Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-25 / 121. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. május 25. o OLDALA Patikatisztaság, patyolatfehér köpenyek, szorgos kezek a kisvár dai izzóban. (Elek Emil felvétele) BÁTORT ALANS AG? ÖNTELTSÉG? FELEDÉKENYSÉG? VAGY ÉPPEN A FÉLELEM A VÁLASZTÓL AZ OKA ANNAK, HOGY UGYANCSAK RIT­KÁN TESSZÜK FEL NŐKNEK A KÉRDÉST Milyenek a férfiak? — Nem szépítem a véle­ményemet. Ma is úgy érzem, hogy a férfiak nyolcvan szá­zaléka a teremtés koronájá­nak érzi magát. Csalhatatlan­nak hiszik magukat — foly­tatja gyors gondolatait Bírd Istvánná, a VOR-gyáregység gondnoka —, tolják egymást előre, s azt mondogatják, hogy a nők sok mindent nem tudnak elvégezni. Hiúbbak a nőknél, sokszor otthoni pa- pucsságukat munkahelyi zsar­nokságban élik ki. Pedig job­ban tennék, ha ki nem hasz­nált energiájukat inkább arra fordítanák, hogy sportolnak. Ott vezessék le a dühüket. Különben nincs rossz véle­ményem a férfiakról, ha az lenne, nem választottam vol­na magamnak férjet. De az biztos, hogy elvárom: legyen udvarias, jól ápolt, gondo­zott, ne legyen túl házias, de segítsen otthon, ugyanolyan legyen munkahelyén, mint a magánéletben: határozott, döntésre képes, de nem erő­szakos. Elfogadom az ő kri­tikájukat is rólunk, bárcsak ők is magukba néznének! egyenjogúság tételes valósága mellett ott él még ezernyi olyan szokás, ami bántja a nőket. Csarodára megyek, hogy ott folytassam a kérdezést. Itt a tanácson csupán egy férfi dolgozik, a vezetés női kézben van. A tsz főkönyvelője nő. A tantestület öt fős szb-jében nincs egyetlen férfi sem, a ta­nácstagok egyharmada nő. Mi lennne ez? Nőuralom? — Igaz, hogy falun sokfe­lé, főleg az öregek között még zem, akkor elégedett lehetek — mondja Czapári Istvánná tanárnő. — Persze lehet, hogy itt különösen jól alakultak a dolgok. Ha viszont általában nézem a férfinemet, akkor vannak fenntartásaim. Mert az a kongresszuson is kide­rült, hogy a nők átlagon felül jól és sikeresen szerepelnek. Ennek az is oka volt, hogy amit elmondtak, az csupa rea­litás volt, s érthető, női nyel­ven hangzott el. A férfiak ugyanakkor szívesen fogal­Bíró Istvánné.... Kozák Miklósné..., Danes Zoltánná..., Czapári Istvánné. Legyen hajlítható Bíróné szavai akár eman­cipációs programnak is beil- lenek. Az embert azt hihetné, hogy már alig van mit hozzá­tenni. De figyeljük, mit mond Kozák Miklósné, a vásáros- naményi dohánybeváltó por­tásnője: — Általában a fér­fiak többnek érzik magukat, mint amennyit érnek. Pedig ma már a pők többsége is dolgozik, s nem is rosszul. Egyik is keres, másik is, így aztán a jogot is egyféleképpen kellene mérni. Sokfelé bizony még ma is a férfi akarja vi­selni a kalapot, bár ahogy múlik az idő, egyre többen változnak. Legyen a férfi be- látóbb, hajlítható a jóra, ne legyen féltékeny, ha az asz- szony tanul, vagy éppen töb­bet keres. Általában nem ha­ragszom a férfiakra, boltban, hivatalban sokkal udvaria­sabbak, figyelmesebbek, mint a nők. — Nem vitás, egy nőnek otthon sok gondja