Kelet-Magyarország, 1980. április (40. évfolyam, 78-100. szám)
1980-04-20 / 92. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. április 20. Q VÁLTOZÓ életünk A föld és az ember „Boldog, aki énekel” Jubilál a vásárosnaményi énekkar P. Á.-val együtt jártam középiskolába. Apjának kis szerelőműhelye volt a város szélén, vonatra várva gyakran ücsörögtem a furcsa, idegen gépek között. A levegőben szálló rozsda kesernyés illatát ma is érzem, igaz egyre ritkábban. Falun nőttem fel, s nekem a mező, a rét, az erdő volt a minden. Neki a vas, a gép. Sohasem tudtuk megmagyarázni egymásnak, mit lehet szeretni egy szelíd dombhajlaton, vagy egy szépen fénylő tengelyen. Ma sem tudjuk. De hogy lehet, az biztos. Különösen a földet, a minden örömök, minden bánatok forrását. Egyre kevesebb közük van a földhöz, vékonyodnak azok a szálak, amelyek a határhoz kötik őket. Már nem jelent olyan örömet nekik a mező, vagy a rét látványa, mint apjuknak, vagy anyjuknak. Pontosabban, egyre több olyan dologhoz kötődnek, amit szüleik nem ismerhettek. Megszűnt az az évezredes kötődés, amellyel őseink ragaszkodtak a földhöz. De ez nem azt jelenti, hogy a fiúk már nem szeretik a földet, pontosabb, ha azt mondjuk, másképp szeretik .Kezdjük azzal, aki a másén tanulta meg szeretni a földet. S. J.-nék hívják, valahonnan az Alföldről vetődött Szatmárba. A tavasz első napján találkoztam vele, amint kiskertjében a meggyfáit gyógyítgatta. A kerítésre támaszkodtam, csendben figyeltem munkáját, szavait. — Milyen szépek ezek a fák, mégsem' teremnek. Kövérek. Annyi virág van rajtuk mindig, hogy majd leszakad az ág, de gyümölcs, csak egy-kettő. Eszembe jutott nemrég, hogyan gyógyítottuk mi régen az ilyen fákat. Fogtunk egy kaszadarabot, és behasogattuk vele a kérget. A fa zsírja kicsorgott, mindjárt soványabb lett. Olyasmi ez, mint amikor a kövér embernek lecsapolják a vérét. Mindjárt egészségesebbé válik. De látja, az én véremet már nem kell lecsapolni. Úgy se sok van hátra. Micsoda életem volt! Árva gyerek voltam, a testvérnéném nevelt nyolcadmagammal. De hogy! Közel volt hozzánk a Hortobágy, hát beálltunk a nagygazdákhoz libapásztornak. Megállt a beszédben, szuszogott egy kicsit, majd a következő fához botorkált. — Olyanok voltunk mi, mint a kotlós csibe. Azok is," ha megdöglik az anyjuk, isten tudja merre szóródnak. Hat-, vagy hétéves lehettem, mikor khajtottak bennünket a libákkal a nagy Hortobágy- ra. Nem tudtam én akkor, hogy az édes kenyeret verejtékkel öntözik, csak azt, hogy a szegényember mindig éhes. ősszel, mikor megszabadult a határ, s jöttek a nagy derek, még a Mindenható is a kis pásztorok ellensége lett. Azóta tudom, hogy még az Isten is válogat az emberek között. Mezítláb, pendelyben jártunk még akkor is, mikor megkeményedett a föld háta. Pisilt a tehén, csapatostul rohantunk, hogy melegítsen bennünket. Húzgáltuk minél lejjebb a kisingünket, hátha eltakar valamit lábunkszárá- ból. Dehát... ! Aztán mégis felnőttem. Tudja, hogy van az: a föld is jobban szereti azt, akinek nincs senkije. * Az alábbi történetet még a múlt év tavaszáról őrzöm. Becses emlék, sosem felejtem. Az öregember a tornácon könyökölt, kalapját mélyen a szemébe húzta. Az utcán szaladó szekereket figyeltük, szemben velünk a májusi mező díszlett. Hallani véltük a szélben ringatózó árpakalászok suhogását, s én megkérdeztem : — Mikor tűzte kalapja mellé azt az árpakalászt, Emil bátyám? — Gondolom, egy hete, — mondta az öreg és elnevette magát. — Nem hiszi el, de bizony, ezek a kalászok hoztak engem haza Kanadából. Volt egy kis földem itthon, de több