Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
im. május 11. O — Szerjózsa, neked nem tűnik úgy, hogy te örökkön való vagy? — kérdezte Kesa, miközben a folyó közepén úgy kormányozta csónakjukat, hogy mindig benne maradt az előtte haladó ladik vágta hullámvölgyben. Szerjózsa nem kérdezett visza, — megértette. Gondolkodott. — Néha úgy tűnik, Kesa: a szemünk előtt megjelenik egy idegen város egyik része. És olykor-olykor úgy gondolom, hogy már jártam ott... Csak valami más formában... Csakhogy mi volt a nevem, meg a foglalkozásom; az nem jut az eszembe ... — Egyáltalában láthatod ott magadat, ahol soha nem jártál? Láthatod azt, ami még soha nem került be szemed világába? — tudakolódzott Kesa, miközben pontosan tartotta a csónak nyomvonalát, a motor sebességét és még a beszélgetésre is figyelt. — Nem tudom, — vallotta be őszintén Szerjózsa ... — Szóval, mégis csak a majmoktól származunk? — nyögött fel elkeseredetten Késa. — Arra emlékszem, hogy madár voltam, meg arra is, hogy hal. Voltam álmomban fa. De azt sohasem álmodtam, hogy majom vagyok. Soha... — Van más teória is, — nyugtatta meg Szerjózsa. — Vallják némely tudósok, hogy egy más bolygóról a földre került ősök leszármazottjai lennénk ... Vannak más fel- tételezések is .. . Ciolkovsz- kij a szellem felsőbbrendűségére gondolt... — Ö az, aki a rakétát feltalálta? — kérdezte Kesa a név felismerésének az örömével. — Az első, aki összepárosította a rakétát a kozmosz- szál ... — javította ki Szerjózsa. — De az mindenképpen kevés, aki csak azt tudja róla, hogy nagy filozófus volt. — Ki volt? — kérdezte vissza leverten Kesa. — Filozófus. Olyan ember, akinek saját gondolatai is vannak, — világosította fel Szerjózsa. — Olyan ember, aki megalkotja saját gondolatainak, gondolkodásának a rendszerét... * — De hisz minden embernek vannak gondolatai... Még a bolondnak is ... Soványkák igaz, de a sajátjai... — vetette ellen Kesa. — A bolondok csak képzelik, hogy a gondolataik az övéik. Náluk a gondolkodás mechanikus. — És he, mi az, hogy a szellem felsőbbrendűsége? — kíváncsiskodott Kesa. — Ciolkovszkij ezt pontosan nem határozta meg. A kitalálást mintha ránk hagyta volna. Azt tartotta, hogy a világegyetemben minden ösz- szefügg egymással. Nagyapám könytárában találtam egy Ciolkovszkij által írt könyvet. A benne lévő írásokat átta- nulmánvoztam. És tudod mit, Kesa, Ciolkovszkij téged igazolt, amikor neked úgy tűnik, hogy te mindig is léteztél. Ciolkovszkij szerint semmi sem tűnik el, csak az atom más formában jelenik meg. Te természetes, tudod, mi az atom. — Azt meg már ki ne ismerné, amikor már van atombomba is, — vágta rá Kesa. — És ezenkívül az atomok testünk aprócska részecskéi. De a lelkűnknek vannak-e atomjai? — tudakolódzott Kesa. — És mi lesz a lélekkel? Hová távozik, ha meghalunk? — No még ezt sem tudom, Kesa. Látod én is keveset tudok ... De ha a test, mely valójában meghal, még sem pusztul el, csak átváltozik, akkor nem halhat meg a lélek sem, — mosolyodott el Szerjózsa ... — És még az is megeshet, hogy valaha éppen ezen a síri csendet árasztó szibériai folyón, ebben a gyantaillatot, meg friss halszagot árasztó csónakban fog elmélkedni ugyanezekről a kérdésekről... — És még egy dologról... — fűzte tovább a gondolatot az egyre csillapíthatatlanabb tudásszomj ú Kesa. — Hová tűnik el az idő? — Emlékké válik, — felelte kis szünet után Szerjózsa. — Semmiféle emlék nem elég ahhoz, hogy befogadja mindazt az időt, amely elmúlt ... — ingatta a fejét Kesa. — Az emlék valószínű a génekben öröklődik... — folytatta Szerjózsa. — Miben he? — kérdezett ismét bánatosan Kesa. — Ez valahol ott futkos a vérben ... Ettől van az, például, hogy te jó meg nemes vagy ... — Nem is vagyok jó ... Törnek rám olyan évek, emlékek, amikor a csapájevi