Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-18 / 115. szám

SZABOLCS-SZATMÁRI EMBEREK I Megyette a város Jó, hogy megkongatta a vészharangot a Nyírvidék, felébresztette a színházi éle­tért aggódók lelkiismeretét. Mégsem lett gabonaraktár, hadi magazin, reáliskola a színház épülete. 1896-ban a város 200 forint készpénzzel és egy öl tűzifával segített életben tartani, ami valójá­ban a meghalás késleltetésé­hez elegendő, az életben ma­radáshoz azonban kevés. A korabeli színházi feljegy­zésekből az is kiderül; nem elsősorban a színházépület mostohasága és a gazdátlan­sága juttatta a tönk szélére a nyíregyházi színházat. Bár ezeket sem lehet mellékesnek tekinteni. Mégis fontosabb ennél, hogy a tehetséges tár­sulat, a jó darab mindig meg­találta a közönséget, a kor­szak legjobb színészeit, ren­dezőit, igazgatóit vonzotta Szabolcsba. Ezt bizonyítja az 1897 májusában kezdődött színi évad is, amikor Kom­játhy János debreceni igaz­gató kiváló társulatával hét­ről hétre „magához melegí­tette a nyíregyházi közönsé­get.” Ö már nem írt panasz­kodó búcsúlevelet, nem kért pénzügyi segélyt, sőt azt nyi­latkozta: szívesen maradna továbbra is Nyíregyházán, de kötelezettségei vannak. Igaz persze az is, hogy a pénzügyi dolgok is előbbre ju­tottak: a következő évben — miután a színházi részvény- társaság mindig veszteséggel zárt — az épületet megvette a város 25 000 pengöforintért. Újra visszajött Komjáthy és társulata a Hadak útjával, a Gésákkal, a Dreyfusz kapi­tánnyal, az akkor „menő” da­rabokkal. A Nyírvidék így érzékelte a változást: „ ... el­múlt már Nyíregyházán az az idő, amikor menekülni kellett a pártolás hiánya miatt el­kedvetlenedett és pénzügyileg legyöngült színigazgatók­nak ...” A század végén folytatódott hát a színházi élet újabb fel­virágzása. Komjáthy társula­ta még 1900-ban is tartotta magát, a Szulamith című ope­rával, amelyből rekordnak számító ötvenkét előadást tartottak az évad során. Eb­ben az évben a város szellemi életében jelentős szerepet be­töltő Bessenyei Kör, színügyi albizottságot alakított. A kör tagjai kedvezményes jegyeket kaptak, kialakulóban volt egy színházlátogató törzsközön­ség. A Nyírvidék hat pontban foglalta össze a közönség kí­vánságát a színházról: 1. A társulat jól szervezett és gyakorlott tagokból álljon, az előadások a magasabb mű­igényeket is kielégítsék. 2. A műsor változatos le­gyen, s az irodalom legjobb termékei kerüljenek színre. 3. Mérsékelt helyárakat. 4. A társulatnak legyen leg­alább annyi jövedelme, hogy deficittel ne küszködjék, mert ha a társadalom szánakozni kezd, inkább elkerüli a szín­házat. 5. Jó ismerősöknek adjanak jegyet egymás mellett, mert jólesik egy kis kedélyes elbe­szélgetés. 6. A szerencsétlen helyre épült színházhoz a sárba ful­ladás és agyongázolás veszé­lye nélkül lehessen eljutni és onnan hazatérni. Ha a pontokba foglalt igé­nyek között akad megmoso­lyogni való is — akárcsak a következőkben idézendő szín­házi szabályrendeletben — vannak időtálló, máig érvé­nyes követelmények is közöt­tük. Főként a jó társulat, a jó darab, a gazdaságos működés, a mérsékelt helyárak megfo­galmazott igényei élték túl alkotóikat. S néhány pont a város színügyi bizottsága ál­tal kiadott színházi szabály- rendeletből : Kutyát bevinni tilos. Dohányzás tilos. A nézőtéren orvosnak kell jelen lenni. Biztonsági lámpák szerelen- dők fel. Kocsik csak egyenként vo­nulhatnak fel. Erkélyre 52 egyén, karzatra 260 egyén, földszintre 112 egyén bocsátható. Viselkedési