Kelet-Magyarország, 1980. május (40. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
1980. május 18. KELET-MAGYARORSZÄG 3 Megújítani ismereteinket A zt mondják, rohanó világban élünk. Az ismeretanyag oly sebesen bővül, hogy képtelenség lépést tartani vele. Szakértők kimutatták, mennyi a tudomány felezési ideje: minden elévül, új képletek, adatok, értékelések, nézőpontok születnek és halnak meg. Ezt mondjuk mi is, a mindennapok emberei, amikor szinte észre sem vesszük, vagy önmagunk előtt is tagadjuk: restek lettünk, olvasni, a megszerzett alapokra a műveltség palotáit felhúzni. Nincs idő — formáljuk a mentegetőzést és egyébként is: ki tud a száguldással lépést tartani? A könyveknek is megvan a sorsuk — szólt a régi bölcsesség, de alighanem az olvasóról sem mondhatunk mást. A könyv sorsa az, hogy történjék bármi: nem tűnik el. Nem volt még oly nagy könyvégetés a világon, amit a halhatatlanságra méltó művek ne éltek volna túl. Ha másként nem, akkor életük kockáztatásával is rejtettek könyvet emberek és örökítették át az utódokra; a tudásnak adva ezzel a tiszteletet, a nyomtatott betűt, a gondolatot tették ezzel drágakőnél értékesebbé. Ez a könyvek sorsa, de mi lett az olvasó sorsa? Nem mintha nem lennének ma is sokan, de kitűnik: esetenként azok sem eleget forgatják a könyveket, akiknek pedig hivatásuk alappillére kellene hogy legyen a napi olvasás, az ablakok kitárása a világra, hogy az esti szellő ismeretlen, távoli szellemi tájakról hozva üzenetet óvakodjék be a szobákba. Ne lenne idő olvasni? Tévhit is ez, hisz amikor a megsokasodott tennivalókra hivatkozva védjük a védhetet- lent, a szellemi restséget, elfeledkezünk arról, hogy ez a rohanónak nevezett világ azért a tennivalók meggyorsításának is megteremtette a feltételeit. TelefonunK van és mosógépünk, félkész ételeket eszünk, gyorsvonattal, autóval, repülővel utazunk, időt takarítunk meg, csak azt nem tudjuk még, hogy a percekre, órákra, napokra rövidített hetekből és hónapokból nyert többletidőt, mire is használjuk. Néha már az az érzésünk: elfeledtük a rácsodál- kozás örömeit, kiesett emlékezetünkből, hogy lassan is lehet járni, az utca sétálásra is van, miként a táj sem csak arra való, hogy átrobogjunk rajta. \ Tudom, a nagy rohanásra hivatkozásban, az örök készenlétben is van igazság, de ha azt nézzük meg, hon- nét, hova és miért szá- guldunk annyit, rá kell jönnünk, feleslegesen tesszük sokszor zsúfolttá életünket. Értekezletről megyünk értekezletre, kocsit mosunk és bütykölünk akkor is, ha nem kell, lakást cserélünk, ha van is, versenyt futunk egy- egymással, aztán infarktust, gyomorfekélyt, cukorbajt kapunk, orvoshoz járunk és kórházban fekszünk, szanatóriumi beutalóért talpalunk, időnket raboljuk, szétmetéljük azt a keveset is, amit ha egyben marad, épülésünkre használhatnánk. Nem hiszem, hogy az antikváriumba vándorló könyvek mindegyikét pénzszűkében adják el, inkább azért teszik, mert nincs már szükség rájuk. Felesleges holmi a verseskötet, ha lezajlott az érettségi, a tankönyv, ha túlestünk az egyetemi vizsgán, a regény, ha kiolvastuk és ebben sokszor nincs különbség a ponyva és a maradandó művek között sem. Megszabadulunk tőlük, levetjük őket, mint a rossz ruhát. Számos lakásban jártam, új bútorok között, de sok helyütt még a könyveknek szánható polcot sem láttam, azon a kévésén kívül, amit a bútorokba építenek a gyárakban. Tudom, szűkek ezek a házgyári lakások, kevés a szabad felület, azonban ez sem lehet ok, hisz ellenpéldát is számosat találtam szerencsére, olyan otthont, hol a könyvnek is helye volt. Azt hiszem, nem tanultunk meg gazdálkodni az idővel, és, mintha az igényt sem kellően élesztgetnék sokakban. Az olvasmány kötelező, kipipálandó tétel, gyakorta örömtelen, ledarált foglalatosság. Pedig, ha valamikor, akkor ma valóban tömegcikk lett a könyv: drágulásával együtt is olcsó, a választék nagy, ha igazán akarnánk, mérhetetlenül gazdagok lehetnénk általuk. S ha valóban úgy rohan a világ, mint mondják, egyet tehetünk csak: megpróbálunk lépést tartani vele. De olvasás nélkül, ez nem megy. Speidl Zoltán DOHÁNYOSTANYA, PARLAGFÖLD Ház a levegőben? Széles a földút, mely Terem felől Dohányostanya felé kanyarodik. Dombok ölelik az ütött- kopott házakat az út bal oldalán, frissen ásott ker- tecskék a jobb oldalon, meg néhány bekerített udvarféleség: góré, disznóól benne. Papp Istvánt keressük, rögvest útba is igazítanak. Svájcisapkás férfi jön elénk a szép kis virágoskerten át az ajtóból. — Hát ez volna az — mutat körbe aztán a szobakonyhában. — Erről írtam a levélben. Régi cselédlakások voltak itt sorban, a Károlyi-birtokhoz tartoztunk negyvenötig. Dohányosokat telepített ide a gróf régebben, azért is hívják Dohányostanyának. „Apám is ezt kapálta...11 Kimutat az ablakon, majd | ki is lépünk az alacsony ajtón. A kerítésen túl ekét sosem látott gyep, a domboldalban — szemben a lakásokkal — kinek-kinek a melléképületei. — Itt kérem, sose volt más, mint amit lát. Minden lakáshoz tartozott valami terület, amolyan udvarféle, ha nincs is bekerítve. De hát minek: ismeri itt a másikat mindenki. Meg aztán vót minden családnak egy kis kertje is, még a gróftól kaptuk. Ott, az út túlsó oldalán. Apám is ezt kapálta ... Aztán a háború után kaptunk földet, valami hét holdat. Az már régen a téeszben van, beadtuk. No, de most jön a különös dolog. Annak idején azt a lakást is megkapta kiki, amelyikben lakott. Magyarán : a tanyát megkapták a volt cselédek. Erre jön a téesz egy fél éve, hogy nem úgy van ám a helyzet! A tanya egész területe a szövetkezeté, csak a ház, ami rajta van, az a mienk. Ezt a földhivatal is megírta a panaszunkra. Valami felül- épitményt írnak, itt Van ni, a levél... — No, szóval jön a téesz, hogy a használt terület után fizessünk nékik. De hát miért?! Hallott mán maga olyat, hogy egy ház a levegőbe álljék? Hogy ami alatta van, az nem a miénk? Mondom: hallottam, s magyaráznám, hogy példá- ál a garázsoknál bérleti díjat... Aztán meghökkenve kapcsolok: de hiszen itt ez a fura helyzet 1947—48-ban alakult ki. Megkapta a volt Cselédházak voltak... cseléd a grófi birtokból a földet, a házát — és a ház alatti, meg a körötte levő területet nem... — A másik meg még cifrább. A téesz azt is mondja, hogy elveszik az út túloldalán a kertünket, átcserélik erre az oldalra. De hová a fészkes fenébe, kérdem én! Hol van itt erre hely? Legyint, rakosgatja visz- sza a hivatalos papírokat, átköti gondosan egy gumival a paksamétát. — Én kérem, itt születtem, itt is akarok maradni. Nyolc gyerekem van, öt még idehaza. Ezért vettem meg két szomszédos lakást — itt megkaphatja az ember pár ezerért, nem érnek sokat, szoba-konyhás mind. Pontosabban: az egyiket a tanácstól bériem. Vótak akik elmentek, s átadták a tanácsnak a lakásukat... Hát így élünk, s most ez a dolog felbolygatta a tanyát. Papír, papi iw Jönnek a szomszédok is sorra, mindannyian hasonlóképp mondják. Minek fizessenek ők azért, amit világéletükben a magukénak tudtak... A bátorligeti Búzakalász Tsz irodája egy ugrásra van a tanyától. Kiss László fő- agronómus már tud jöttünk- ről. — Cifra egy helyzet — legyint. — Nekünk is teher ez a vita. Tudja, régebben a teremi önálló téeszhez tartozott a tanya. Tíz éve felmérték a területét, minden lakáshoz kimértek valami háromszáz négyszögöl kertet. Az út másik oldalán. Azóta is, előtte is úgy volt vele mindenki: a tanya az ott élőké. Így tűnt természetesnek ... Erre most kiderül, hogy mégsem. Hogy az a téeszünk területe, és parlagon hagyott földnek számít egy része. Ami az udvart jelentené a tanyán lakóknak. A kiskertek meg átellenben ... nincs mind művelve. Jó pár lakásból elköltöztek már. Csíkokban parlagon hever pár száz négyszögölnyi terület. A határszemlék szigorodnak, így bukott ki ez az egész. A szövetkezetnek bírságot kell fizetnie az ilyenért... Ezért szólítottuk fel a tanyán élőket, hogy cseréljük ki a területet, mert az a rész számunkra csak egyben használható. Magukénak tudták... Képviselőjelöltünk: Kovács Ándrásné Munkásasszony Nagyhalászból Kovács Ándrásné munkahelye a nagyhalászi zsákgyár, de onnan a Dózsa György 12. szám alá irányítottak. Mesz- sze a község szélén lakik. Amíg oda eljutottam, kétszer is meg kellett kérdezni, hol találom Kovácsék házát. Az utolsó útbaigazító egy idős férfi már az utca kívánságát is tolmácsolta: „Jó, hogy ebből a szegényebb fertályból lesz a képviselő, legalább csináltat nekünk járdát, mert ha esik az eső, innen csak gumicsizmában lehet kimozdulni.” A mondat hangsúlyából nemcsak a kérés, az utca panasza, hanem sokkal inkább a bizalom, olyasféle sugárzott ki: ilyen ember kell nekünk, ő ismeri a mi problémáinkat. — Jaj, ne tessék szétnézni, olyan felfordulásban vagyunk — mondta Kovácsné szabadkozva, és ez nem a szokásos háziasszonyi szerénykedés volt. Azért kért szabadságot a gyártól, mert most jutottak odáig, hogy fürdőszobát építsenek. — A gyerekek már nem hagytak békén, csináljunk fürdőszobát — mondogatták mindig. Hat éve építettük a házat, de egyszerre nem futotta mindenre. A férjem is munkás, így a kettőnk keresete sem túl sok. Három gyereket nevelünk. Talán a közeljövőben már könnyebb lesz. A fiú, a legidősebb katonai középiskola után most tisztképző főiskolán tanul. A nagylány júniusban érettségizik. Kisvárdán szakközép- iskolában postaforgalmi szakon végez. Örömmel újságolja, nemrégen értesültek arról, hogy érettségi után a Debreceni Postaigazgatóság alkalmazza lányukat. Már csak egy gyermek taníttatása maradt. A kisebbik lány, Tünde most hatodikos. — Én is szerettem volna továbbtanulni, de a fiúk itthagyták a családot — emlékszik vissza az ötvenes évek végére. Azt mondták, amikor én elvégeztem a nyolc osztályt, maradjak a tsz-ben. A tsz abban az időben még igen rosszul fizetett, más munkaalkalom pedig nemigen volt. A következő években jártam szezonmunkára a Herbária-telepre mentát fosztani, voltam hivatalsegéd a tanácsnál és ha úgy jött, alkalmi munkát is vállaltam. Korán férjhez mentem, tizennyolc éves koromban már megszületett a nagyfiú, aki most katonatisztnek tanul. Állandó munkás csak 1972-től vagyok, amióta felépült a kendergyár mellett a zsákgyár. — A jelölő gyűlés előtt, amikor beszélgettek velem, azt mondták: egy fontos társadalmi munkával szeretnének megbízni. Szabó Imréné, a gyár szakszervezeti bizottságának titkára mondta meg először, hogy képviselőnek -akarnak jelölni. Én tiltakoztam. Vannak itt tapasztaltabbak, magasabb iskolával, — mondtam — jelöljék azokat. Én csak egyszerű munkás vagyak, a fűzőgép mellett helytállók, de ezt nem vállalom. Szabóné nem engedett. „Látod — mondta — én is munkás voltam, mielőtt függetlenített szakszervezeti titkárnak választottak. Vagy itt van Pásztorné, az is munkásasszony, mint te és népi ülnök. A szakszervezetben, a vállalati bizalmi üléseken Pesten is megállód a helyed, ki tudod nyitni a szádat. Az ilyen munkásasszonyokra szükség van a képviselők között is”. Kovácsné még ezután is kételkedett, miért is jelölték őt? Többször is arra gondolt: az édesapja, Sári András, a gyár régi munkása volt, s a felszabadulás után párttitkári tisztséget is viselt Nagyhalászban. Talán az ő érdemei miatt gondoltak rája. Végül is meggyőzték, saját munkájával, életmódjával érte el, hogy a gyári kollektíva és Nagyhalász lakossága javasolta a kerület 12 községe képviselőjelöltjének. A nagyhalászi jelölő gyűlésen a zsákgyár igazgatója a jó munkáját, a becsületes helytállását dicsérte. Szabó Imréné a szakszervezeti bizottság titkára, így érvelt mellette: „Kovácsné mint szakszervezeti bizalmi már öt éve vállal társadalmi munkát. tevékenykedik önzetlenül munkatársai érdekében.” Mások, akik közelebbről ismerik, a példás családi életét, a három gyermek gondos nevelését hozták fel érvként, A nagy tömeghez, a díszes emelvényhez nem szokott munkásasszonynak,. — amikor a bizalmat megköszönte — az izgalomtól, az örömtől, a lámpaláztól könnybelábadt szeme előtt összefutottak az előre leírt sorok. A kerek mondatok helyett néhány meleg szó volt a köszönet. Az egyetértő taps azonban felcsattant. Nem tanult szónokot, hanem egy becsületes munkásasszonyt akarnak képviselőnek. Azóta többször találkozott a népfront megyei vezetőivel, s kérte őket, ha megválasztják, a régebben dolgozó képviselők adjanak neki segítséget, mert amit vállal, amit rábíznak, azt ő jól szeretné elvégezni... Csikós Balázs Aztán a beszélgetés során ő is megismétli, amit a tanyán már hallottunk: hogy a csudában csinálhatták ezt annak idején, hogy csak a „felülépítmény” a tanyasiaké ... S azt is elmondja: a téesz legjobb ajánlata az volt, hogy kössenek tíz-tizenöt éves bérleti szerződést, s így évente minimális összeget kellene fizetniük az itt lakóknak a földért. Melyet magukénak tudtak eddig. Két szempont ütközik itt. A tanyán élőket meg lehet érteni — váratlanul érte őket, hogy a talpuk alatti földért bért fizessenek. A szövetkezetét szorítja a felsőbb hatóság: a mindent összevetve mintegy két hektárnyi terület az övék, mi ez, hogy így megfeledkeztek 'éíréÍ‘f',S jogilag éz fgy'lS vári. CSaíthogy vÄF’föi szempontok is. Egy harminc éve elhibázott intézkedést ma sem késő helyrehozni (talán itt még kimutatható a jóhiszemű elbirtoklás is!) — jó szándék kell hozzá, meg egy kis utánajárás. A tanya egyébként nincs fejlesztésre kijelölve, jelentősége igen kicsi. Kár felforgatni életét — ha netán bírósági útra kerül az ügy (mert már itt tartanak), többe kerül a leves, mint a hús... Tarnavölgyi György