kellett. Felszedelőz- ködtünk itt a faluban vagy Heten, s hajóra ültünk, öt évig bírtuk kint. Valami városban dolgoztunk ott, építettük a nagy házakat. Fent voltunk a magasban, de mindig csak a mezőket nézegettük. Nézd csak komám, már szántanak! — szóltunk ott fent egymásnak. Már vetik a búzát, s már aratnak! Otthon is fenik már a kaszát! Aztán egyszer csak valamelyikünk megszólalt. Menjünk emberek, vár otthon bennün-. két a föld. Egy fél év múlva hajón ültünk. A kis tarisznyában a hazai föld még mindünknek megvolt. Hazahoztuk a komámét is, akit ott temettünk el Kanadában. Hiába mondtuk neki, ne bontsd ki a tarisznyát, nem hallgatott ránk. Az volt az első, mikor megérkeztünk, hogy szerzett egy rossz cserépedényt, megtöltötte a hazai földdel, s búzát vetett bele. Satnyán termett szegény, de gazdája minden évben vetett. Már indultunk hazafelé éppen, amikor nagy baj történt. Eltört az edény, s hiába seperte össze a földet a komám, egy hét múlva leesett a nyolcadik emeletről. Gerincét törte, s csaik néhány napig élt. Utolsó szava volt, hogy vigyétek ha a földet, meg -az összegyűjtött magvakat. Otthon biztosan teremni fog. — S termett? — A hazai földben ne termett volna? Városban élek, ismerőseim többsége is városi. Ülök a múltkor egy ilyen társaságban, mikor ártatlan arccal megkérdezem tőlük: — Fiúk! Szereti még ebben az országban valaki a földet?- Bennem már határozott volt az igen, de hallgassuk csak meg, mit mondanak! — Ugyan már! — fakadtak ki dühösen ismerőseim. — Nem látod, majd mindenki menekül a faluból. Már csak néhány kelekótya öreg ragaszkodik a földhöz. Tévedtek fiúk! Mert az valóban igaz, hogy egyre kevesebb ember veszi már a fáradtságot, hogy ráérő idejében kisétáljon a határba, de ennek nagyon is érthető oka van. Nem is olyan régen, a falusiaknak, mikor volt szabad idejük, s mi jelentette a szórakozást? Télen-nyáron mindennap először is ellátták az állatokat, elvégezték a ház körüli teendőket, s ha maradt néhány óra szabad idejük — legfeljebb vasárnap! — felsétáltak a kocsmába, vagy kiültek a kiskapuba. S ha ezt megunták, kiballagtak a határba, szemrevételezni a búzát, a rozsot, a tengerit. Gyönyörködtek munkájuk gyümölcsében. Mi ma a helyzet? Csak a fiatalokról beszéljünk, hiszen nem sokára — ha már nem most? — ők lesznek a gazdák. Először is a távolságok megszűntek, percnyire van egymástól a falu és a város. Nem sorolom fel a mai szórakozási lehetőségeket, hiszen mindenki ismeri azokat, ráadásul csalóka is lenne a kép, hisz’ nem igaz az, hogy a mai fiatalok földhöz való viszonyát csak ez változtatta meg. A munkájuk módosított azon. Satnya akácokkal szegélyezett homokúton kanyarog az autó. Mögöttünk Penészlek, Gyilkostanya a cél. A megye legszegényebb vidékén járunk, itt az egy aranykorona értékű föld már kiválónak számít. Vakolatlan vályogház előtt fékezünk, a gazda, Lengyel Sándor kávéval kínál bennünket. Hét és fél holdon gazdálkodik, de nem ez a biztos pénz. Csatomaőr, s a földet csak mellékesen műveli. De már azt sem sokáig. Hatvanéves, s ha eléri a nyugdíjat, úgy itt hagyja a tanyát, hogy csak úgy füstöl. Megy a gyerekek után. — Nem sajnálja itt hagyni a földet? — Mit sajnáljak rajta? Kiszívta az erőmet, legalább vénségemre hagyjon nyugton. Megbirkóztam vele, elég volt! Pedig ma már jóval könnyebb a helyzet, két éve nem volt kapa a kezemben. Gyomirtózunk. Megvesszük a boltban, kiszórjuk, egész nyáron nincs gond a növénynyel. — S mi lesz a tanyával? — Felajánlom az államnak. Ezt teszi erre mindenki. A Penészleki Községi Tanács folyosóján közlemények. „A penészleki 851 számú birtokívben nyilvántartott... 