szabály már volt, de a színház környéké­nek rendezetlensége sok gali­bára adott okot. A fiákerek gyakran kerültek — mai szó- használattal élve — dugóba. A kerekeket lehúzta a sár, máskor pedig a süppedő por. A tumultust növelte, hogy a színház melletti Pacsirta ne­vű vendéglő — amely a „Ven­déglő a színházhoz” nevet vette fel, sokszor jobban von­zotta az embereket, mint a színházi előadás. Bankettek, kuglicsaták, ivászatok zajlot­tak a színház szomszédságá­ban. Képünkön: Móricz, a Sári bíró nyíregyházi előadásának ren­dezője Thalia hajlékában váltako­zó sikerrel és érdeklődés mel­lett zajlott az élet. Az évszá­zad elején — 1903-ban, 1904- ben és 1905-ben Makó Lajos színtársulata uralta a pódiu­mot, azonban az elszürkülés, a rutin is közrejátszhatott ab­ban, hogy a közönség ismét közönybe burkolózott. A szí­nikritikus kénytelen újra elő­venni a tüzes ostort: „Lel­kűnkből unjuk az erkölcsi prédikációkat és nagyképűs­ködést, de úgy látszik, nálunk a jó ízlésre s a nemes alkotá­sok iránti érdeklődésre még mindig buzdítani kell.” Megértjük a korabeli kri­tikus elkeseredését, de aligha létezett színház a földön, amely ne hullámvölgyek és magaslatok, sikerek és buká­sok útvesztőjén jutott volna tovább. Nem volt ez másként Nyíregyházán sem. S a régi igazság, hogy a vibráló tehet­ség, a jól kiválasztott darab mindig lázba tudta hozni a közönséget, az 1900-as évek­ben is bebizonyosodott. Zilahy Gyula debreceni társulata 1906-tól 1913-ig „ki nem engedte kezéből a nyír­egyházi színházat”. Az első évek érdekességei közé tarto­zott, hogy Zilahy új rendező­je Ferenczy új levegőt hozott Nyíregyháza színészetébe. Fel­léptette Hudák Jucit, a mon- tecarlói opera primabaleri- náját, Nyíregyháza szülöttét. Az sem kerüli el azonban az igényes nézők figyelmét, hogy Zilahy — a kasszasiker érdekében — „feltűnően ka­cérkodik a könnyű múzsá­val”. 1912-ben az évadnyitó előadáson az „Ártatlan Zsu­zsit” tűzték műsorra. Hasonló darabokkal igyekeztek jó be­vételt elérni. „Várni kell, amíg egészségesebb légáram­lat elsöpri a színházak mai irányzatát” — írta a kritikus. Az 1910-es évek eseményei­hez tartozik, hogy mind töb­ben bírálják a színházépüle­tet. „Csodálatra méltóan íz­lés nélküli, egyszerű épület, sablonos, gondolat nélküli vo­nalakból összeállítva” — ítél­keznek sommásan. Bállá Jenő városi pénzügyi tanácsos me­morandumban fogalmazza meg az új színház építésének igényét, de minden maradt a régiben. Később, az első vi­lágháború kitörése előtti utol­só ülésen a városi közgyűlés is foglalkozott a színház át­alakításával. Ekkor már je­lentős konkurrenciát jelentet­tek a mozik is, ezért úgy akarták átalakítani, hogy az mozielőadásokra is alkalmas legyen. A közgyűlés azonban nem fogadta el a miniszter leiratát, amely szerint az át­alakítási költséget az állami támogatásból vonnák le. Szomorú fejezete a nyír­egyházi színészetnek az első világháborús időszak, amikor gyakran hangzott el a kérdés: szabad-e most színházba jár­ni, ott esetleg mulatni, vagy nem. A Nyírvidék tollforgató- ja így érvel: „Sokan lehetnek olyanok, akik azt mondják: nem. Tetszetősnek látszik az a véleményük, hogy amikor millió és millió testvérünk küzd, fárad, vérez a harcme­zőn, akkor az itthonmaradot- taknak őket feledve nem sza­bad, nem illik szórakozás, mulatozás után járni. Ez a beállítás azonban csak az el­ső pillanatra látszik meggyő­zőnek. Vajon azért, mert ka­tonáink nehéz csatákat vív­nak, az ország siralomvölggyé változzék? Nem! Az izgalmak így is megtámadják idegrend­szerünket és nekünk épségben és sok erővel kell kitarta­nunk, az itthonmaradottak- nak szükségük van a kedé­lyük, a lelki rugalmasságuk megtartására.” S úgy tűnt a háborúban jobban megy a színház, leg­többször teltház előtt játszot­tak a színészek. De kik vqj-. tak » nézők? Nem nyíregy­háziak, átutazó, lábadozó ka­tonák, sebesültek, menekül­tek. A záróra miatt, amely es­te 10-kor volt, gyakran vál­toztatták az előadások kezdé­si idejét. Molnár Ferenc és Zerkovitz darabjait játszot­ták ekkor a nyíregyházi szín­házban. A műsoron a Három a kislány, a Mágnás Miska, a Katonadolog, a Cigányszere­lem, a Legénybúcsú, az ör­dög váltakoztak. Néhány mondat maradt fenn csupán az 1918—19-es színházi eseményekről, mégis kifejezi a kor hangulatát. 1919. április 10-én a színhá­zat is köztulajdonba vették, „Vöröskatona” estet rendez­tek, melyen Pogány József népbiztos is megjelent. Az est a Marseillaise-szel kezdődött, majd T. Simkó Gizi elszaval­ta Farkas Béla „Vörös Had­sereg” című költeményét. A munkásdalárda elénekelte a munkáshimnuszt, az Interna- cionálét. Kiss Árpád társula­ta bemutatta Garami Ernő „Megváltás” című darabját. A húszas évek egyik ki­emelkedő érdekessége, hogy az 1923 őszén átalakított színházban Heltai társulatá­ban olyan nagy művészek léptek fel, mint Fedák Sári. Csortos Gyula, Bajor Gizi, 1924 őszén Patkós Irma. S végül, 1924-ben Heltai hívta meg Pestről Móricz Zsigmon- dot, hogy maga rendezze a „Sári bíró” című darabját. A megye szülötte több napot töl­tött Nyíregyházán, a környe­ző bokortanyákba is ellátoga­tott. A színházi élet továbbra sem volt zavartalan, a mozik mellett a városba érkező cir­kuszok is gyérítették az ér­deklődést. Bevezették a mo- zihelyáras előadásokat. Ha már sok pénz nem is gyűl be, legalább közönség legyen ... (Folytatjuk) Páll Géza Akit visszahívtak Kapom a tanácsot: Nagy Lajost keressem valahol ott, ahol az emberek dolgoznak. A határjárásból már vissza­jött, most vagy az építkezés­hez, vagy a sirokkóhoz ment. Látták kerékpáron erre is, arra is. A felesége mondja: — Felkelt már öt óra előtt. Közben hazaugrott reggeliz­ni, de ment is tovább. így van ez tavasztól késő őszig, sokszor még télben is. B. Nagy Lajos, a „B" betű nem hivatalos, falu adta megkülönböztetés a neve előtt, hatvanhét éves. Az en- csencsi termelőszövetkezet, nyugdíjas, de visszahívott el­nökhelyettese. Amíg keressük, mesélnek róla. ö az, aki a lemetszett almafagallyakat a cigányok házaihoz hordatta, mondván, hogy a gallyak sorsa úgyis a tűz, adjon hát meleget is a tűz valahol. Ö az, aki jól dol­gozó cigány brigádot szerve­zett, de az is, aki névről is­mer az iskolában minden végzős gyereket,, a termelő- szövetkezet ösztöndíjával csábítva tanulásra, mert hol­nap is lesz falu, maradjanak hát vissza, jöjjenek vissza a fiatalok. Mondják: kemény ember, szigorú, aztán ugyan­azzal a hangsúllyal mondják, hogy jó ember, megértő, mindenkin segít, ha tud. Nekem is ismerős,, akiről mesélnek. Láttam hangula­tot teremtő vidáman zárszá­madáskor, hallottam vitat­kozni munka közben, és be­szélt is nekem az életéről. Most, hogy leülhetünk végre egymással szemben, kérdez­hetném, hogy nem fáradt-e, délhez közeledünk, hajnal óta van talpon, de mondja, hogy mi dolga lesz még dél- „utóBriés rájövök, hogy,.fején,, sincs lmég;a napnak. «Am a — Nézze, nekem a pusztu­lásom lenne, ha nem talál­nék munkát magamnak. Az ember addig él, amíg terve van, indulatai, céljai vannak. Soha nem éltem másképpen, most már miért változnék? Az én életem, családom, há­zam, kertem rendben van, gyűjteni nem akarok ma­gamnak, de az öregkor olyan, mint a szüret. És a szüret se lehet meg munka nélkül... Bor kerül az asztalra, íze­síteni az emlékezést, meg emlékeztetve egy kicsit a szüretre is: — Az életem? Nincs benne semmi különös. Mezítlábas gyerekként kezdtem a mun­kát, mint annyi más, akinek szegény ember volt az apja. Nyolcán voltunk testvérek. Elvégeztem a hat osztályt, akkor annyi volt. Kenyér kellett. Dolgoztam itt az uradalomban, de kikoptam onnan, mert nehezen állt meg bennem a szó, olyan hangadó félének hittek. Nem mondtak semmit, csak hiába mentem minden hajnalban, nekem nem adott az intéző munkát. Élni meg kellett. A szegény embereknek nem volt annyi kitartása, hogy a kamrájából éljen. Föld az nem volt, elmentem hát ku­bikosnak. Kevés olyan falu van ezen a környéken, ami­nek a határában ne ástam volna a csatornákat, árko­kat. — Itt a faluban úgy be­szélték, hogy Lajos bátyám volt a bandagazda. így volt? — így. Voltunk tízen-tizen- ketten. Valakinek szólni kel­lett a többiek nevében is, mert néma gyereknek az anvja se érti a szavát. Rá­adásul a mi szavunkat nem is nagyon akarták érteni, ott csalták meg a szegény em­bert. ahol tudták. No, a ku- bikmunkának annyi haszna volt, hogy túllátott az ember a maga faluján. Az úr mindenütt úr volt akkor, a paraszt mindenütt paraszt. Nem mondom, kegyetlen élet volt. Csűrökben aludtunk, tarisznyából éltünk. A mun­ka is nehéz volt, de kenye­ret adott. Sokkal többet nem. Ma is eszembe jut, hogy de­naturált szeszbe cukrot tet­tünk és azt ittuk, mert más­ra nem tellett. Arra is rit­kán. Volt persze, akinek eny- nyi se jutott. Én összeku- porgattam egy kis telekre valót. 1939-ben aztán meg­nősültem. — Mivel kezdték az életet? — Nem hiszi el, aki ma fiatal, de két kenyérrel. Az egyiket én vittem, a másikat az asszony. Ma is elnézem a fecskéket, amikor fészket építenek. Ügy tettük mi is: a telken sárból építettünk egy vertfalu szoba-konyhát. Föl­dünk meg éppen annyi volt, ami a talpunkra ragadt. A katonaságon — úgy gondol­tam — túl vagyok. Még har­minchatban hívtak be. Har­minchétben leszereltem, de harminckilencbe, aztán negy­venbe és negyvenegybe el­vittek megint. Utóbb 27 hó­napot húztam le a fronton. Végül szerencsés lettem, mert negyvennégy tavaszán haza­engedtek. Itthon egy szálka ment az ujjamba, elmérge­sedett. Augusztusban be kel­lett volna vonulni megint, de éppen akkor vágták fel az ujjamat. Sikerült itthon ma­radni ... Kortyolunk a borból, maga ültette tőkéről való. jó homo­ki bor. — Ezzel aztán be is fejező­dött nekem az egyik életem, mert ami ezután jött, az más volt egészen. Korábban volt már egy kis bérelt földem, az megszűnt, de osztáskor kaptam négy holdat. Nem lehet azt elmondani, hogy mit érzett az ember akkor, hogy mit jelentett a föld ne- tüate.. lakiki mindig,jftmWését, túrfcute'm Pedig «ehéz ipyolt,“ szinte minden nélkül elkez­deni. Nem voltak jó földek ezek, a nyolc aranykoronás is ritka közöttük, de föld volt és a miénk. Az uradalomban hajtották az embert világos­tól estig, most se lett sokkal könnyebb, mégis más volt az egészen. Aztán megalakult itt is a szövetkezet. Megma­radtam olyan embernek, aki voltam kubikos koromban. Elnök lettem. Akkor hibáz­tam is egy nagyot. Elküldték volna iskolára, állatorvosira. Régen, amikor a hatodik osz­tályt elvégeztem, a tanítóm akarta, hogy tanuljak. Apám nem engedett, mert dolgozni kellett. Most a család nem engedett. Igazából szerettem azt is, amit csináltam, öt­venháromban aztán szétment a téesz. Tudja, én alvégi vol­tam, mint minden szegény ember a falun, akkor hangja lett a volt gazdáknak. Zava­ros napok voltak, elszabadul­tak az indulatok is. Én ak­kor is azt mondtam, hogy nem tettem rosszat senkinek, beszélni akartam az embe­rekkel, de a rendőrök, mert azok is voltak itt, azt mond­ták. hogy megvernének. Ma is azt mondom: nem bántott volna senki. Tizenheten így is maradtak a csoportban. Én nem. Nekifogtam és gaz­dálkodtam 72-ig, de nem vol­tam én magamnak való em­ber. Dolgoztam a legeltetési bizottságban, annak lettem az elnöke, tanácstag voltam, vagyok }s. Most szóltam, hogy az már sok, hívjanak helyettem fiatalabbat. Het­venkettőben pünkösdkor ke­restek meg, hogy segíteni kellene a szakszövetkezetnél. Nekem öt hold dohányom volt akkor, nem a szükség vitt hát. Elvállaltam. Ezer holdnál többünk volt. én egvedül voltam a hivatal, el­nök és agronómus meg min­den. Amit a dohányért kap­tam. abból gépet vettem, sor­baj ártam a tagokat, kölcsönt kértem tőlük, mert gépek nélkül meghaltunk volna ... — Nehéz volt? Elég idős ember volt már akkor is, mondhatta volna, hogy nem vállalja. — Tudtam, hogy nehéz lesz, de az ember nem így gondolkozik. Én szégyenkez­tem volna önmagam előtt, ha nem vállalom. Nézze: ott na­gyon sok cigánnyal dolgoz­tunk, és nem véletlen, hogy most 23 cigány tagot vettünk fel a szövetkezetbe. Én egy­szerűen szeretem az embe­reket, és aki dolgozik azt na­gyon tudom becsülni. Ez az egyik A másik? Én emlék­szem a régi falura, a magam vert falú házára... Az nem igaz, hogy régen az emberek nem dolgoztak, a házak meg mégis mind kicserélődtek. Ezt a világ tette velünk, és ha belegondol az ember, ak­kor mindig adósa egy kicsit a világnak. No, 1977 január­jában a szakszövetkezet egyesült a termelőszövetke­zettel. Ezt is volt, aki nem akarta, de ez volt a jövő. Nekünk tizennyolcmillió fo­: rirtunk,‘Volt;'már-:adóssúggai kezdtük pedig. Már tervez­tük, hogy juhokat tartunk, de azt is látni kellett, hogy beruházni, túllépni magun­kon gyengék vagyunk. És ha az ember ezt így megmagya­rázta, türelmesen elmondta mindenkinek, akkor megér­tették. hogy így van. A szö­vetkezetben elnökhelyettes lettem. 79 januárjában aztán nyugdíjas. Nem tagadom: jólesett, mert hívtak, hogy maradjak. Maradtam, 840 órát dolgozom. Papíron, mert az órát nézni itt nem lehet. Ez éppúgy becsapná az em­bert, mintha a napok bosz- szúságait adná össze, és elfe­lejtené, hogy mennyivel lett gazdagabb közben. — Lajos bátyám! Meddig még? — Amíg mások nem mond­ják, hogy elég, amíg úgy érzem, hogy valami kicsi hasznom is van. Mondtam, hogy kevés környékbeli falu van, aminek a határát ne is­merném. Bizony nem a miénk a legjobb határ, de én szeretem ezt a földet. Az al­mást, a dohányt, a jószágot, ezt a falut, és benne az em­bert. A tanácsot — igaz — lemondtam, de ismerős lesz, aki helyettem megy majd., A népfront? Brigádvezetőnk az elnök, naponta látom, persze, hogy nemcsak a munkáról, hanem a faluról is beszélge­tünk. A szövetkezet meg olyan, hogy oda akkor is fel­járnék, ha nem lenne sem­mi dolgom. Egy téglányi rész az én életem belőle. Az a tégla meg a falué, az országé. Az embereké. A mi nemzedé­künkből sok hasonló sorsú ember van a falukban, és talán miattuk változtak any- nyit a falvak. Bartha Gábor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET ■me SZÍNHÁZUNK MÜLTJA (3.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents