Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-04 / 80. szám
1980. április 4. Csakis békében nyen sebezhető, törékeny állapot. Megtartásához erő, elszántság kell és szorgalmas munka, mely gazdaggá, erőssé teszi az országot, boldoggá, elégedetté a népet. A békeidő három és fél évtizede alatt eltüntettük a háború nyomait. Újjáépítettük az országot. Uj városokat alapítottunk, új lakótelepek, üzemóriások, iskolák ezreit építettük fel. Sokat javult az ország népének kulturális, szociális ellátottsága, életszínvonala. Folyamatosan megvalósítjuk tehát mindazt, amit az eljövendő békétől vártunk. Amikor illusztrációkat kerestem ehhez az íráshoz, fotós kollégám válogatás nélkül kezembe nyomott egy csomó képet az elmúlt év terméséből. — Válaszd ki közülük, atne- lyiket akarod, hisz nálunk minden arról tudósít, hogy béke van. Mindennapi életünk egy- egy jellegzetes pillanatát ábrázolják a kapott képek, építkezést, üzemlátogatást, kismamák tavaszi sétáját, lelkes úttörőket. A második világháború nehéz évei alatt gyakran voltunk olyan kétségbeesett helyzetben, amikor úgyszólván semmink sem maradt, csak a remény. Kezdetben abban bíztunk, hogy talán elkerül bennünket a háború. Később a frontra terelt katonák visszatértében reménykedtünk. Amikor már hazánk területén ropogtak a fegyverek, a túlélés reménye éltetett bennünket. A háború befejezése után még sokáig együtt éltünk makacs félelmeinkkel és gondjainkon átsegítő reményeinkkel. Az újjáépítés lendülete gyorsan elsöpörte a félelmeket, kialakult a bizakodás és a reménység légköre. Első lépéseink még bizonytalanok voltak, később is botladozások, kerülők akadályozták az előrehaladást, de az bizonyos, hogy jó utat választottunk. A felszabadulás óta eltelt harmincöt békeév újjáformálta országunk arculatát. A béke könyNem minden úgy történt persze, ahogyan elképzeltük. Fejlődésünk íve nem egyszer megbillent, üteme sem volt eléggé egyenletes. A belső gondok mellett viharos világ- politikai változások nehezítették munkánkat az elmúlt évtizedekben. Napjainkban újra feszült a nemzetközi légkör, talán soha sem volt olyan fontos a béke erőinek egysége, határozottsága, mint ma. A kérdés tragikusan egyszerű: háború vagy béke legyen? A válasz természetesen nem lehet kétséges, mert békét akarunk. Más választásunk nincs — mert az emberiség, magunkat is beleértve csakis békében maradhat fenn. Egy újabb háború kiszámíthatatlan következményekkel járna, az emberiség létét veszélyeztetné. Szerencsére ma már nem egyenlőtlen a galamb és a héják párviadala, mert a világ népeinek józan többsége békében akar élni. Csakis békében! V. F. Emlékek megyénk felszabadítóiról Doscsatov és Jablokov 1944 júniusában Szabolcs-Szatmár megye felszabadításáért vívott harcok fő súlya Nyíregyházára és környékére esett. A debreceni páncélos csata részeként heves összecsapásokra került sor a német „Dél”-hadsereg- csoport és a 2. Ukrán Front csapatai között. 1944. október 6-a és 31-e között a szovjet csapatok szétverték a németek főerőit, átkeltek a Tiszán. A megye keleti részében a német—magyar csapatok ellenállásából csak utóvédharcok keletkeztek. Ezen a mellékhadszíntéren küzdöttek Be- reg felszabadításáért azok a szovjet katonák, akikről szólunk. JABLOKQV ÉS DOSCSATOV Fegyvertársak, baj társak voltak, a szovjet hadsereg bátor parancsnokai. A harcok alatt szövődött életre szóló barátságuk. Jablokov Georgij Alek- szandrovics Szverdlovszkban született 1920. január 20-án. A középiskola befejezése után beiratkozott a helyi tanítóképző első évfolyamára, majd