2187 négyzetméter nagyságú, Usztics István, Usztics Já- nosné ... tulajdonát képező külterületi földnek a Magyar Állam részére történő felajánlását térítés nélkül elfogadom ...” Pecsét, aláírás, dátum: 1980. február. Bulátkó János, a községi tanács elnöke keserűen legyint: — mindennapos dolog. A tulajdonosok kiöregedtek, vagy meghaltak, az örökösök meg alig várják, hogy megszabaduljanak a nyűgtől, felajánlják a földet az államnak. Tavaly rendeztük a határt, 942 hektár parlagon hagyott föld sorsáról kellett gondoskodni. Az erdőgazdaság, az ömbölyi tsz, a Nyírlugosi Állami Gazdaság, és a tanács gazdálkodik ezen a területen ezentúl. Remélhetően nagyobb sikerrel, mint volt tulajdonosai. Sajnos, a mi vidékünk nem igen vetekedhet az iparosodott területekkel. Ha választani kell, már a mi fiataljaink is az utóbbit választják, hisz az sokkal csábítóbb. Nehéz, de helyben kellene megteremteni a lehetőséget, hogy az embereink szerethessék a földet. Fut a toll, szaporodnak a sorok, de még most sem feleltem, szeretik-e, s hogyan a mostaniak a földet. Az alábbi példa azonban, hátha megkönnyíti a választ. M. G.-t, a fiatal tsz-elnököt faggattam a múltkor, faluja gazdagságának titkáról. Ne sajnáld tőlük, — mondta, mert megdolgoznak . érte. Apósoméknál laktunk friss házas korunkban, s egyszer csak arra ébredek, hogy a szomszéd szobában öltözködni kezd az öreg. Alig múlt éjfél, amikor, vette a kapát, a viharlámpát, s elindult a határba. Mire megvirradt a háztáji felével már végzett. Mit gondolsz, hogy dolgozott? Nyakába akasztotta a viharlámpát, hogy lássa a sorokat. Ez szerinted a föld szeretete? Nem. Ez már szolgaság, önként vállalt rabszolgaság. S tudod mit tartok én a legfontosabb feladatunknak? Hagy értelmesebbé, emberibbé tegyük ezt a szolgai szeretetet. Ügy legyen. Balogh Géza „Boldog, aki énekel” — ez a címe az egyik dalnak, mely a vasárnapi koncerten majd felcsendül. Ezt választották mottónak a hangversenyre szóló meghívóra. Illik a jelige a vásárosnaményi városijárási művelődési központ Liszt Ferenc vegyeskórusához. Mert boldogok, amikor énekelnek, s ezt a boldogságot hallgatóságuknak is képesek továbbadni. Több mint húsz esztendeje már annak, hogy az egykori kántortanító, Szarka László hozzáfogott egy énekkar megszervezéséhez. Az volt a feladat, hogy népdalokat, mozgalmi dalokat éneklő együttes alakuljon Vásárosna- ményban a politikai rendezvények ünnepélyesebbé tétele érdekében. Némi előzménnyel tehát már rendelkezett az a kórus, melynek hivatalos megalakulását 1965- től számítják. Most, az április 20-i koncerttel ünnepük tizenöt éves jubileumukat. Másfél évtized történetéből körülbelül a következő tények és események a legszámottevőbbek: ez idő alatt mintegy százharmincán fordultak meg az együttesben, beleértve a kórus jelenlegi ötvenhat tagját is. Nem túl nagy volt tehát a csere. Jellemző, hogy a mostani tagságnak közel a fele alapítótag. Foglalkozás szerint a lehető legváltozatosabb a kép: zömmel pedagógusok, de van közöttük járásbíró és rendőr- nyomozó, nyugdíjas, főkönyvelő és földmérő, agrármérnök és népművelő^ Jelenleg a hatodik karmester irányításával működnek. Akit a legtöbbet emlegetnek: Molnár László zeneszerző és pedagógus, akinek kivételes tehetségéről, pedagógiai módszereiről, a kórus színvonalának emeléséért végzett lelkiismeretes munkájáról nagy tisztelettel beszélnek most is. Hatalmas tempót diktált, sokat követelt és képes volt a maximális teljesítményt kihozni az együttesből. Így a korábbi ezüst minősítés után 1978-ban megszerezték a legmagasabb fokozatot, ami