Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
1980. május 11. SZÍNHÁZUNK MÚLTJA (2.) Épült közadakozásból Aki a 80-as években Nyíregyházán színházba akart járni, annak meg kellett edd- ződnie, mert a Nyírvidék nem túlzott, amikor „nátha és reu- matenyésztő intézetnek nevezte a Zöldség-téri színkör fabódés épületét.” A széjjelszáradt deszkafalakon keresztül szabadon süvít a léghúzás, keresztezi azt egy másik légáramlat, a nyikorgós bejárattól, a szellős színpadon át, s egy harmadik a vedlett tetőzet felől.. A páholyok közönsége sokat panaszkodott amiatt, hogy a karzatról porzuhatagok hullanak. A már-már tűrhetetlen helyzet ellenére mindig akadtak ajánlkozó színtársulatok, amelyek megpróbálták a lehetlent. 1889 májusában Aradi Győző hirdetett a színkörben bérletet, tizenhat előadásra. A korabeli írások szerint hatvan tagot számlált az együttes, fizetésük kitett 4 ezer forintot. Ezen kívül az igazgatót terhelte a színházbérleti díj, a színlap, a világítás, az útiköltség és a málhadíjak kiegyenlítése, amelyek együttesen ötezer forintra rúgtak. Színügyi bizottság még nem alakult, s úgy tűnt, Nyíregyháza nem tudja megtenni a döntő lépést a színház ügyében ... A huzatos „reumatenyésztő” intézetben mégis voltak előadások, ha nem is teltház előtt és nem is folyamatosan. Somló Sándor — később a budapesti Nemzeti Színház igazgatója — neves színész volt a múlt század végén, s őt megnézni és meghallgatni a jobb módú vidékiek közül is sokan bejöttek Nyíregyházára. Az ötheti évad végén Jászai Mari játszott Somló Sándor társulatában. Díszes szalaggal ellátott babérkoszorút nyújtottak át az előadás végén, amelyen ez állt: „Jászai Marinak, a magyar színészet büszkeségének — a nyíregyházi közönség.” A szalagot a nyíregyházi női ipariskola növendékei hímezték. 1891-ben Halmay Imre színigazgató ajánlata borzolta fel a színházi ügyekhez közeli emberek idegeit: saját költségén kijavíttatja az arénát — így az ajánlat — ha azt 3 évre megkaphatja és évente ötven előadást tarthat Nyíregyházán. A tárgyalások eredménytelenül végződtek, minden maradt a régiben. Még ez év novemberében újabb név tűnt fel, Kömley Gyula társulata kopogtatott, de az előadásokat már nem az arénában, hanem a Nagyvendéglő szűk, kellemetlen helyiségében tartották. Az egyik színésze megszökött, rendőrök hozták vissza a vonatról a — színházba. A korabeli kritikák szerint özönvíz előtti, elavult darabokat játszottak névtelen színészek. Hat hétig tartott a vergődés, egyre kevesebb néző előtt... Talán ekkor volt a legmélyebb ponton a város színházi élete. 1892-ben Leszkay András debreceni társulata próbált friss vért pumpálni a színházi erekbe, a Cigánybárót játszották. De mindha csak a véletlen is sürgetné a változást, mindjárt az első előadáson pánik tört ki, „tü- zilárma keletkezett,” a közönség félelmében szétszaladt. Ugyanez a társulat adta elő a Gigerlit, amelyről a lap kritikusa így számol be lako- nikus tömörséggel: „Színpadon bohóckodnak, páholy beszélget, földszint kacag, karzat segít mindkettőnek... jóízlés megbotránkozik.” Az 1892-es év a nagy elhatározás időszaka volt. 1892. május 20-án először ült össze Nyíregyházán a színház építését szorgalmazó értekezlet. Ezen a megbeszélésen 50 ezer forint részvénytőkét sikerült összegyűjteni, elsősorban a