egy évvel később átíratkozás- sal a tanárképző főiskola második évfolyamos hallgatója lett. Amikor 1941-ben bekövetkezett a hitszegő német támadás, kérvényt írt a katonai parancsnoksághoz: irányítsák a hadseregbe. Jablokov tüzériskolába került, ahol találkozott későbbi harcostársával, Doscsatov Viktor Alek- szandroviccsal. A másik fiatalember is^szverdlovszki volt, ekkor már a bányászati főiskola ötödévese. Szintén önkéntesen állt be a hadseregbe. A katonai főiskola szigorú hétköznapjain csak egy vágy éltette őket: minél hamarabb elsajátítani a fegyverek mesteri kezelését, és a frontra kerülve megfizetni a fasiszta gaztettekért. A gesztenyebarna Doscsatov és a szőke Jablokov 1941 decemberében ak- navetős üteghez kerülve jutott ki a frontra. Doscsatov parancsnok lett, Jablokov pedig a helyettese. Az aknavetősök hamar megszerették ezt a két bátor, minden áldozatra kész katonát. Példamutatásukkal beosztottjaikban a kötelesség, a hazaszeretet, az igazságosság és az ellenség iránti gyűlölet érzését táplálták. Éveken át nehéz helyzetek sorát élte meg együtt ez a két fiatal. Hosszú küzdelem után jutottak el hazánk, megyénk határaihoz. Az 1944. október végi támadás során feladatot kaptak Vásárosnamény és környéke felszabadításában. A két baj társ közül Jablokov nem érhette meg a győzelem napját. Vásárosnamény felszabadítása közben, 1944. október 30-án vesztette életét. Emléke ma is elevenen élő a vásárosnaményiakban, időről időre friss virágok borítják sírját. AZ ÉLETERŐS SZINYKOV A beregi, vásárosnamény! hadműveletek kezdetén, 1944. Szinykov főhadnagy, a Szovjetunió hőse. október 29-én súlyosan megsebesült a 361-es tüzérzászlóalj parancsnoka, Ljakusztyin őrnagy. A parancsnokságot helyettese, Szinykov Anatolij Ivanovics főhadnagy vette át. A fiatal, tetterős tiszt részt vett a sztálingrádi csatában is. Egyszerű viselkedése, közvetlensége miatt szerették katonái. Szerénysége mellett jellemző volt rá a józan és gyors ítélőképesség, az ésszerű bátorság. A harcok hevében mindig a veszélyes pontokon tűnt fel, már megjelenésével lelkesített, biztonságérzetet adott a harcosoknak. Parancsnoki képességei a Komoró melletti tiszai átkelésnél nyilvánultak meg a legszembetűnőbben. A hadművelet kitűnő végrehajtásáért Szinykov Anatolij Ivanovics megkapta a Szovjetunió Hőse érdemrendet. AZ AKNAVETÖS LAVCSENYUK Lavcsenyuk annak az akna vetős ezrednek a katonájaként vett részt a megyei harcokban, amelynek parancsnokai Doscsatov és Jablokov Lavcsenyuk, az aknavetős ezred katonája voltak. Segítségével sikerült felderíteni a megyénkben harcolt szovjet katonák említett adatait. Visszaemlékezése segített megidézni azoknak az emlékét, akik életük kockáztatásával, halálmegvetően harcoltak szűkebb hazánkban. Sárguló fényképek, töredező újságlapok. A fakuló emlékezet táplálói. Könnyítenek abban, hogy a szabadságért életüket áldozok ne váljanak névtelen hősökké. Örködnek azon, hogy az életet oltó harcokban elesettek alakja még tisztábban éljen tovább — velünk. Reszler Gábor Erdei Jóska szép élete T örtént ezelőtt vagy harmincnégy évvel, hogy Erdei József, a hadifogolytáborban kapott mankóval, féllába helyén műlábbal, Nyíregyházáról Nyírgyu- laj—Kerekhalom tanyáig gyalogolt, ott bezörgetett egy lány ablakán, akit szeretett: — Bora! Gyere ki! — Jóska! Megjöttél? Gyere be! A kertben termett jóízű bort kortyolunk, párás volt a poharak fala. házi kolbászból haraptunk a borhoz. Bora ízesítette a kolbászt. — Nem mentem be én akkor. Nem, mert előbb megmutattam, hogyan vagyok. Legény ment