géppuskák hozta halálfélelmet látom, — mondta Kesa, kék szemében valamiféle jósághoz hasonló fény viliódzott. ■— Ezt te csak úgy mondod, mert géppuska sincs a kezedben ... Tudod, miért vagy te jó? — Lehetséges azért, mert valaha valamelyik korai elődöd ment az őserdőben fegyvertelenül, s találkozott ott a mamuttal, vagy egy medvével. Mondjuk a medve, akár szét is marcangolhatta volna... De megsajnálta, nem bántotta, hanem csak körbeszaglászta. A játékos kedvű medvebocs pedig galléron ragadta és odább vitte. Az ősöd meglepődött a természet medveformájában jelentkező jóságán, és ettől maga is jobban megszerette a természetet, az embereket. És ez évezredeken át öröklődött, s eljutott a te véredbe is ... Gondolom ilyen emlék is van ... — És mi van he. ha ez a medvemama az ősömet szétmarcangolja? — kétkedett Kesa. — Akkor he, én gonosz lennék? — Lehetséges, hogy gonosz- szá lettél volna... De egykét dologról nem vagyunk meggyőződve ... Gondolom őseink minden eddigi sérülése, szenvedése, megbántása. megalázása, nem múlt el nyomtalanul. Ezek valahol ott lappangnak vérünkben ... Erre például van kifejezés is: szolga vérű ... Csehov mondta. hogy ezt az utolsó cseppig irtani kell.. . — He, akkor mi az ősöktől függünk? És magunk nem számítunk semmit, — keseredett neki Kesa. — Akkor a rabszolgák csak rabszolgákat hozhatnak a világra, az okosak meg csak okosakat szülhetnek, a butáknak meg csak buta utódai lehetnek ... Akkor a harcokban kik voltak Sztyepán Rázin katonái? Muzsikok elődei... Egy némely okos apának olyan szamár fia van, hogy ökörnek is díszpéldány. Más fajankó apáktól meg olyan okos fiák származnak, mintha a természet a legjobb órájában nemzette volna őket... Az én apám szörnyen iszákos ember volt, én pedig egy korty italt sem veszek a számba. Félelmetes lenne, ha hozzá hasonlóvá vélnék ... Te pedig nekem itt a -énák- ról beszélsz... — A génekről. — javította ki Szerjózsa. — Valamilyen öröklődött emlékek azért csak vannak bennünk ... És léteznek más magunkkal hozott tulajdonságaink is — közös emlékek... A flprklor, a történelem, az irodalom, a festészet... Szurikov festményét a „Morozova Bojárnő”-t állandó kiállításon, alkalmi tárlaton, reprodukción sokszor láttam. De soha sem jutottam hozzá közelebb, sohasem hatot rám. Ám amikor Tretyakov galéria falán először megpillantottam, rögvest elkápráztatott. Nekem, ott, akkor, úgy tűnt, hogy a szán után futó kisfiú én vagyok. Azt Véltem, ha fordítana a fején, az arcom tűnne elő ... — És ki ez a „Morozova Roiárnő”? — vörösödött bele tudalanságába KesS. — Szakadárnő. — A képen két ujjával vett keresztett, amikor már vasva verve viszik — felelte Szerjózsa. — Szakadárnő ... Így már ismerem. A két ujjasokat is. Nálunk Szibériában sokan éltek közülük. De miért nem ismerem én ezt a festményt, ezt a bojárnőt? — sóhajtott egy mélyet Kesa. — Ha te az emberiség élményéről beszélsz, — akkor úgy látszik nekem kevés az élményem. De hogy is lett volna nekem időm emléket gyűjteni, mikor az apám belepusztult az iszá- kosságába, és itthagyott engem — a DÚpommal —, no meg tizenhárom tőlem fiatalabb testvérmuzsikkal egy családban, melyből nyolc még szinte magával tehetetlen ... Az egész emlékem arra korlátozódik, hogy tápláljam, öltöztessem őket... Ezért vagyok én félművelt... Ezért hittem Ciolkovszkiiről... Szóval, hogy sok mindent összekeverek ... Én csak azt tudtam róla. hogy rakétákat kísérletezett ki... Sztyepán Razinról pedig azt hittem, hogy csak úgv neked jutott eszedbe ... Mindössze a népdalból tudom róla: „Hajóról dobják az elfutó hullámokba.” És he, mit tudok például Iván Groznijról? Retteget volt és kész. És milyenek he, a Napóleonról beszerzett ismereteink? Tudom, he, hogy ő gyújtotta fel Moszkvát, aztán fogta magát és elsepert hazafelé ... Ezzel be is zárult a kör... És íme — ez az én valódi púpom, — a tudatlanságom. És azt még Kálja sem tudjá bebeszélni nekem, hogy ilyen „tudatlanságpúpom” nincs. És azt is sejtem, hogy sok ember szaladgál a földön a tudatlanság púpjával, Szerjózsa. Vannak, akik saját hibájukból tudatlanok, így lustaságból, szellemi igénytelenségből... De ha én nem alszom, ha lejárom a lábam térdig, az én gyerekeim akkor sem lesznek ismeretszegények. — De hiszen neked még magadnak is van időd jócskán a tanulásra, — vigasztalta Szerjózsa. — Mindössze húsz éves vagy ... — így igaz, — csodálkozott rá a felfedezésre Kesa, de rögvest el is borult az arca. — Tehát hátra van még teljes négy osztály. Ha ezután beiratkozok valamelyik főiskolára, akkor újabb négy esztendő következik ... így viszont abba kell hagyni a munkát... Ebben az esetben pedig kifogja eltartani hét kistestvéremet? Minden fizetésemet nekik küldöm el... És mi lesz akkor... Mi lesz, ha megnősülök? Akkor mi lesz? — Ezt meg hogy érted? — gyenge vagy te Kesa. — tüzelte tovább Szerjózsa. — Nem, nem vagyok gyenge! — és Kesa a felismeréstől felvilianyozódottan mosolyodott el. — Erős vagyok Szerjózsa. Kálja még nem is tudja, hogy én milyen erős vagyok .. . Nagyon megkever- * telek kérdéseimmel Szerjózsa? Nagyon összekuszáltalak, te idegenből ideszakadt tudóselőadó? Egyáltalán előadó vagy te? Te ember vagy... De aludj egyet Szerjózsa. Aludj nyugodtan. Még hosszú út áll előtted. Azután pedig ismét útilaput kötsz a talpádrá. Ügy ni... A sátor- lappal a felcsapódó víztől megóvlak. Szerjózsa letette a fejét és azonnal elnyomta az álom. Szendergés közben arra gondolt, hogy tehetséges, eszes, de még nem eléggé kiművelt emberből igen sok él szerte a hazában. No meg arra is gondolt, hogy némelyek, Kesa korosztályának más tagjai, viszont minden erőfeszítés nélkül jutnak hozzá a tudáshoz. Mint ingyenes ajándékot nem értékelik. A tudást nem kapcsolják az élethez, a lélek gazdagításához. A műveltség csak akkor ér valamit, ha az ember állandóan képzi magát... Kesa minden energiáját a vízre összoontosította. A csórtak útiét figyelte és magában dörmöyte: — Élj te alvó víz... Ha egyszer elfogyna ez a tenger sok víz... Honnan lehetne előteremteni e hatalmas víztömeget?! Megjelent a Lityeraturnaja Gazeta 1980. január 1. számában. A világhírű szovjet költő most prózával jelentkezett. A Föld gazdagon terem című regényen — melyből a részletet vettük — a szerző hét évig dolgozott. Fordította :Sigér Imre Jevgenyij Jevtusenko: A gének (Részlet) Pardi Anna: Lev Tolsztoj 1910 volt. Parasztok eresztették a koporsót, a tömeg énekelte az örök emlékezetet, s mindaz, amiért küzdeni érdemes, fatörzsekbe foglaltatott, futásba és göröngyökbe; Papp Márió: Húsban lázban vérben Jákó Kovács József: Ne verjen kő Húsban lázban vérben vért izzasztó szélben számolok magammal nem lehetek tétlen Megszököm a sötét karámból. Kiszakadok a súlytalan homályból. Kitépődök az éjszakából. a fekete keret felért az égig, a cár részvéttávirata a hófoltokig, a vasutak a forradalomig, 1910 volt, a tömeg már mozdult az örök jövőbe, csak Ljovocska aludt, és vele aludt a nyári fák alatt futó fehér inge egy kamasznak, meg a Háború és béke minden katonájának, akiket annyira szeretett hogy megálmodott. bennrekedve vétlen életem vértjében munkátlan rosszízben kölcsönverítékben érek észrevétlen gyilkos felnőttségben alkalomra várva halálosan ébren Félek a dögfekete gyűlölettől? Elfutok Antarktisz-arcodtól? Elmenekülök az átkok elől? Sejtnyi fényre vagyok szomjas. Madárszárnyra: apró ökölre nézek sóvárogva. Ne verjen kő a halántékomra. Fotóalbum Halászvarsák a rakamazi Tisza parton. Elhagyatottan. (Elek Emil felvételei) Tükröződés. (Gaál Béla felvétele) KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