van. Gyer­mek, háztartás, család. Itt kell a megértés, a segítség, s jó, ha a férfiak tudják: ez pótol­hatatlan munka, s ezért nem hátrány, de plusz megbecsü­lés jár. Nőuralom? Alakul tehát a kép. Kide­rül, hogy a nők kritikusan, de jóindulattal nézik a férfi­nemet. Hogy kívánságaik, el­várásaik vannak, az érthető. Sok évszázados hagyományok torz maradványainak utóélete ugyancsak megkeseríti az ön­állóságot igénylő nő életét. A társadalmilag szabályozott az a divat ,hogy amit a férfi mond, az szentírás. Ahol már az asszony is dolgozik, ott változott a helyzet — magya­rázza Danes Zoltánné, háztar­tásbeli —, hozzátéve: a férfi­ak a háztartásban és a háztá­jiban végzett munkát is elis­merik. De — folytatja — a meggyőző, ha sikerrel bizo­nyít a nő. Így aztán elfogad­ják azt is, ha vezető, s a köz­ségünk élete is azt mutatja: van tekintélye a nőknek. Sajnos, a férfiak között sok az italozó, a kocsmázó, ezt nem szeretem bennük. Az jó, ha okosak, lehetnek okosab­bak is, mint az asszony, de eb­ből ne legyen erőszakosság. Ha határozott, az jó, de ne legyen durva. Nekem az is tetszik,' hogy mifelénk még kézimunkázik is egyik-másik. Ez is egyenjogúság, nem? Női nyelv — férfi nyelv Hát, eddig hallottunk jót is, rosszat is. A kép reálisnak látszik. Hozzáteszem, senki nem fogalmazott túlzásokban. Nem várnak sztárokat, szu­perembereket, de igenis meg­kívánják az ápoltságot, tisz­taságot, udvariasságot és mindenek fölött azt, hogy a nőt partnernek tekintsék. — Ha kollégáimat és a he­lyi, csarodai viszonyokat né­maznak érthetetlenül, tolvaj­nyelven. Hogy mi az oka? Le­het ez fohfoskodás is. — Igaz, a nőnek ott van a család, mint gond. Ez sajnos sok hátrány szülője is. Nehe­zebben szánja el magát egy asszony, hogy tanuljon. Idejét leköti egy sor kötelesség, ami miatt a közéletben sem ér úgy rá. Ehhez sokszor otthonról sem kap segítséget. így kény­szerül a nő arra, hogy megal­kuvó legyen, s még több teret nyisson a férfiaknak, gyakran nem is érdemek szerint. A férfiak sokat beszélnek, gyak­ran fölöslegesen. Hiába na, a jó határozatok ellenére is láthatóan nagy ré­sek vannak az egyenjogúság bástyáján. Vannak valódi és látszatintézkedések, érvénye­sül sokszor a statisztikai elv, az arányszám javuló. De a hétköznapokban, a valódi élet kis és nagy helyzeteiben nem jeleskedhetünk azzal, hogy minden rendben van. Vannak már hellyel-közzel női veze­tők; alakulnak és közelítenek a női és férfimunkaerők bé­rei. De hát változatlanul az van, hogy vasárnap délután, míg az asszony mosogat, a férj a focipályán szurkol. Míg az asszony otthon vár, a férj hivatalos ulticsatát vív. De ne is soroljuk. Közben elvárja, hogy mindig csinos, művelt, ápolt, szerelemre kész, otthont teremtő, dolgozó felesége le­gyen. NOS, HAT ILYENEK VAGYUNK, MI FÉRFIAK, NŐI SZEMMEL. VAN MIN ELGONDOLKODNI, DE FŐLEG VAN MIT TENNI, MÉG AKKOR IS, HA ÍGY IS SZERETNEK. NEM ÉRDEMES, EGY KI­CSIT TÖBBÉRT VALAMIT ÁLDOZNI ROSSZ SZOKÁSAINKBÓL? Vendégünk: Svarcz Miklósné Egy női pálya vonzásában Vendégünk a nyíregyházi egészségügyi szakiskola igaz­gatója. Egy intézményé, aho­vá csak leányok járnak, s még kilátás sincs arra, hogy fiúkat iskolázzanak be. — Igen, jelenleg is kettő­száztíz tanulónk van. Való­ban, mind leány, de ez érthe­tő is, hiszen iskolánk általá­nos ápolónőket és assziszten­seket képez. Háromesztendő iskolai tanulás és kórházi gyakorlat után kapnak bizo­nyítványt, s lépnek munká­ba. Az idén hatvanegy növen­dékünk hagyja el intézmé­nyünket. A legtöbben, har­mincötén Nyíregyházán he­lyezkednek el. Kórház, ren­delőintézet, bölcsőde és más intézmény kínál állást a szá­mukra. Hozzá kell tenni, nem is rossz kezdő fizetésért. A tizenhét esztendős leányok kétezer forintot kapnak átlag­ban, valójában a kórház, in­tézmény lehetőségei határoz­zák meg bérüket. A debreceni klinika ezenkívül még albér­leti kiegészítést is ad, ha nincs nővérszálló. A leányok a me­gye kórházaiban is el tudnak helyezkedni. — Amióta az egészség- ügyi dolgozók bérét rendez­ték, lényegesen vonzóbb pá­lya ez. A jövő tanévben is nyolcvan tanulónak tudunk helyet biztosítani. A jelentke­zések azt mutatják, hogy már lényegesen jobb tanul­mányi eredméhyt elért gyer­mekek jönnek, mint koráb­ban. Ez fontos, hiszen a szak­mai követelmények nőnek, s a továbbképzéshez is kell a jó felkészültség. Ezt azért hang­súlyozom, mert akik nálunk Tánciskolát? F ehérgyarmati leányokkal beszélgettem a minap ar­ról, mi is az, ami nagyon kellene. Az egyikük hir­telen így szólt: hát egy rendes tánciskola! A többi nyomban folytatta: „Nem tudunk táncolni!” „Borzalmas, hogy csak rázunk!” „Unalmas már ez az egyformaság!” „Egy szép keringő vagy tangó, de csodás is. Csak éppen nem tudjuk táncolni!” „De szép is volt a szombathelyi társastáncverseny közvetítése! Ha úgy nem is, de legalább normálisan tudnánk mozogni.” Hát igen. A diszkóhullám nálunk is alkonyul, a rázás, a ritmusra rángás, főleg a lányok körében már nem elég jó szórakozás. Persze lehet, hogy itt is betört a nosztalgia, de ez mindegy. Lassan egyre többen vannak, akik szeretnék, ha tánc az lenne, aminek egykor indult: emberek kellemes együttléte, a muzsika ritmusának, dallamának együttes él­vezete. Mi tagadás, nem volt rossz hallani a lányok kifaka- dását, kívánságát. Lassan tehát előkerülnek a lomtárból a jó tánctanárok, s bízom benne, hogy a fiúk is rájönnek: érdemes energiát fektetni a tanulásba. Mert a mostani tánchoz nem sok kell. A szép társastánc ugyanakkor nevel. Udvariasságra, jó mo­dorra, szép mozgásra, kulturált társalgásra. Lehet, hogy éppen ez motiválta a lányok óhaját. Nem is csodáljuk. Eb­ből van a legkevesebb. végeztek, megkapják a lehe­tőséget, hogy előbbre halad­janak. Az érettségi felé ve­zető út is nyitott, de szinte kötelező a másik: a szakápo­lónői és szakasszirztensi kép­zés. — Végzett növendékeink útját figyelemmel kísérjük. Elmondható, hogy a nagyon szép, nőnek való hivatást vá­lasztók megálltak a helyüket a kórházakban, rendelőkben. Jó idő óta az a tapasztalat, hogy az ide kerülők elsősor­ban hivatástudatból választ­ják ezt a pályát. Hiszem, ez a munka minőségén is mér­hető. Igaz, iskolánk kissé el­dugott helyen van, nem ál­lunk a nagy érdeklődés kö­zéppontjában, de egy biztos, az egészségügyi intézmények visszajelzése igazolja: mind nélkülözhetetlenebb az itteni képzés. Az oldalt írta: Bürget Lajos Fotók: Elek—Gaál Okosabb időtöltést □ em régen beszélget­tem a lakóterületi vöröskeresztes tit­kárral. Sok minden mellett szóba került a gyermek- gondozási segélyen lévő nők helyzete is. Lévén több százról szó, érdemes elméledni a hallottakon. Az eszmecsere summája az volt: igen sokan nagyon rosszul gazdálkodnak ide­jükkel, erejükkel, s az el­röppent három év után megkeseredve mennek új­ra munkába. Mi rejlik vajon ez össze­foglaló vélekedés mögött? Elsősorban az: számítása­inkból kimaradt az, hogy megtanítsuk a gyest vá­lasztókat arra, hogyan is kell okosan élni. Ebből fa­kadóan alig akad, aki még a gyermeknevelés vagy -gondozás hivatását is jól tudná teljesíteni. Hosszú trécselések a házak előtt, üldögélések a napon je­lentik jobbik esetben az időtöltést. Ha jó az idő, ez odáig fajul, hogy a gyermek, aki már rágni tud, kiflit kap májkrém­mel ebédre, mert a kisma­ma nem is főz. Napozik — mondják, s ez eddig jó is. a probléma akkor kezdő­dik, amikor ezzel a foglal­kozás ki is merül. Alig látni olyat, hogy egy kismama tanul, olvas, vagy kézimunkázik. Üre­sen eltelő órák, napok, hó­napok jellemzik életüket. Elmaradnak a szakmai is­meretek pótlásával, általá­nos műveltségük nem nő. és ami szintén sajnálatos: o gyermeknevelés és -gon­dozás nagy tudományát se szerzik meg. A kisma­mák klubjára is csupán tizenhét asszony volt kí­váncsi, jóllehet csupa olyan dologról volt szó, amit nagyon jó tudnia minden nőnek. A sok semmittevés, lő- dörgés közben viszont te­rem a pletyka, szövődik az intrika, s ahelyett, hogy jó emberi kapcsolatok te­remnének, egymást gya­nakvóan néző asszonyok alkotják a gyes esek cso­portjait. Így mennek ve­szendőbe az értékes évek, s mire elérkezik a munká- baállás ideje, ugyancsak ellanyhulnak, fizikailag is, szellemileg is. Ezt követő­en hiába siránkozás, hogy nem változik a fizetés, nem jobb a munkakör. A gyermekgondozási se­gély hatalmas vívmány. Ez nem jelenti azt, hogy az alapelv változatlanul ha­gyása mellett ne lehetne finomítani rajta. Elkép­zelhetőnek tartanám, hogy azt, aki a gyest választja, egyben köteleznék, hogy a területileg illetékes köz- művelődési intézmény va­lamelyikében meghatáro­zott óráig tartó képzésen vegyen részt. A vállalatok is eldönthetnék, milyen technikai minimumot kö­vetelnének meg a vissza­térőtől. Miután a legtöbb helyen nincsen akadálya annak, hogy szakképzett felügyeletet biztosítsanak klubokban, művelődési há­zakban az okuló mamák gyermekeinek megőrzésé­re, az a néhány óra, amit önművelésre fordítanának a nők, technikailag is meg­oldható. □ gond, amiről szól­tunk, közösségi. A megoldás egyaránt szolgálná a gyesen lévő érdekét, a család javát, s nem utolsósorban azoknak a munkahelyeknek érde­két, ahová két-három év elteltével visszatér a kis­mama.

Next

/
Thumbnails
Contents