lelkes Somogyi Gyula közjegyző kezdeményezésére. Ebben az évben a „Nyírvidék” össztüzet zúdít a régi fabódéra, és sürgeti az állandó kőszínház építését. Erre az időszakra esik négy máig jelentős építészeti emlékünk születése, a megyeháza, a Nagykorona, az evangélikus elemi iskola és színház. Valamennyi a világhírű építész- tervező, Alpár Ignác munkája. Koroknay Gyula művészettörténész írja a színházépületről: „Alpár egy szigorúan összefogott épületet tervezett, a szárnyakon egy-egy tengellyel... A telek adottságait tekintve Alpár ékalakúra tervezte az épületet, s bár magában véve mindegyik oldal nézete impozáns, a három oldal homlokzati képe nincs összhangban ...” 1894. február 6-a piros betűs nap a nyíregyházi színház történetében. Ekkor gördült fel a függöny először az új színházban, amikoris Dobó Sándor társulata Komoróczy Miklós erye az alkalomra írt pályanyertes művét, a „Múlt és jelen” című dráma-proló- got, Jókai: „A szigetvári vértanúk” című szomorújátékának és Szigligeti: „A csikós” című népszínművének egy-egy részletét adta elő. A korabeli feljegyzések szerint a megnyitást elsiették, ruhatár nem volt, felsőruháját, kalapját mindenki bevitte a nézőtérre „ami nem kis bosz- szúsággal járt a cilinder fénykorában”. De már volt színház! Falán ez állt: Épült közadakozásból 1894-ben. Ünnepi hangulatban kezdődött a nyitó- előadás: A Hunyadi-nyitányt Benczi Gyula és zenekara játszotta, Lomniczy Béla színész adta elő az ünnepi prológot. Mihályffy Juliska, Kresz Irma, id. Németh János, Szi- gethy Lujza, Boronkay Andor, Hegyessy Gyula, Szent- miklóssy Béla voltak a kőszínház első színészei. A plakáton ez állt: a mai előadás tiszta jövedelmének fele a színpadi díszletek beszerzésére fordíttatik. Majd egy mondat a következő színházi előadásról: „Holnap bérlet kezdetével adatik: Lemondás, Karczag Vilmos nagyhatású színműve”. Volt már kőszínház, de még a fenntartás nem volt megnyugtató. Az állandó színház- épület ugyanis nem a városé volt, hanem a színházi részvénytársaságé, amelynek az itt társulatukkal fellépő szín- igazgatók bért fizettek. Ha volt miből... Az állandó színház első igazgatója Dobó Sándor volt. Régebben a színészek szerződése virágvasárnaptól virágvasárnapig tartott. Dobó társulata ötven előadást tartott az új kőszínházban, s így virágvasárnap is beleesett az 1894. április 5-ig tartó színidénybe. Ez nagy zökkenést jelentett Dobó előadásaiban is, mert a színészváltozást az összjáték sínylette meg. Ekkor váltották egymást a primadonnák is: Szigethy Lujza elment, Pálfy Nina megérkezett. A helyek így alakultak az új színházban: páholy: 10 forint. támlásszék és erkély első sor 2 forint, második emeleti zártszék első sor 2 forint, a többi sor 80 krajcár, deák, katona és gyermekjegy a földszintre 50 krajcár, karzati üK'hely 40 krajcár. Egy színlap a pénztárnál 10 krajcár. Nyíregyháza állandó színházának híre elismerést váltott ki országszerte. A jó szemű színigazgatók hamar felfedezték az új színházban — a közönségben rejlő lehetőségeket. Bizonyítani akartak. Tiszay Dezső, Szálkái Lajos, Bokody Antal, Csóka Sándor igazgatók váltották egymást a kezdeti években, majd 1897- ben egy népszerű és nagy igazgató jött Nyíregyházára, Komjáty János, aki május elején, a „Bajazzók”-kal nyitotta meg az évadot. Bebizonyosodott