Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-25 / 121. szám
1980. május 25. VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Szociálpolitikánk A korabeli újságokban számos effajta szívszorongató felhívást lehetett olvasni: „a többgyermekes beteg asszony panasza ... a többgyermekes tüdőbeteg asszony, akit a férje is elhagyott, és aki öt gyermekét nem tudja eltartani, mert munkaképtelen. Eveken át a jó emberek támogatásából él... A keresőképtelen beteg anya, most a tél küszöbén esedezve kéri a jó embereket, hogy segítsenek rajta természetbeni vagy pénzbeli adományaikkal, hogy ne éhezzen családja és a lakbért nem tudja fizetni.” (Nyírvidék 1930. október 18-i számából.) A család, a gyermeknevelés gondja hazánkban a fel- szabadulás előtti évtizedekben úgyszólván kizárólag magánügy volt. A rászorulók legfeljebb a szűkebb környezetükben élő „jó emberektől” kaptak segítséget. A munkásosztály szociálpolitikai törekvéseiket Magyar- országon először a Kommunisták Magyarországi Pártja foglalta össze a legtökéletesebben. A Tanácsköztársaság idején a társadalombiztosítást kiterjesztették, jelentősen emelve a szolgáltatások mértékét. Az egészségügyi ellátás állami feladat lett. Rendelkezések születtek a gyermekvédelemről, a bölcsődei, és az orvosi ellátás fejlesztéséről. A proletárdiktatúra rövid fennállása alatt azonban ezek nem teljesedhettek ki. A fehérterror felszámolta a szociálpolitikai engedményeket is. A háborús időszak terheit elsősorban a családosok érezték meg. Az első világháborút követő években megalkotott családipótlék-törvénnyel az állami alkalmazottaknak kedveztek. A munkások, a mezőgazdaságban dolgozók? Az 1938-ban bevezetett gyermek- nevelési pótlékból már az ipari munkások is részesültek, a mezőgazdasági munkások ebből is kimaradtak. . 1945 előtt kevés nő dolgozott. Az ő gyermekvárással kapcsolatos és a gyermek megszületése utáni gondjaikat szociálpolitikai intézkedések nem enyhítették, nem segítették. Törvényesen nem volt szülési szabadság. Az OTI adott némi pénzbeni juttatást, ezt is feltételekhez kötve. Bölcsőde egyáltalán, óvoda is csak elvétve akadt és más jelleggel működtek, mint napiainlfhan továbbfejlődött a Tanácsköztársaság idején megkezdett — a családokat, a gyermeknevelést segítő — szociálpolitika. Ez nem jótékonykodás, hanem politikai, gazdasági, társadalmi célkitűzéseken nyugvó gyakorlat nálunk, életszínvonal-politikánk része. 1945 után kormányunk számos, a magyar családok jelene és jövője szempontjából igen nagy jelentőségű döntést hozott. 6 Az 1946. évi családipótlék- rendelet volt az első jelentősebb jogszabály, amely egyértelműen tükrözi a társadalmi, politikai változásokat. 1953-ban a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagokra is kiterjesztették ezt a jogot. Napjainkig 14 alkalommal emelték a családi pótlékokat és többször módosult, bővült a jogosultak köre. Jelenleg — az önálló foglalkozásúak, egyéni gazdálkodók kivételével — minden dolgozó és nyugdíjas jogosult családi pótlékra. 1947 óta kilencven- szeresére emelkedett a folyósított családi pótlékok ösz- szege. 1965-ig két gyermek után havi 75 forint volt a juttatás, ma 980 forint és több gyermek után még több. Megyénkben 1978-ban több mint 464 millió forintot fizettek ki családi pótlék címén. e A felszabadulás után egyre több nő vállalt munkát. Kezdetben ugyan még gondot jelentett a gyermeknevelés, hiszen mindössze hat hét volt a szülési szabadság, amit később 12 hétre emeltek. 1962-től 28 hét lett a gyermekágyi szabadság és a gyermek hároméves koráig fizetés nélküli szabadságon maradhatott az anya. seknek, illetve a gyermeket vállaló fiatal házasoknak a lakások elosztásánál nyújtott anyagi támogatás. Az egészségügyi felvilágosítás fokozására megalakultak az első nővédelmi tanácsadók, megindult a felkészülés a családi élettel összefüggő ismeretek oktatására, a családi életre nevelés irányelveinek kialakítására. 1967. január 29-én látott napvilágot a gyermekgondozási segélyről szóló törvény. Kimondja: a dolgozó nőt gyermekgondozási segély illeti meg (bizonyos feltételek alapján) a gyermek két és fél éves koráig. A segély havi összege 600 forint. Erről mindenütt ilyen jelzővel beszéltek. „A leghumánusabb törvény, világviszonylatban a legelső.” 1969-ben újabb módosítás: három évre emelték a gyes időtartamát és bővült a jogosultak köre is. 1974-ben ismét jelentős népesedéspolitikai intézkedések születtek. A gyes havi összegét emelték, differenciálták. Hatszázról 2500-ra emelték az anyasági segélyt. Növekedett a gyermekápolási táppénz időtartama. E jog az egyedülálló apákat is megillette. Napjainkban a szülők választhatnak, melyikük marad otthon a beteg gyermekkel. Emelték a gyerekes anyák — a gyerekek számától függő — fizetett szabadnapjait is. Ezek a családvédelmi intézkedések nem csak — és nem elsősorban — „népesedést serkentő eszközök”. A cél elsősorban az, hogy több öröm és kevesebb gond jusson osztályrészül azoknak, akik jövőnket ringatják karjukon. Ezek az intézkedések lehetővé tették hazánkban a gyermek- vállalás és a munkavégzés összeegyeztetését. A társadalmilag hasznos munka fogalma általuk szélesebb értelmet nyert, s ebbe beleértendő az új nemzedék felnevelésének ügye is. Államunk a bölcsődék, óvodák és napközi otthonok állandó fejlesztésével is a családok segítségére siet. Az e területen elért eredmények nemzetközi összehasonlításban is jelentősek. Még akkor is, ha tudjuk: az igényekhez képest még mindig kevés a férőhely. Megyénkben 1953- ban még csak 130 gyermeket tudtak a bölcsődék fogadni, 1979-ben már 2787 gyermek járt bölcsődébe, örvendetes: a községekben is 34 bölcsőde van. Megyénk 192 településén 304 óvoda működik 26 551-es gyermeklétszámmal. (1953- ban mindössze 3376 gyermek járhatott óvodába.) A Nyírvidék 1930. szeptember 9-i számának egyik tudósítása: „A polgármester intézkedett, hogy a szegénysorsú gyerekeknek tápláló, erősítő tejellátása céljából a 800 pengőt osszák fel az elemi iskolák között... A város által, kiutalt tankönyvek, a szegény gyerekeknek juttatott 400 pár cipő mellett most a város a tejakcióval siet a válságos napokban a nyomor elleni küzdelem erősítésére.” 1962-ben Magyarországon a népesedési helyzet nemzetközileg is egyedülálló mélyponton volt. A helyzet javítására tett intézkedések nem csak szociálpolitikai jellegűek voltak. Anyagi-szociális, közegészségügyi és erkölcsi-tudati tényezők együttesen alakították az ország népesedési helyzetét. Kiemelkedő intézkedés volt a többgyermeke. e Lehetetlen felsorolni a családokat, a gyermeknevelést segítő intézkedéseket. Említhetnénk még az ingyenes orvosi ellátást, az alkalmankénti, vagy állandó szociális segélyezéseket, a nagycsaládosoknak nyújtott megkülönböztetett segítséget, örvendetes, hogy manapság a munkahelyek is egyre nagyobb részt vállalnak a szociálpolitikai munkából. Több mint 100 esztendővel ezelőtt írta Engels „A termelőeszközök köztulajdonba vételével a gyermek ápolása és nevelése közügy lesz, a társadalom egyformán gondoskodik a gyerekekről.” Ma már nyugodtan kijelenthetjük: a gyermek- nevelés az emberek legszemélyesebb ügye, társadalmi ügy is. Soltész Agnes D kórházi folyosó tengelyében üvegfalaktól határolva van az ügyelet. Hosszú asztal, rajta zöld borítású kórtermi naplók. Egymással szemben műbőrfotelek, a sarokban a teakonyha, a falon segélyt kérő berregő, alatta kisasztalon a telefon. Összeköttetés a világgal. Innen éjszaka is, nappal is behallatszik a kórtermekbe a csengő hívó hangja, s míg ki nem alszik a műszerfalán levő számlámpa, jelzi a veszélyt. Ilyenkor siet Ancika, Magdika, Julika, Margó, vagy éppen az, aki a nővérek közül szolgálatban van. Injekciót visz a 3-asba, megfordítja a fél oldalára megbénult, életre vágyó szép asszonyt a másik oldalára, megigazítja a 8-as- ban a friss infarktusos feje alatt a kispárnát vagy ágytálat cipel a 9-esbe a láb- trombózisos beteg férfinak. Közel három hete figyelem és csodálom türelmüket a fehér köpenyes angyaloknak. Séta után megpihenve ülök az ügyeletén, s látom éjszakákon át tartó fárasztó rohangálásukat, s megértem kora hajnali álmosságukat, kimerültségüket. Őrizem szívemben bágyadt, fáradt mosolyukat, simogató kezüket, biztató tekintetüket. A jellegzetesen kórházi szag, az agyonmosott pizsamák itt elrejtenek minden korábbi civil rangot, beosztást. A klórillatú kórtermek világában mások a törvények. Egyenlővé válnak az emberek. Kitárulkoznak. Sérülését megosztja az igazgató, a banktisztviselő, figyelemmel hallgatják a csodával határos módon megmentett hashár- tyagyulladásos kőműves operációjának történetét. Szinte mindenki tudja a másikról, kinek hoznak strofantint, ki kap infúziót, s hányszor szúrják meg az új beteget a vér- cukorprofil-vizsgálathoz. Itt az egymásrautaltság íratlan törvényei uralkodnak. így válik a lábadozó igazgató kiszolgálójává a kőművesnek. És ez állandó körforgás, az emberség mércéje. . Magas, éltesebb hölgy pillant be a 8-asba az ajtórésen. Bár a sarokban fekvő sápadt, éppen infúziót „fogyasztónak” szánja közlését, de az egész kórterem hallja: „Átvisznek a nagy kórházba, az intenzívre.” Hirtelen eláll a lélegzet. Alig ocsúdunk, így folytatja: „Egy ritmust kihagy a szívem.” Hangja kissé halvány, de reménykedő. A kőműves-fiatalember felpillant, a palackból csöpögő cseppeket figyeli, a hallottakat elengedi a füle mellett. Megszokta már. Ha egyáltalán ezt meg lehet szokni. Vagy csak elviselni lehet? ö újságolta felépülése után. Benn búcsúzott az óesztendőtől is. Ágyszomszédom, az öreg tsz- paraszt bácsi próbálja felfogni, mit is jelent a ritmuskihagyás. A 8-as kórterem Tűnődöm. Hallom szívem dobogását, számolom a ritmusokat. Egy, kettő, három, s abbahagyom. Próbálom elterelni a figyelmem. S ez mindig sikerül, ha a szemben levő ágyra pillantok. A csontbőr soványságú idősebb férfi képes órák hosszat mozdulatlanul, keresztbe font lábakkal ülni az ágy tetején. S nézni, bámulni egy, egyetlen egy pontra, amelyet a világból maga választott ki. Vajon mire gondolhat? Rejtély. Egyedül ő nem vallott még magáról. A mellettem fekvő parasztbácsi próbálta már több ízben szóra bírni. Odacipelte a hokedlit az ágyához. Ha nem szólt, a sovány öreg nem mondott semmit. Egyik alkalommal az én ágyszomszédom meg is jegyezte: „Hallja, Bá- tori bácsi! (Nem ez volt a neve, de ő így hívta.) Furcsa ember maga. Csak szedi itt magába a szót, de ki nem ad semmit.” Lelke csendességében a másik csak ennyit válaszolt: „Újat nem tudok, régit minek mondjak.” Végül mégis vallott. Kéthetes töprengés után fogadott bizalmába. Odaült az ágyam szélére, s azzal kezdte, hogy ő tanácsot akar kérni. Meglepődtem. Tudtam, nagyon bizalmatlan, de megtisztelt gyónásával. Elmondta, tudja, hogy őt operálni kell. Lánya korábban a debreceni klinikán dolgozott. Van összeköttetése, s így el tudná intézni, hogy oda kerüljön. Vajon kérhet-e ő itt ilyet? Szóljon-e . erről a főorvosnak? Javasoltam, őszintén mondja el. A következő nagyviziten szépen elsorolta. A főorvos bizalmat kért. Maradásra bírta, szép szóval, türelemmel. Reményt próbált önteni a sovány öregemberbe. Azt bizonygatta neki, ebben a kórházban is a debreceni klinikán végzett sebészek operálnak, kiválóan. Bíznia kell bennük. De még az operációval várnia kell, erősödnie szükséges hozzá. Az öregember megnyugodott. Tévedtem. Egy telefon- beszélgetés felkavarta. Két napig újra némaságba burkolózott. Órákig ült mozdulatlanul az ágyon. Alig evett valamit. Közömbösen tartotta sovány karját a nővérkének, vagy az osztályos orvosnak a vénás injekciónak. Csupa lemondás volt minden apró mozdulatában. Kiábrándulás és ráébredés valamire, amiről egyik este újra vallott. A folyosóra hívott. Ekkor tudtam meg annak a lelkét emésztő telefonbeszélgetésnek a lényegét. Néhány halk mondat volt csupán, amit megosztott velem. „A lányom hívott fel. Vele beszéltem. Visszamondta a segítséget. Ezt éreztem ki a szavaiból. Azt mondta, jó ott magának, maradjon csak, apám.” összeomlott benne egy világ. emrégiben benn jártam a kórházban, a re- í .ményt, a gyógyulást, az életbe való visszatalálás reményeit tápláló orvosok, nővérek, falak között. Benyitottam a 8-asba. Kerestem a régi arcokat. Anci nővér újságolta, hazament mindenki. Megkönnyebbültem. Fellélegeztem. Az ügyeletén berregett a segélykérő csengő. Valaki a 3-asból jelzett. Égett a kis számlámpa. Egy fehér köpe- .nyes nő suhant el mellettem. Teri nővér volt. ö szokott ilyen gyors, de halk léptekkel segítséget vinni a betegeknek. Farkas Kálmán A háború után hazánkban tulajdonképpen folytatódott, KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Korniss Dezső: TÜCSÖKLAKODALOM. Szilvásváradi ménes. (MTI fotó. B. L. felv.) O