hasonló körülmények között működő kórustól elvárható: az arany koszorút, diplomával. Nyertek nívódíjat megyei versenyen, megkapták a Szabolcs-Szat- már megye kiváló kórusa címet, 1979-ben pedig az együttes a Szocialista kultúráért kitüntetést kapta meg. És közben mennyi kedves emlék. Mert beszélgetés közben a versenyek, díjak összefoglalása mellett felidéződnek mulatságos percek, események is. — Arra emlékeztek — kérdezi Hegedűs Péterné pedagógus —, amikor Nyíregyházára mentünk versenyezni és elromlott útközben a busz? Stoppal ment be mindenki úgy, ahogy tudott. Mondanom sem kell, hogy az útszé- len álldogáló hölgyeknek nagyobb sikerük volt, mint a férfiaknak, de kezdésre mindenki ott volt... — És amikor belopóztunk lábujjhegyen a házasságkötő terembe? — meséli Tokody Attiláné óvónő — A karmesterünk esküvőjére ugyanis titokban mentünk el. Nagyon meghatódott, amikor egyszer csak hallotta a háta mögött, hogy mi elkezdtünk énekelni... — Nekem a fertőrákosi kőfejtő a legnagyobb élményem, amit a kórusnak köszönhetek —idézi fel egy kirándulás emlékét Szelestei Péter főkönyvelő. Nem szerepelni mentünk, mégis „felléptünk”. Amikor megláttuk a különleges színházat, mi is kipróbáltuk, hogyan szól a hangunk. Olyan csodálatos akusztikájú hangversenyteremmel még nem találkoztunk... — De a legnagyobb sztori a sörösüveggel történt — elevenítette fel egyik nevezetes eseményüket Vincze György növényvédő szakmérnök. — És éppen az én kocsimmal. Nálunk az a szokás, hogy május éjszakáján éjjeli zenét adunk a hölgyeknek. Elmentünk Nyíregyházára is a karmesterünk feleségének ablaka alá. Egyszer csak repül ki egy sörösüveg valamelyik ablakból, egyenesen rá a Skodámra. Köztünk volt a rendőr kórustagunk is. Két percen belül már be is csöngetett a rendbontás miatt. Volt nagy meglepetés. De kiderült, hogy nem a kórusnak „szólt” ez a „tetszésnyilvánítás". A sört a férfi hozta az asz- szonynak a kocsmából és az asszony így -fejezte ki a véleményét... — Nagyon sokat lehetne mesélni — tette hozzá Máté Tóth Árpád, a földhivatal csoportvezetője. — Hiszen annyi szép emlékünk van. Én azt tartom a legnagyobb dolognak, hogy igazi közösséggé kovácsolódott ez a gárda. Házasságok is születtek és igazi barátságok is. Például természetes, hogy házépítésnél segítünk egymásnak, stb... Az is a krónikába tartozik, hogy volt bizony kritikus időszak is, a legutóbbi karmesterváltáskor. Sánta Miklósnak, a művelődési központ igazgatójának azonban sikerült átsegítenie az együttest a holtponton, ö egyébként igazgatókra nem jellemző módon maga is énekel a kórusban. Beszélgetésünkben említették a másik Sántát is, a testvérét, Istvánt, aki a kórus humorzsákja, mókamestere. Mindenki szereti jókedvéért. És mindenki tiszteli Zentai Gyula bácsit a kitartásáért. A mozgalmi dalokat alakuló együttes a másfél évtized alatt hangversenyező kórussá vált. Tarczay Zoltán karmester vezetésével újabb célokat tűznek maguk elé. Kodály és Bárdos,- Liszt és Bach után most már Sibelius is a repertoárjukon van. Ma már képesek nehéz, igényes darabok tolmácsolására is — s ezt a színvonalat szeretnék a továbbiakban is tartani. Baráksó Erzsébet FILM KÉSZÜL NYÍREGYHÁZÁN. Az energiatakarékosság és -gazdálkodás a témája annak az új filmnek, amelyet a Nyíri Amatőr Filmklub készít a megyeszékhelyen. Az új filmet az érdeklődők augusztusban láthatják majd filmvásznon a MTESZ székházában. Képünkön; a forgatás egyik jelenete, a Magyar Villamos Művek Tröszt Központi Hőtechnikai Szolgáltatások szakemberei hőfényképeket készítenek a megyei tanács épületéről. (Császár Csaba felvétele) KM
