak május 1. és 4. között a műfaj hívei — elő­ször 1972-ben, ugyancsak Olaszországban, Triesztben rendezték meg az úgyneve­zett „Eurocon”-t. Csaknem minden európai országból összegyűltek — és találkoznak azóta is kétévente — a scien- te-fiction alkotói és kedvelői. A több száz résztvevő jó ré­sze már ismeri egymást sze­mélyesen is, nemcsak műveik alapján. A magyar küldöttségben megtalálható volt a tudomá­nyos-fantasztikus irodalom és képzőművészet több jeles képviselője éppúgy, mint a sci-fi klubok tagjai, a műfaj iránt érdeklődők. Kuczka Pé­ter író, a „Galaktika” magyar sci-fi antológia és más soro­zatok szerkesztője vezette a küldöttséget — az Európai Sciente-Fiction Szövetség el­nökségének tagja. Ott volt Zsoldos Péter író, akinek ne­ve jól ismert a sci-fit olvasók széles táborában éppúgy, mint a zenei életet ismerő rá­dióhallgatók között. Részt vett Korga György, Varga Pál, Szecskó Tamás képző­művész; Balázs József író, aki szereti a sci-fit, s egy ké­szülő könyvén ez érződni is fog. Emellett volt újságíró, számítógép-technikus és így tovább ... Nem véletlen hát, hogy a kongresszus a program mellett arra is jó alkalmat nyújtott, hogy heves vitákra, tartalmas beszélgetésekre ke­rüljön sor: a sci-fi múltjá­ról, jelenéről, jövőjéről, lehe­tőségeiről, vadhajtásai­ról” ... Ami a sokak által vadhaj­tásnak, másoktól határterü­letnek nevezett alkotásokat illeti, a stresai kongresszusi palota színháztermében jó pár olyan film pergett a vász­non, melyek talán inkább ne­vezhetők horrornak. A rém­filmek közt akadt a Hoff- mann-i misztikus hátborzon­gató történeteket idéző, volt varázslónő és emberfarkas: vér csöpögött a vászonról an­nál az olasz filmnél, mely egy primitív néger törzs rítusait mutatta be — egy állítólagos „Vudu”, valamiféle iszonyú felsőbb lény tiszteletét... Persze: a hangsúly nem a rí­tus valódiságán, inkább ször­nyűségein volt. Ami igaz, igaz: széles ha­tárterületei vannak a fantasz­tikus irodalomnak, filmnek. Szándékos a tudományos szó hiánya: az jóval később ke­rült a „fantasztikus” mellé. Ha jól meggondoljuk, igaz a mondat: „Végül is mi a kü­lönbség egy seprűnyélen szá­guldó boszorkány és a fény­nél gyorsabb űrhajó között? Mindkettő a képzelet szülöt­te ...” A fantasztikum az em­beri gondolkodással egyidős. Az ilyen történetek is ősrégi­ek! Vannak, akik emiatt a keleti mitológiában vélik fel­lelni a sci-fi eredetét, mások onnan számítják a kezdetet, ahol a mai technika szédítő1 tempójú fejlődése is megin­dult. A vita eldöntetlen: csak annyi bizonyos, hogy alapo­san megoszlanak a vélemé­nyek. Ezt jól mutatatta a kongresszuson a filmekhez hasonlóan a kiállított köny­vek sora is. Távolról sem csak az űrhajózás vagy a sok­féleképpen elképzelt földi jö­vő ihlette a kötetek alkotó­it — ott is volt jó pár ka­tas ztrófatörténet, bűnügyi regény és hasonló kötet. Tény az is, hogy a tudományos­fantasztikus kifejezésből lé­nyegében kisejlik a két vég­let is, vannak, akik a fantasz­tikusra, vannak, akik a tudo­mányosra teszik a hangsúlyt. Hogy ez baj-e vagy sem, hogy melyik az „igazi” sci-fi, az nincs eldöntve ... Feltehető­leg nem is lesz. A kongresszus emblémája Hadd írjam le egy film tar­talmát röviden annak érzé­keltetésére, hogy milyen fur­csán keveredik a fantaszti­kum, a horror és a tudomá­nyos elem. A „Dr. Terror szörnyű háza” című film ele­jén egy vonatfülkében fel­bukkan egy rejtélyes ember a józan külsejű férfiak mel­let. Különös kártyacsomagot vesz elő, s kinek-kinek felvil­lan egy sajátos történet (fel­tehetőleg mindannyiuknak a jövőjük.; Az egyik férfi háza egy felgyorsult növekedésű kúszónövény hatalmába ke­rül: a növény gyilkol csápjai­val. A másik férfi ifjú nejé­ről úgy tűnik: vámpírrá válik éjszakánként, ám végül kide­rül. hogy a férj főnöke a vámpír. A harmadikat egy le­vágott kézfej üldözi és gyil­kolja meg. Nem is sorolom tovább. Igyekezett a rendező mindent beleadni: egy a lé­nyeg, minél hátborzongatób­ban bemutatni. No persze, volt olyan film is, mely „tisz­ta” sci-finek tűnik: idegen ér­telem által birtokba vett föl­di emberek, űrhajó, sugár­fegyver ... A kérdés azonban itt is felbukkan: olyan nagy a különbség az önállóan moz­gó és gyilkoló levágott kéz meg az önmagáról nem tudó kegyetlen tudós között... ? A filmeknél lényegesen ma­gasabb színvonalú volt a kép­zőművészeti bemutató. Ez nem csak magánvélemény: a résztvevők mindannyian így látták. Igaz, jórészt sci-fi könyvek fedéltervei, valamint különféle irodalmi alkotások illusztrációi tették ki az alko­tások javát. Mégis: minden kép több volt a közönséges illusztrációnál. Más oldalról próbálták ugyanazt az esz­mét, gondolatot megfogal­mazni, mint az írók, nem ra­gaszkodtak túlzott hűséggel a szöveghez! Ügy tűnt a látot­tak alapján, hogy — szemben az eddigi gyakorlattal — már nem mozog oly széles skálán az irányzatok sora. Mintha közelítene egy kö­zös formanyelvhez: s ez a fantasztikus realizmus — te­hát témájában fantasztikus, megformálásában teljességre törő. aprólékosan részletdús. Tartalmában a sci-fi képző­művészet elszakadni látszik az irodalmi indíttatástól, s gyarapszik az olyan művek száma, melyeken a korunkra jellemző eddig ismeretlen te­rületekre kalandozik a festő. Ilyen például az űrhajózás, a súlytalanság állapota vagy éppen az emberiség jövője, biológiai változásai, a kör­nyezet alakulása. Az tehát semmiképp sem lehet kérdés: van-e egyáltalán sci-fi kép­zőművészet. Hogy van, azt jól példázta a stresai európai kiállítás. A kongresszuson közvetlen benyomást kevesebbet szerez­hettünk az európai tudomá­nyos-fantasztikus irodalom állásáról, fejlődéséről, mint filmről, képről. Ahhoz végig kellett volna olvasni a kiállí­tott sok száz művet. Inkább az egymás közti beszélgetések során alakult ki egy kép — már csak azért is, mivel jó páran alapos ismerősei voltak küldöttségünk tagjai közül a világtermésnek. Esett már szó fentebb arról, hogy milyen széles a skála az irodalom­ban — és hogy erősen meg­oszlik erről a hozzáértők vé­leménye. Egy azonban kétség­telen : igen sok jó mű születik évről évre. Bár bizonyára többségben vannak például a gyenge könyvek a nyugati országokban az évente kiadott 4—500 sci-fi mű között, még­is elgondolkodtató, hogy Ma­gyarországon egy évben alig 15—20 tudományos-fantasz­tikus kötet jelenik meg. Még akkor is nevetségesen kevés volna ez, ha mind a legkivá­lóbb alkotás. Márpedig nem mindig így van ... Az olvasók tábora viszont egyre gyarapszik, sorra ala­kulnak a klubok az ország­ban, ahol találkozhatnak, elő­adást hallgathatnak, filmeket nézhetnek a műfaj kedvelői. (Szándékosan kerülöm a „ra­jongói” szót — ez rejt magá-* ban némit abból: „megszál­lott, szemellenzős, korlátolt.” Márpedig az efféle jelzők csak egy igen szűk körre al­kalmazhatók.) A műfaj életrevalóságát — a hibákkal együtt — jól mu­tatta az európai kongresszus. Egyre több a híve a sci-finek, gyarapszik az alkotók száma is. S hogy nem pusztán arról van szó: „már megint maj­moljuk a nyugatiakat” — ar­ra a válasz csattanós. Már volt európai kongresszus szo­cialista országban (Lengyel- országban), s legközelebb új­ra ott lesz: 1982-ben Moszk­vában találkoznak a sciente- fictiont írók, festők, redezők, olvasók... Tarnavölgyi György Szörnyek emberbőrben KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents