Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)

1980-04-13 / 86. szám

1980. április 13. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Ember és természet Nyíregyházi beszélgetés Molnár Gáborral Molnár Gáborral, a Dél- Amerika- és Ázsia-kutató íróval, annyi népszerű útle­írás, vadászkaland, regény szerzőjével könnyű interjút készíteni. A közelmúltban Nyíregyházán járt Gábor bá­csi szedésre készen formál­ja mondatait. Csak jegyezni kell. — Művei mind több kiadást megért, nagy pél­dányszámban megjele­nő, keresett könyvek. Mi népszerűsége titka? — Megtanultam magya­rul írni — hangzik válasza. Aztán hozzáteszi: — A lesz, van. hogy, mert szavakat szinte sohasem használom. Pedig könyvei­mért egy-egy ívvel többet kaphatnék, há ezeket is le­írnám. Folyamatosan, mindig csak a lényeget mondani. Mindezt jelen időben, első személyben leírva. Akkor' az olvasó az íróval együtt éli át az eseményeket. — Széchenyi Zsig- mond, Kittenberger Kál­mán halálával nagy uta­zóinknak nincs utánpót­lásuk. Lejárt-e a nagy utazások, kalandok kora? — A kutatóknak ma már csak különleges engedélyek­kel lehet dolgozni, s ezt a ha­tóságok csak kivételes eset­ben adják meg. Brazíliában például nem az indiánveszély a fékező erő. hanem az in­diánvédő intézkedések. A Nemzeti Indián Alapítvány a civilizáció ellen óvja a bennszülötteket. MOLNÁR GÁBOR — Az őslakóknak nincs semmi védelmük az influen­za és más betegségek ellen. Volt rá eset, hogy ez a be­tegség a 130 tagú törzsei — két gyermek híján — letarol­ta. Nemzetközi összefogásra, megértésre lenne szükség, hogy az arra érdemesek el­jussanak oda, ahová képessé­geik alapján megérdemlik. De indokolja az utazásokat hazai múzeumaink szegényes gyűjteménye is. 1972-es bra­zíliai utamról 29 olyan ma- dárfajtát hoztam haza, mely- lyel itthoni múzeumaink ad­dig nem rendelkeztek. — Könyveiből ember­es természetszeretet ára'd. Hogyan látja ma, ember és természet kap­csolatát? — A természetszeretetet alapjaiban kell megteremte­ni. Minél több követőre van szükség, akik ezt az utal ne­hézségeivel is hajlandók vál­lalni. — A magam életútjából merítve, gondolok itt balese­tem körülményeire (Molnár Gábor 24 éves korában, egy kezében felrobbanó gyutacs következtében elvesztette szemevilágát. CS. CS.), ha valaki mély gödörbe zuhan, ne gondoljon arra, miként ke­rült a mélybe, hanem arra, hogyan jut ki belőle. — S még valami! Soha ne vegyen el az ember senkitől semmit. Sokkal jobb érzés ajándékozni, mint akár aján­dékot kapni. — A sokat próbált utazó milyen tanácsot adna a turistának? — A tájak szépségeit, a réginél is régebbi kultúrát figyeljék, fényképezzék, mintsem különféle városok kirakatait böngészve számol­ják a zsebükben maradó schillinget, márkát, dollárt. Az ilyen számolás némelykor talán túlságosan is ráfizeté­ses. Csendes Csaba Botár Attila: Jégtörő hívem Áz irgalmas szabadító jeget zúz, hozzám Iából, ropogtat dermedt folyókat új hebegésre nógat: ne fagyjak ki a világból. Ablakomból a károgást, a sötét szárnyakat elfújja, feszeget szerencse-holdnak lovakról jégpatkókat s fakaszt körmöket újra. Friss szeretőket toboroz időt-torlasztó lázra, feledtet halál-cidrit gyönyörűbb Földhöz békít: így ítél folytatásra*. Oláh János: A boldogság évei ezek a boldogság évei az kell hogy elmúljanak annyi se Qsak veszélybe kerülnek és máris jelismered őket gyere és jogadd el az élet ajándékait s örülj ha tudsz örülni még talán jár most is a szerencsével ennyi önzés bár jobb ha evvel nem dicsekszel dolkodnak. Munkájukon kí­vül azonban gyakran visel­kednek más mérték szerint. A közember egyszeriben ma­gánemberré válik — s ha utá­na szólok, visszadörren. — „Törődjön a maga dol­gával”! — A maga dolga? De- hát „a társaságban született ember nem önmagáé”. S a mi politikai rendszerünk tudato­san tagadja azt az erkölcsi- séget, amelynek vezérelve: én csak a magam hasznára tö­rekszem, a másokéhoz semmi közöm. (A kommunistának meg éppen nem lehet ilyen erkölcse!) Néha azt gopdolom, hogy a szocializmust túlságosan is az „örökkévalóság” szemszögé­ből nézzük. Pedig a szocializ­mus nem „eszmény”, amely­hez a valóságnak hozzá kell igazodnia, hanem az a va­lóságos mozgalom, amely a mai állapotot megszünteti. Harcunk feltételei és keretei, valamint feladataink szoro­san hozzákötnek benünket azokhoz a viszonyokhoz, ame­lyek közepette élünk, s ame­lyeket minduntalan meg kell haladnunk. Ezért nemcsak jelszavas táblákat szúrnék le a parkok közepébe, hanem olyanokat is. amelyeken egy­szerű számítások vannak: ez az objektum ennyibe került; ha megrongálod, ennyi a vesz­teség. Táblát állítanék a virág­ágyak közepébe is: idáig ju­tottál? ... A park tervezőjét nem lát­hatom az emeleti ablakból. Legfeljebb elképzelhetem, ahogyan tervez, abból, ami a keze alól kikerül. Minden megvalósult szép épület­együttesből, megformált tér­ből. De néha elbóbiskol a géniusz. S ilyenkor az író­vagy rajzasztal mellett de­rékszögeket. éles egyeneseket gondol ki, mintegy előírván az embereknek, mi legyen számukra az ésszerű. Az ész­szerű, amely nem közlekedési szokásaikat veszi elsősorban figyelembe, hanem saját me­rev elképzeléseit. Nem zavar­tatja magát a tényéktől. Dogmája: nem lehet to- ronyiránt! így eshetik meg, hogy a legforgalmasabb jósa- városi autóbuszmegállóhoz sehol út nem vezet, s ha vala­ki el akarja érni, több tíz métert kell kerülnie, vagy a parkon át rövidít; hogy a Ko­rányi köz 9—11-es számú házba hazaigyekvőknek egy tiszteletkört kell tenniük, mert az addig közvetlenül a bejárati ajtók mellett vezető út hirtelen gondol egyet és tesz egy kitérőt. Elképzelhe­tő. hogy ez a fajta „raciona­litás” az emberek számára valaha is elfogadható lesz? A parképítő hivatal előír­ja, hogyan közlekedjünk. Elő­írásai sokszor nincsenek te­kintettel az általános és ér­telmes emberi gyakorlatra. Ez rendetlenséget eredményez. Téves előírásai azt a képze­tet kelthetik, hogy minden előírás értelmetlen. Ez kiter­meli a maga ellentétét: min­den ember maga szabta sa­ját maga számára közlekedé­si törvényeket, és nincs te­kintettel már az értelmes rendre sem. A rend pedig nem lehet a rendetlenség rendje! A rend alkalmazko­dást, ésszerű kompromisszu­mokat, fegyelmet követel! Hogy egyénenként esetleg el­térő érdekeinket esetenként alárendeljük egy, a miénknél jelentősebb, általánosabb ér­deknek. Ehhez azonban szük­séges az a belátás, hogy áz én kerülőm a magam érdekét éppúgy szolgálja, mint egy összetartozó emberi közössé­gét. Az emberek ugyanis azt a célt követik önszántukból, amelyet sajátjuknak ismer­nek el. F innország az a „mese­beli” ország, ahol uta­kat más szisztéma sze­rint építenek. Ha felépül egy lakótelep, felszántják és el­egyengetik a környékét, s megvárják, míg a gyalogosok ösvényeket taposnak rajta. Az ösvények mentén alakít­ják ki a telep úthálózatát. Állítólag Magyarországon is van már egy „mesebeli” város — Zalaegerszeg —, ahol ezt jó eredménnyel megkí­sérelték. A rend megterem­tésében Nyíregyházán is a hivatalnak kellene kezdemé­nyeznie! Értelmes tervekkel, közös munkára szólítva, agi- tativ felhívásokkal — és bün­tetéssel is. Azért a hivatal­nak, mert az intézményesített közakarat, érvényesítheti a józan ésszerűséget és rendet. Természetesen nem a „köz” ellenében, de néha a köz el­lenére. Szívós munkával és kitartó érveléssel. Mi pedig közlekedők, fi­gyeljük meg magunkat: nem teszünk-e magánemberként olykor mást, mint állampol­gárként. Tudunk-e tenni két lépés kerülőt? És ne adjunk felmentéseket. magunknak, másoknak. Ne fogadjunk el kivételeket! Magánutakat, kö­zös kerülőket. Mert az igaz­ság útja valahol középütt ve­zet. Toronyiránt — kitérők­kel. Kiss Géza Szabolcs-szatmári emberek »»Egy rossz világ tűnt le rólam” „ ... Tarpa határába érkez­tünk. Vasárnap volt, kora reggel, a határban egy kopott feketébe öltözött öregasszony hajladozott, mintha keresne valamit. Megálltunk, hozzá­siettem és mintha maga .az öreg Idő nézett volna'szem­be velem. Arcának ráncai barázdáknak tetszetteké aho­vá búzaszem helyett csak kínt és keservet vetettek. Azt csinálta, amit aratás után akkoriban a tarlóra vert jó­szág. A malacok, a baromfi és az ég madarai ilyenkor fo­gyasztották el a hullott kalá­szokat, a kipergett gabonasze­meket. Ezeket gyűjtötte a feketébe öltözött öreg, pa­rasztasszony ...” így írt Féja Géza író „Em­lékek és álmok” című írásá­ban a Beregben tett egykori látogatásáról. PAPF BÉLÁNÉ — Nem az évek múltak el felettem. Egy rossz világ tűnt le rólam. Ügy tessék meghinni, a világ papírja nem lenne elég, hogy az én életem ráíródna. Van nekem bajom, ért engem sértés most is, de tudom, nem azért jött... Papp Béláné, született Varga Rebeka öregasszony. Remélem nem sértem vele, de olyan ő most feketében,és -korban; mint lehetett : • Féja Géza búzafüvet - (elhullajtott kalászt) szedő öregasszonya. Jó sorsa, — sok ezer tarpai jó sorsa — hogy ha már nem az ég madaraival kell osztoz­niuk az elhullott szemeken. Nekik terem a határ. Rebeka néni előbb a pad­lásra megy. Kolbászt vág, kenyeret szel. bort ereszt a zománcos csuporba. Aztán le­ül. — Akkor kezdjük. És kö­szönöm, hogy megtisztelt, nem kerülte el a házat. Kérdeztem, hogyan szólít­sam. — Rébi néni. Rébi mama. így mondják rám. Hogy mondhatnák? 1899. november 27-én születtem. És járok, egészséges vagyok. Tizenegy gyereket szültem, öt még él közülük. Kettő munkásőr. Ezeket mondjam? — Mondja csak Rébi néni. — Akkor már az elején. Volt az anyámnak is sok gyermeke, csak már elhal­tak. Aztán férjhez mentem az uramhoz, Papp Bélához 1919-ben. Akkor volt a forra­dalom. — Hogy éltek akkor? — Szegényen. Ezt tudják. A férjem az mindig oda volt. Katona volt. Ismertem élőbb­ről is. Az apját elvitték ka­tonának 14-ben, akkor ő cse­léd lett Rácz Mihálynál. Mi­kor egybekeltünk cseléd volt, föld nélkül éltünk. Aztán őt is elvitték katonának. Bizony férfi nélkül maradt a község. Akkor énekeltünk. Kimen­tünk a mezőre, daloltuk: „Bú­za. búza de szép tábla búza, — kihajlott. lehajlott a nagy köves útra. — Ki fogja ezt learatni, ha már nékünk el kell menni, — majd learatják a lányok, ha lesz jó éles ka­szájuk ...” — Arattak? — Mit csináljunk, ha már muszáj volt. A krumplit is a fagyból vájtuk ki körömmel. A gazdák persze feszítettek. Most már könnyű az embe­reknek elébük tettük a tálat. Tele tál megrakva jóval. Tes­sék, vegyetek, egyetek . . . — Nem ennél valamit em­ber? A férjéhez szól Rébi néni. Fekszik az ember a dunyha alatt, szótlan-, moccanatlan. Orvos nem segíthet a baján. Nem más pihen az ágyban, csak az öregség, a. munkában megnyűtt test. a, — Az embertelen élet vette el a lábának az erejét. 14 éves volt, amikor cseléd volt, ott ökör volt. ló volt. akkor még nem bírta az ekét a sze­kérre felrakni, de kellett. Hát hogyne volna kiroskadva. Pipázni felkel néha, de nem eszik. ' — Én hogy bírtam ki? Ak­kor még nem itt laktunk. A- malom mellett. Sok szegény lakott arrafelé és annyi gye­rek volt. Az én szerencsém, hogy a malomba jártam, ta­karítottam, mindent dolgoz­tam egy kis kenyérért. És éj­szakáztam. Mostam, varrtam. Varrtam másnak is. Itt ez a gép a tanúm, egy-egy éjsza­ka 10—12 inget varrtam, nya­kat cseréltem, foltoztam, de ettek a gyerekek. / Elnézzük az öreg masinát. Már nem munkaeszköz. Csak tárgy. Szolgálata ennek is, annak is lejárt. Kint az istál­lóban falnak támasztott já­romban, a kamrában falra akasztott dagasztó teknőben, kisteknőben pefceg a szú .'.. Témát váltunk. — Rébi néni. úgy tudom küldött volt a nagyközségi pártértekezleten. Mikortól párttag? — Negyvenöttől. Én is, meg az uram is. Az uram pár héttel előbb lépet be. Az úgy volt. hogy az uram is haza­jött, Jenei Sándor is Taskent-, bői. Ott laktunk egymás mel­lett. A szegény, a cseléd itt mind arra hajlott, legyen meg a pártunk. A mi pár­tunk. — Nem féltünk mi már semmitől, senkitől. Akkor sem, később sem. Mindig úgy éltünk, ahogy tudtunk, lopni nem loptunk. Keservesen, da­rabonként raktuk össze azt, ami van. 1956-ban ránkverték az ablakot. Na, nem mondom én ezt... Most ha jönnek az unokák, sétálni megyünk, ak­kor mindig azt kérik: mond­jam már, meséljek már. Én meg mutatom az új házakat, az új épületeket, ez sem volt, az sem volt, magyarázom. Hát mi volt? — kérdik. Mi volt? — Harminc - valamennyi évig voltam pártbizalmi. Vittem a házakhoz is a bé­lyeget. Mondta ez is. az is. nincs pénz Rébi. Kenyérre sincs. Nem baj. majd lesz — mondtam. Lett ám. Elharangözták a delet. Meg kellett kóstolni a kolbászt, ízlelni a bort. A tarpai hegy lévén érződött a delavári íz, jó volt, sima és hideg. Eköz­ben Rébi néni a két kis­könyvvel tért meg a belső szobából. Bennük a dátum, 1945. Papp Béla munkásmoz­galmi múltját néhány évvel korábbról jegyzik. — Hát ez a mi könyvünk. „Elmúlt44ő.„hQgyha pézem, — mivel bírtam, veszni ér­zem.” — Ez mi Rébi néni? — Valami versrész, de nem tudom tovább, csák ben­nem van. Mint az. igazság. Elmúlt az idő, amiben én is benne voltam, amiben a fér­jemmel voltunk, dolgoztunk. Most még nézzük, látjuk. De amivel bírtam, az erővel, az akarattal már veszni érzem. Tetszik érteni? Kell, hogy értsem. Az em­ber és ereje elenyész, de a tettek értéke nem évül. 80 év nagy idő. Ennyi idő súlya alatt a tarpai erdő tölgyfáiból fa­ragott mestergerendák is megroppannak. Ámbár Rébi néni még korán mondja a versét. Ereje, mosolya van. És dolgozik. A tarpai áfésznél az ellenőrző bizottságban is újra mandátumot kapott, tag­ja az ellenőrző bizottságnak. Már kint álltunk a kapu­ban, amikor rámkérdezett: — Nem sok az az írás, amit jegyzett? Ami a lényeg, 'csak azt vegye ki belőle. A pártémbernek nem szabad szószátyárnak lenni. Most meg annyit beszéltem. * Rébi néni adósa lettem. Rámbízta, kölcsönadta élete néhány mozzanatát. Hogy-ad­jam vissza? Nem akarom én a világ papírját teleírni. Csak Tarpára. ott is Papo Béláné- ra mutatok. Nyugdíjjal, meg­békélt öregséggel él az asz- szony. Nem azért, hogy szár­nyára kapja a hír a történe­tét, de mert ilyen volt, mond­ta életét. 1300 táján már létezett Tarpa. 1703-ban Rákóczi ku- rucai, Esze Tamás révén már Európa is ismerte Tarpát. A kuruckodó, hagyományokat őrző és ápoló népet az úri rend mindig nagyon vigyáz­ta. Sok feketébe öltözött -öregasszony, élt és él Tarpán. Harmincöt éve azonban már minden más. Tarpa—Gulács— Tivadar népével, határaival egybekelt és 7000 hektáron gazdálkodik a termelőszövet­kezet sikerrel. Csak kombájn jár a tarlón. No meg az ég madarai. Ehhez Rébi néninek is köze volt. Seres Ernő

Next

/
Thumbnails
Contents