a régi igazság, a tehetséges, jó társulat nem bukik meg, a másodosztályú, kistehetségű együttesek sorra deficittel és panaszokkal hagyták el a várost. Ekkor még a színházban nincs villany, petróleumlámpákkal világítottak. A fűtés is sok panaszra adott okot, a közönség fázósan ült a nézőtéren. Az igyekezet pedig nem hiányzott a fűtéshez, sőt az is előfordult, hogy egy-egy gerenda meggyulladt. Hamar elterjedt a hír: ég az új színház ... A Nyírvidék azt tanácsolta, fűtsenek éjjel-nappal, mert. a színészek rekedtek, a közönség pedig úgy krákog. mintha éjféli misén volna. A kritikus szemek hamar észrevették az apróbb fogyatékosságokat is, panaszkodtak a „rövidszoknyás” függönyre, ami nem takarta a színpadon mozgó lábakat, a következő jelenetre való előkészületeknél. El is nevezték a bosszantó függönyt bubira vágott függönynek. 1895-ben váltakozó sikerrel zajlottak az előadások. Ebben az évben említésre méltó, hogy a részvénytársaság intézkedett a villany bevezetésére, Bokody Antal társulata novemberben már villanyfénynél játszott. Ez amennyire öröm volt, annyira változtatásra is késztette a művészeket, a petróleumhoz, vagy jobb esetben gázvi- lágításhoz szokott színészeknek meg kellett szokniuk, hogyan kell a villanyhoz maszkírozni, kifesteni az arcot. A nagy színházalapítási láz a második színiévad vége- felé kezdett alábbhagyni, Bokody december 11-én nyitotta meg az évadot az „Otthon” című darabbal és 1896. február 9-ig küzdött a részvétlenséggel. A Nyírvidék ekkor már így írt: „Csukjuk be a színházat adjuk el granái- rumnak, vagy akárminek, merV abban ugyan több színtársulat meg nem él. Márpedig tiltakozunk, hogy Nyíregyháza legyen az országosan meghurcolt város, ahol se Tiszay, se Szalkay, se Bokody, se senki a világon 50 téli előadáson meg ne éljen, sőt közénk a biztos bukásra jöjjön. Inkább semmi, mint botrányos eredmény.” Sokat emlegetik azt is, hogy a színház rossz helyen épült. Nehéz megközelíteni, nyáron a porba, esőzéskor a sárba, télen a hóba süppednek a fiáke(Foly tatjuk) Páll Géza A kőszínház — a megnyitáskor SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK Veress Elemér Minden gépezetbe kerülhet porszem, ami egy pillanatra megzavarja annak működését. A szerkesztőség is gépezet. így aztán megesett, hogy meglehetősen későn jött a megbízatás: írjak portrét. Ráadásul gyorsan. Mi tagadás, nem örültem, mert mégis csak jobb, ha régebbi ismerős a beszélgetőtárs. Aztán arra gondoltam, — a gyakorlatból leszűrt tapasztalat ez, — minden embernek van egy mondata; jelleme, gondolkodása, eszenciája, s ha azt kimondja. akkor nem lehet baj a beszélgetéssel. Veress Elemérrel, a MEZŐGÉP mérnökével, szerencsém volt. Néhány mondatából kibontakozott az ember. „Nagyra értékelem a kitartást. Ha valamit elkezd az ember, és úgy ítéli, alkalmas a véghezviteléhez, akkor nehézségek árán is valósítsa meg az elképzelését. Tudni kell, mire vagyok alkalmas: az önismeretből kell meríteni, megalkudni nem szabad, de képességen felüli dolgokra sem szabad vállalkozni.” — Születtem 1936-ban, Kéken. Szüleim parasztok voltak, nyolc holdon gazdálkodtak, aztán téesz-tagok lettek. Apám hetvenéves, eléggé beteges. Két testvérem van. Az öcsém testnevelő tanár a mezőgazdasági főiskolán, húgom szervezési csoportvezető Pesten, a KELTEX-ben. Apám azt akarta, jussunk többre mint ők. Kitűnő tanítóim, tanáraim voltak, segítettek. A kéki tanítóm, Szentpéteri József, már meghalt. A közgazdasági technikumban, mert ott érettségiztem, Gáspár Mihálynak és Füzessy Imrének köszönhettem sokat. Az őszinteséget, az egyenességet és a kitartást kaptam útravalóul tőlük. Veress Eleméren látszik: a paraszti munkára soha nem lett volna alkalmas. Közép- termetű, vékony, kezei majdnem művészkezek; ujjai keskenyek, tenyere kicsiny. Nem fizikai erőkifejtésre termett. De a parasztgyerekek sorsát ő sem kerülhette el: segített amit tudott, kévét is, hányt, középiskolás korában pedig a cséplőgép körül irnokosko- dott. — Már kicsi koromban is az volt célom, hogy gépész- mérnök legyek. Szerettem, ha a kovácshoz kellett a lovat vinni, néztem, hogyan alakul a vas. A cséplésnél a gép érdekelt. Ha nem is voltam erős gyerek, azt azért tapasztaltam, hogy a paraszti munka milyen nehéz. Mindig célom volt: olyan gépeket készíteni, amik a földművelést megkönnyítik. Talán furcsa, hogy közgazdasági technikumba jártam. Ennek egyetlen oka volt: sok falubeli pajtásom került oda. A tanáraimnak köszönhetem, hogy az első nekifutásra felvettek a műszaki egyetemre, sokat foglalkoztak velem. Az első év nagyon keserves volt. Amikor az évfolyamtársaim focizni mentek, én tanultam, s azon gondolkoztam, hogy nekem milyen nehéz, de nem akartam visszafordulni. Görcsös akarás volt bennem, pótolni a lemaradást. „Ha az átlagnál többet ad az ember, már hasznos. Ma már nincsenek álmaim. A realitás talajáról nézve az embernek tudnia kell, alkalmas-e a világmegváltásra? Ha nem, akkor nem kell ábrándozni, mert így, még a hasznos tevékenység is illúzió lehet. Ez persze, nem ambi- ciónélküliséget jelent.” Veress Elemér 1955-ben érettségizett. A mezőgazdasági gépész szakot 1960-ban végezte el. Először a DISZ-nek, majd megalakulása után a KISZ-nek lett tagja. A pártba 1965-ben lépett be. A diploma megszerzése után Nyíregyházára jött, s azóta a ME- ZŐGÉP-né], illetve annak elődjénél mérnök. Fejlesztési osztályvezető-helyettes. Megnősült 1963-ban, a felesége is itt dolgozik, most második gimnazista lánya 1964-ben született. Nyíregyházán, az Árpád utcában lakik. Háztartása gépesített, színes televíziója van, s nemrég jutott élete első autójához, egy Trabanthoz. Bútorai szépek, a polcon könyvek sorjáznak. — Szerettem Pestet, ma is otthonosan mozgok ott. de mindig hazavágytam. A tájhoz, a faluhoz, a szüléimhez kötött minden. Jól érzem itt magam, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Az elismerésre sem lehet panaszom, ami jár, azt megkapom. A gépek érdekelnek, s az elektromosság. Ügy érzem, kiemelkedő dolgokat nem vittem végbe pályafutásom során, esetenként azért adtam többletet is, de ez végső soron egy fejlesztő mérnöknek kötelessége. Ez azonban nem sikertelenséget jelent, hiszen sok és jó konstrukció került ki a kezünk alól. A legutóbbi AGROMA- SEXPO-n is három berendezéssel vettünk részt, az egyik bronzérmet nyert, a másik kettő elismerést aratott, s ebben az én munkám is benne volt. Szakszerű, ám bárki számára jól követhető magyarázatot tart a berendezések mibenlétéről, előnyeiről, akár a jó tanár, ki tudománya minden elemével tökéletesen tisztában van. így csak a szerelméről vagy a nagyon szeretett munkájáról beszélhet az ember. — Nagyon lehet szeretni egy gépet. Most fejeződött be az egyik hajtóművünk fárasztó vizsgálata, ma annak az anyagaival foglalkoztam. Az ötlet volt az enyém, a terveket az egyik fiatal mérnök készítette. Ez a hajtómű, nagyon a szívemhez nőtt. Szeretem. Egyes gépek óhatatlanul elavulnak, a gyártásukat abba kell hagyni. Tudom, hogy ez szükséges, de mégis fái. ha az utolsó készül el belőlük. Bejárta az országot, s megfordult hivatalosan és túristaként is Ausztriában, Angliában, Franciaországban. Útjainak magáncélja, a szembesítés. A benne kialakult kép, és a valóság egybevetése. — Láttam, Angliában tényleg olyan zöld a fű, s a harmat csak 10—11 óra körül száll fel. A Hyde parkban pedig valóban szónokolhat bárki. Az angolok kimértek, a franciák oldottabbak, és nyugaton is dolgoznak öreg gépeken. „Jobb megoldás mindennél lehet. De a reális optimumot kell mindig megtalálni. Hogy a lehető legjobban és leggazdaságosabban működjön. Legyen szó bármiről.” — Tudom, vannak hiányosságaim. Több zenét kellene hallgatnom, több szépirodalmat olvasnom. Ezeket az igényeimet többnyire a rádióval és televízióval elégítem ki. Nem mondom, olvasok szép- irodalmat is, — nem ponyvát! —, de ha egy szakkönyv jelenik meg, inkább azt forgatom. Lehet, hogy ez nem helyes, hisz érzem, kellene más is. De az igényem elsősorban a szakterületre tevődött át. Ügy érzem, a társadalomnak egy szakkönyvből tanult műszaki megoldással többet tudok használni, mint egy regény elolvasásával. Munkája túlnyomórészt szervezésből, egyeztetésből áll. Kevés még a szellemi tőke nálunk, ezért sok a külső tervező, a vizsgálatokkal megbízott intézmény, s irányítania kell a tervezőket; a legtökéletesebbet akaró fiatal mérnököket megtanítani arra, hogy az egyetemen szerzett tudományt az élet magához idomítja, hogy a rajztábla fölött csak keveseknek adatik lehetőség álmodozásra. — Szerencsére egyre több a fiatal mérnökünk. Igaz, tervezéssel már nem fogalko- zom, de szeretek odamenni a rajztáblához, és vitatkozni a megoldásokon, megbeszélni egy-egy részletet. Ha meggyőznek, engedek a véleményemből, sosem fordult elő, hogy a tekintélyem csorbítatlanul maradása miatt nem hajoltam meg az érvek előtt. Én is voltam kezdő, s tudom a kezdő a legjobb megoldást szeretné. Csakhogy az a legtökéletesebb. ami az adott körülmények között az, ami jól működik és az ára is elérhető. Hogy mi lehet ilyen, arra engem is a gyakorlat tanított meg. A mérnöki munka egyébként a jellemet is formálja, pontosságra tanít, arra, hogy az összedobott tervrajzból. csak összedobott gép lehet. Ez pedig megengedhetetlen. Szívesen terveznék még ma is, de a jelenlegi munkám mellett ez már nem megy. Legszívesebben együtt csinálnám a kettőt, de az irányítás a legfőbb feladatom. Elvem: hagyni kell mindenkit kibontakozni, a voksot csak ritkán szabad letenni, mert ha nem így teszünk, az dogmatizmushoz vezethet. Furcsa persze a helyzetem. Fejlesztéssel foglalkozom, mégis tudomásul kell vennem, a napi feladatok a legfontosabbak. A termelés. A jövő késhet egy hónapot. Aminek ma kell meglennie, az nem. A fejlesztő nem a mának dolgozik. Mondhatom, nehéz a jövőnek dolgozni. Igaz viszont, hogy nagyon szép. SpeidI Zoltán Á fejlesztő KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