el, majdnem gyerekként, kínokat megélt nyomorék ment haza. — Ha így jöttél, hát így gyere... * Ismeretségem a féllábú Erdei Jóskával, így ismeri őt Nyírgyulaj azóta, húszévesnél is régibb. Még-még gyerek alig felnőttként tanító bácsizott engem, én Jóska bácsiz- tam őt. Csillagnézős hosz- szú estéken találgattuk az ismert életen kívüli életet, és beszélgettük azt, amit ismerünk. — Tudja, hát elmondtam én ezt már, a sebesülés után jobb szerettem volna, ha meghalok. Mi volt énelőttem a példa? Legyek a falu nyomorék koldusa? Kiharapott szélű kenyeret gyűjtsék, kéregessek? Aztán ahogy gyógyultam, erősödtem, esendő ám az ember, már akartam élni, de megfogadtam, hogy az én életemen senkinek se szabad meglátni a nyomoréksá- got... — Egészségünkre! Koccan a két pohár, Bora az ajtótól néz minket, csendes háziasszony öröme, hogy nagyon fogy az a kolbász. Eszembe jut egy régi nyári nap. Erdei bácsi lecsatolta előttem a műlábát, mutatta a véresre tört csonkot. — Nem tudja azt más, hogy micsoda kínom van nekem, még a gyerekem se tudja meg soha ... (Akkor, azon a nyáron aratott is. Abban az évben ültette kertjébe az almafákat, és tél kezdetekor egy nyári konyhát épített egymaga, alá is pincézte, hogy legyen hol tárolni majd az almát.) — Megnézi most a kertet? — Meg ... Túl a hatvanon se jár bottal. Kerülőt teszünk a kertben, ahol szinte minden fának története van. Gyógyult ág mesél egy hajdani viharról, törzsön a seb egy gyerekcsínyről. — A hulló gyümölcsnek tartályt építettem. Betonból. Nem megy itt kárba semmi. A nyári konyha és a ház is nagyobb azóta. Mester az építésben nem segített. Hely kellett a fürdőszobának. Megnézzük még a jószágokat, tehén már nincs. Bora téesz-nyugdíjas, de betegeskedik. — A háztájiban dohány volt. Százezer forint felett kaptam én azért... * Bent ülünk újra a szobában. A kályhában pattog a gyors lobogású láng, Bora egy gyors tűzzel segít a lassú tavasznak. — Hát igen tanító bácsi, ez lett az életemből. Akkor, azon a tavaszon, hogy hazajöttem meg is esküdtünk. Ügy mentem a falábammal a jussolt földre, hogy paradicsomot csinálok ottan. Jöttek a gyerekek sorba: Jóska, Ibolya. Árpi. utolsónak, úgy ajándékként, még Éva. Építettem. Közben meglett itt a szövetkezet, párttag is voltam. Ha elgondolom, hogy mi lett volna bélőlem azok nélkül az évek nélkül, hát nem is tudom. ötvenhatba szétment a csoport, csak később lett meg a másik, a mostani, de valamiképpen úgy volt, hogy mindig nagyon akartam valamit. A földtől, hogy teremjen, -a fáról, hogy éljen. A világtól, hogy ne legyek benne idegen, a családomtól, hogy boldoguljon. Nincs olyan szép ima, és nincs olyan Isten, aki amiért ezt nekem megadta volna ... — Az élet megadta ... — A verejtékemért. — Emlékszik, hogy mit mondtam legutóbb? Húsz éve is van annak. A gyerekekről. Kint ültünk az iskola tornácán, maguk már összepakoltak, másnapra várták a teherautót. Hát azt, hogy ha az apjukat a munka tartotta meg élni, akkor őket is a munka tanítsa jól élni. A négy gyerek közül, a legidősebb, Jóska vízvezeték-szerelő. Ibolya óvónő. Árpi, neki idén tavaszon lesz az esküvője, hegesztő, Éva, aki még csak ígéret volt a búcsúzáskor, vegyipari szakközépiskolát végzett. — Boldogulnak? — Itt boldogult valamennyi. Éváék Nyírbátorban építenek. — Unokák? — Az is van. Három. Meg egy, aki most lesz. Pontosan annyi, ahány gyerekem volt, amikor utoljára találkoztunk. Tölts Bora még! Koccan a két pohár: — Az unokákra, Jóska bátyám! — Az életünkre, tanító bácsi! Bartha Gábor Nem válnak névtelenné KM ÜNNEPI MELLÉKLET
