Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
1980. május 11. o KM VASÁRNAPI MELLÉKLET TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET Nyáron egy-egy turnussal 3000 úttörő érkezik a közben valóban várossá fejlődött üdülőhelyre. De nemcsak az úttörők paradicsoma ez, mert szabadtéri szoborparkja, az állandóan nyitva tartó Gyermekalkotások Galériája a vendégeket, a kiránduló felnőtteket is várja. A tavasszal nyitó és ősszel záró képzőművészeti kiállításon láthatjuk többek között ifj. Szabó István Petőfi Sándort életrekeltő alkotását. ALAPKŐ hl-aa/iilis. Zánka és Balatonakali között, 1969. augusztus 15-én helyezték földbe az első nemzetközi úttörőváros alapkövét. Kis emléktáblával és egy sátortáborra emlékeztető domborművel jelölték meg a helyet és a nevezetes eseményt. Szintén a szoborkertben helyezték el 1975-ben ezt az emléktáblát, amely már a város alapításának 5. évfordulójára emlékeztet. A 71-es főútról nyíló, díszes főkapu mellett egy kisebb, főleg modern kerámiákat felvonultató szoborkertet csodálhatunk meg. Ebben a gyűjteményben helyezték ei Szekeres Károly kerámikus művész „bomlásnak indult” Földgömbjét is. Győri Lajos képriportja Az úttörőváros vasútállomása mellett vasúttörténet! kiállítás nyílt. Az egyik szerelvény kis gőzmozdonyból, postakocsiból és fapados vagonokból áll. A másik, minden fel- szerelési tárgyával együtt egy páncélvonat. Érthető hát, hogy a gyerekek és a felnőttek, a látogatók és a túristák miért kedvelik oly nagyon Zánkát, a balatoni úttörővárost. „Hadd tomboljanak a kölykök! Majd rájönnek, hogy hülyeség, benő a fejük lágya, aztán abbahagyják. Mi is hasonlóak voltunk fiatal korunkban.” És legyint a pocakosodó középkorú polgár nyugaton, vállat von. Egészen addig, amíg borzongva el nem olvassa az újságban, hogy: „elrabolták, túszul ejtették, megölték, felrobbantották, el- barikádozták magukat, a rendőrséggel tűzharcba bocsátkoztak...” Ilyenkor aztán: „Mocskos disznók! Hát mi a fenét akarnak ezek? Átkozott vörös banda!” Nem újdonság a mi számunkra sem mindez, hiszen naponta olvassuk-látjuk a híradást: a nyugati radikális, szélsőbalos fiatalok. tetteit, s az utóbbi esetekben mi is megdöbbenünk. Annyi azonban világos; a gyakorta vérbe fulladó események csak vadhajtásai annak a tiltakozásnak, mely ott rejlik a nyuApokalipszis, most Francis Ford Coppolaval nem most találkozunk először. Amikor nálunk a Magánbeszélgetést bemutatták, konstatálhattuk, hogy az amerikai film új nagysága szokatlan élességű — és úgyszólván frontális — támadást indított az „abszolút szabadság” hazájának hazug társadalmi morálja ellen. A rendező később is hű maradt ehhez a szokásához. Az Apokalipszis, most szuggesz- tív képsorait megint kemény bíráló szellem hatja át ,s egy pillanatig sem kétséges, hogy Francis Ford Coppola „igazoló jelentés” helyett vádiratot terjeszt elő az USA szennyes vietnami kalandjáról. Néhány szót érdemes a forgatás körülményeiről mondani: az adalékok elképesztőek. Coppola, a fenegyerek, aki fantasztikus vagyont gyűjtött össze a Keresztapával (nem elképzelhetetlen, hogy — megkésve — mégis vetíteni fogjuk) — a kártyások megszállottságával mindent egy lapra tett fel. 35 millió dollárt fordított mindezideig legkedvesebb gyermekére, az Apokalipszis, most felvételeire. (összehasonlításképpen : egy magyar film már drágának számít, ha 10 millió forintba kerül. Könnyű kiszámítani a különbséget. Ezzel persze nem azt akarom bizonyítani, hogy a művészi eredményesség a pénz függvénye.) Négy évig készült a mű. 500 ezer — félmillió — méter nyersanyagot használtak fel hozzá. A sztároknak — főleg a „nehézfiúnak” számító Marion Brandonak — csillagászati összegeket fizettek. Törredelmesen megvallom: számomra az efféle hajcihő mindig gyanús. Most is kétkedve figyeltem az Apokalipszis, most körül magasba csapó propagandahullámokat: minek ez a vásári csinnadratta? Aztán megnéztem a filmet (először a moszkvai fesztiválon, később pedig Magyarországra érkezésekor) — s gondolatban bocsánatot kértem a negyvenes évei elején járó mestertől. Jó, hogy az Apokalipszis, most című filmnek nagy füstje volt. Mivelhogy nagy a lángja is. Kivételes teljesítmény, megrázó művészi alkotás ez: alighanem az utóbbi esztendők legfontosabb filmjeinek egyike. Üszkös gáti életforma sok-sok mozzanatában. S hogy ez a tiltakozás mivel végződik, az nem mindig a lázongókon múlik! Egy nyugatnémet kisváros határában NATO-gyakorló- terepet szándékszik kialakítani az üdülőövezet helyén a Bundeswehr. Sietős döntést hoztak, hogy ne legyen idő az esetleges ellenvetések meghallgatására, hamarosan meg is kezdenék a munkát. Ám ekkor megmozdul a közvélemény! Ebbe a forrongásba csöppen bele a nagyvárosból szülőhelyére hazaérkező jól menő ügyvéd. Túl a harmincon már-már a kallódó emlékek közt őrzi azokat az időket, amikor huszonévesen menetelt az utcai tüntetéseken hatvannyolcban, mikor társaival felkerekedett, hogy ott legyen a párizsi május eseményein, vitte a vörös zászlót és az Internacionálét énekelte. És hitte is, amit csinált! Hitte, hogy a fiatalság fellépése mindent megváltoztat majd. Aztán múltak az esztendők, jogász lett — de minden azért nem veszett el benne: mert védi a nyegle srácot, aki lázad, de gőze sincs, mi ellen, aki nonkomIdezzük fel a cselekmény főbb mozzanatait. Alkoholtól kábultan vergődik saigoni otthonában Willard százados, a biztonsági szolgálat embere. Azért iszik — azért is —, mert a szétesést, a bizonytalanságot, a kiégést tapasztalja. Willard fontos harci feladatot kap: el kell jutnia a kambodzsai határhoz, ahol törvényen kívül helyezte magát egy fantaszta ezredes, Kurtz. A megbízatás szerint ártalmatlanná szükséges tenni — elnémítani, esetleg likvidálni — a magából teljesen kivetkőzött tisztet. Az akció különleges szervezést igényel. Mivel az átkelés nem veszélytelen, elkel a segítség. És megkezdődik a Kurtz elleni „hadviselés” ... Elszabadul a pokol. Félelmetes csatajeleneteket látunk, lövedékek robbannak, arat a halál. A dzsungelharc iszonyatos. A doppingszer: a kábulat. Így jutnak el az eszelős ezredes főhadiszállásához, egy erdei templomhoz. Willard százados fogolyként kerül össze a rebellis tiszttel. A hústorony egyre csak papol: „morális és ősi ösztöneiket gyilkosságra felhasználó férfiak kellenek”. A finálé az elkerülhetetlen — szükségszerű — végkifejletet hozza meg: Willard „teljesíti kötelességét”. Ellenfele le még csak nem is védekezik. Mit akart mondani Francis Ford Coppola a történettel, melyet mellesleg Joseph Conrad novellájából vett kölcsön? Nem „egy az egyben” vietnami a példázat, hiszen általános az érvénye. Ahogy a rendező kifejtette: az Apokalipszis most szatírája az amerikaiak harmadik világbeli kolonializmusának és ugyanakkor egy naív milita- rizmusnak is, melynek elő- harcosai a westernlovasok magától érthetőségével cselekszenek. „Ugyanúgy csináltuk a filmet, mint az Egyesült Államok a háborút” — mondja az üzletembernek sem rossz Coppola nagyszámú nyilatkozatai egyikében. Érve szellemes és meggyőző: „Túl sokan voltunk, túl sok volt a pénz, túl sok a technika.” Az Apokalipszis, most frenetikus hatásának főképpen három összetevője fontos. Az első: gondolatiságának krititerep formista, de ... És sokszor (de sokszor!) magára ismer... Mindez azonban a jóindulatú megbocsátás szitjén marad addig, amíg újra fel nem bukkan életében volt szerelme, „barikádtársa” — aki azóta a ködös jelszavakat harsogó, fegyvert használó terroristákhoz csatlakozott. S találkozik városkájában a szolid vagy heves átlagpolgárokkal, akik döntöttek: ellenállnak a hadsereg terveinek — nem lesz katonai gyakorlóterep az üdülőövezetből. A változás, mely végbemegy Bruno Kappel ügyvédben, nem egycsapásra következik be. Előbb kicsit viszo- lyogva figyeli a gyerekesnek tűnő bizottságosdit, mely a polgárok közt hódít híveket, szánva és viszolyogva az elvakult, üldözött terroristalányt. A döntést egy tragikus esemény érleli meg benne. A békésen tiltakozó kisvárosiakat gáládul becsapva tűzzel-vas- sal ellentámadásba lendül a rendőri-katonai gépezet — holott azok pusztán csöndesen megszállták sátrakkal emberekkel a kiszemelt területet, hogy oda ne tegye lábát katona. Üszkös terep marad a szép üdülőövezetből, vér folyik, ütlegek csattognak. A kai éle, filozofikus jellege. A film a vietnami kalandról és általában minden imperialista háborúról megsemmisítő szenvedéllyel beszél — és bizonyít. A karakterek a világégés deformáló hatását érzékeltetik. A második: jeleneteinek szuggesztivitása, páratlanul sokkoló hatása. Valóban apokaliptikus a látomás: helikopterek támadnak egy védtelen vietnami falu ellen, s közben méltóságteljesen szól Wagner Walkür-zenéje. És milyen nyomorúságos a szórakoztató front-business: a szex-cicák felvonulása és a katonák reagálása. A harmadik: cselekményének sejtelmessége, értelmezésének egyfajta nyitottsága. Coppola kiváló rendező: tudja azt, hogy mindent fölösleges — és nem is lehet — vászonra vinni. Olykor részletező a stílusa, máskor meg ki- hagyásos technikával dolgozik. Nem üt le minden poént — s számít a néző aktív részvételére. Az Apokalipszis, most sebezhető pontja: szerkezetének labilitása. Az utolsó karmád — Kurtz ezredes „magánszámaival” a középpontban — kicsit hosszadalmas, kicsit misztikus, kicsit spekulatív. Elementáris ennek a blokknak az érzelmi töltése is, az egész azonban — úgy, ahogy van — kissé elválik az előzményektől, pedig a mondanivaló kulcsfontosságú pillére. Hosszasan kellene méltatnunk a rangos közreműködő gárda tevékenységét — a vezető operatőr (Vittorio Stora- ro) és a színészek (Martin Sheen, Robert Duvall, Marlon Brando és a többiek) kiváló teljesítményét. Elégedjünk meg summaként annyival: Coppola műve minden bizonnyal mérce lesz, melyre még nagyon sokszor fogunk hivatkozni, ha filmdrámát, Vietnamról szóló alkotást, vagy a társadalmi felelősségre appelláló tragédiát látunk a moziban. Veress József rendszer kimutatta foga fehérjét. S nemcsak így! Harsog a jobboldali sajtó, kommunista terrorista veszélyről beszél, hadiállapottal fenyegetőzik, forradalommal rémisztgeti a békés honpolgárt ... Ismerős a képlet — nem Franz Josef Degenhardt regényíró agyszüleménye. Elég, ha olvassuk ma a napi sajtót... És az ügyvéd dönt. Visszatér a szülővárosába a biztos prakszist odahagyva. Nem veszett el- benne a tíz év előtti lázongó fiatal. Tudja: más módszerekkel — nem az ultrabalosok oldalán, vért ontva —. békésebb eszközökkel, szívós türelemmel kell ellenállni. Végleg képtelenné válik arra, amit hajdani diáktársánál lát, aki „vörös” diákból a rendszer államügyészévé vált, s ma azokat vádolja, akik azonosak régi önmagával. Bruno Kappel kétszer változott? Nem. Hiszen pálfor- dulásról szó sincs — pusztán bizonytalanságról, kétségekről, melyeket az évek szültek benne, s melyek rádöbbentették: vakvágány felé halad. Visszatért hát — ha nem is ugyanarra a sínre, mint huszonéves énje. De az irány maradt. S azt is tudja, hogy az a bizonyos másik sín, a vad terrorizmus vágánya: az vezet veszedelmes állomásra. (Európa 1979.) Tarnavölgyi György Zánka: Úttörőváros
