Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-23 / 70. szám

1980. március 23. Q VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Baleset után „Hány csökkent munkaképességű dolgozójuk van? — érdeklődtek nemrégiben egy nyíregyházi kisebb üzemben. Gyors számolgatás következett a munkaügyis részéről, majd közölte, hogy kettő. Épp ekkor bicegett be az ajtón egy fia­tal férfi. A tanácstól érkezett szakember — miután távozott a fiatalember — megkérdezte: ugye ő az egyik a kettőből. A munkaügyis arca meghökkenésről árulkodott. „Nem ... Ö eszembe sem jutott. Tudja, műlába van, de... szóval vele sosincs semmi baj. A másik kettő többet hallat magáról.” ___Van egy negyvenéves asszony a gyárban. Érszűkü- letes a karja, meglehetősen súlyosnak tűnik. Nem tudni, mi lesz a vége, de az bizo­nyos: eddigi munkáját nem tudja ellátni. Gép mellett dolgozott, s meglehetősen so­kat kellett emelnie is. Jön hát a papírral meg az igényeivel. Jó, jó, meleg munkahelyre van szüksége. Meg hogy ne erőltesse meg magát. Talál­tunk neki megoldást: írni ké­pes, valami raktári admi­nisztrációt bíztunk rá. De az­óta sajnos, kevés nap akad, hogy ne jönne ezzel vagy az­zal a panasszal a munkaügy­re, a szakszervezethez vagy másfelé. Rettentően „nyű­gös” dolgozó lett — s ez nyil­vánvaló következménye a fi­zikai állapotának... A fenti példa csak egy a sok közül — a testi sérülést követő lelki megrázkódtatás­ra utal. Egy egészséges ember ágynak dől valamilyen súlyos betegséggel. Felépül — leg­alábbis szeretné annak tudni lábra állását — ám a hosszas betegség nyomán nem képes újra azt a munkát végezni, mint addig. Az orvosi bizott­ság elé áll, s ott megállapít­ják: negyven-ötven százalék­ban csökkent a munkaképes­sége, menjen vissza dolgozni. Ilyenkor aztán a dolgozó két­féleképpen viselkedik — mint ezt egybehangzóan állítják tanácsoknál és üzemekben. Az egyik típus nem hajlandó elfogadni az orvosok vélemé­nyét: úgy véli, hogy nyugod­tan ráírhatják papírjára; rok­kantsága eléri a 67 százalé­kot, ami már rokkantnyugdí­jat jelent. A másik típus visszamegy munkahelyére, és könnyebb, sérülésének, beteg­ségének megfelelő munkát kér. Szeretne dolgozni! Űjra dolgozni — sőt, a régi módon beilleszkedni a munkahelyén. S itt kezdődik a probléma. Mert milyen munkát ad­hattak például annak a hu­szonnégy éves fiatalember­nek, aki fél karját veszítette el üzemi baleset következté­ben. Portásnak osztották be. Én lettem a portás bácsi. Bíz- isten így szólítottak a nálam kétszer idősebbek is. A fize­tésem tűrhető volt, a munka szinte semmi megterhelést sem jelentett. Mégis: három hónapnál tovább nem bírtam csinálni! Most könyvtárban dolgozom... A Szabolcs megyei Állami Építőipari Vállalatnál 182 csökkent munkaképességű dolgozó van. Közülük 138 éj­jeliőr. 14 portás. 26 raktári kiadó. Kettő irattáros. Két vak férfi pedig telefonköz­pontos. Százharmincnyolc éjjeliőr! „Nem tudunk mást tenni, mint hogy jóformán kreálunk egy-egy munkahelyet. Az ilyen dolgozóink nagy több­sége, hogy úgy mondjam: el­használódott, munkában megrokkant ember. Többsé­gük kubikos vagy más segéd­munkás. Korosak, de még a nyugdíjig éveik vannak. Mit tehetünk: portás vagy őr lesz belőlük. De mondhatok jó példát is a SZÁÉV-nél. Volt egy kőművesünk,-aki megbe­tegedett, csökkent munkaké­pességűként került vissza hozzánk. Töprengtünk, mit tehetünk. Teljesítmény-elszá- moló lett belőle — itt az ad­digi szakmájára is szükség van. Meg aztán hajlandó volt tanulni. Sőt: most is gimná­ziumba jár!” Ha valakit súlyos baleset ér — munkahelyén vagy másutt — legalább egy-másfél esz­tendő telik el, míg újra be­kopogtat régi munkahelyén. S ami a mai rossz gyakorlat szerint ezután történik, az bizony nem túl szívderítő a dolgozó számára. A vállalat­nál ekkor kezdenek el helyet keresgélni (legalábbis az ese­tek többségében), s általában születik valamilyen „kényel­mes” megoldás. Amire nem kell jobb példa, mint az em­lített 24 éves „portás bácsi” esete. Holott talán ezzel rom­bolják le teljesen a dolgozó rhunkáképességét. Nagy áz esély ugyanis, hogy emberi­leg is csökkent értékűnek kezdi tartani magát, hiszen nem talál örömet munkájá­ban ... A lelki válság nem mindenkinél vezet olyan el­határozásra, mint annál a fiú­nál. A többség — főleg az idősebbek — fásultan végzik látszatmunkájukat, s sokan közülük megkeseredett, „nyűglődő” emberré válnak. Van-e megoldás? Van. P<?ntosabban: lehetne. Nem kellene hozzá egyéb, mint a mainál sokkal, de sokkal kö­rültekintőbb gondoskodás a megrokkant, csökkent mun­kaképességűvé -vált emberek­kel. Nem elég, ha az orvosok megállapítják, mire nem al­kalmas a továbbiakban — azt kellene tüzetesen megvizsgál­ni: mire alkalmas? Mert mi­hez kezdjenek az olyan szak- véleménnyel, hogy..„könnyebb fizikai munkára alkalmas”? Márpedig az esetek döntő többségében ez áll a papí­ron. Arra lenne szükség: va­lamilyen formában átképez­ni a dolgozót, hogy betegsé­gének, rokkantságának meg­felelő munkát adhassanak ne­ki — olyat, amit teljes érté­kűen elláthat. Amiben „siker­élménye” lehet. Ahol *nem kellene minden percben érez­nie, hogy sajnálják, meg, hogy ha nem volna itt, akkor sem változna semmi. Hogy ne érezze magát fölöslegesnek! Egy közös — tanácsi és vál­lalati — összefogással létre­hozott átképző központ lenne az ideális megoldás. Van ilyen az országban kettő is: Budapesten és Csákváron. Műszerész lehet az itt tanu­lókból. De mit tegyen az olyan megrokkant dolgozó, aki mondjuk Mátészalkán la­kik? ... Az ideális megoldások azonban ritkán születnek meg. Találni kell tehát egy­szerűbb, könnyebben megva­lósítható megoldást. Ez pe­dig: a vállalaton belül talál­janak alkalmat a dolgozó át­képzésére! Erre azonban alig- alig van példa. Az 5. számú Volán Vállalat talált megol­dást. Itt már hosszú évek óta szervezetten foglalkoznak a csökkent munkaképességű dolgozók munkába állításá­val. A vállalati rehabilitációs bizottság javaslatára felmér­ték, milyen munkát adhatnak — többnyire autó-villamossá­gi szerelésnél dolgoznak a kisebb mértékben rokkant dolgozók. A tervekben az szerepel: előbb-utóbb egy külön üzemrészt hoznak létre a csökkent munkaképességű­ek számára! Ezt már lehet rehabilitáció­nak nevezni. De sajnos, az esetek többségében csak név­leges a rehabilitálás, (ami itt azt jelenti magyarul: csök­kent munkaképességűt a szá­mára legmegfelelőbb munká­ba helyezni, arra kiképez­ni...) Miképp lehetne ezt intézményesíteni? A javaslat készen áll. Területi rehabili­tációs központokat kellene létrehozni — ezek töltenék be azt az űrt, mely ma tátong a rehabilitálás két végpontja közt. Az egyik pont az orvosi „helyreállítás”, a másik a munkahelyi beilleszkedés. A pályaválasztási tanácsadó in­tézetben — megfelelő tárgyi és személyi feltétélek mellett — részletes képet alkotnának a dolgozó megmaradt képes­ségeiről, hogy milyen munka elvégzésére képezhető ki a legcélszerűbben, leghama­rabb. Nem beszélve a legfon­tosabbról: hogy mi a véle­ménye önmagáról, képessé­geiről, jövendőjéről a meg­rokkant embernek! Lelki gyógyulását kell megindítani — mely csak úgy lehet maj­dan teljes, ha a munkahelyén teljesen magára talál az ille­tő. Szabolcs Szatmárban ma mintegy 3300 munkahelyet nyilvánítottak olyannak a vállalatoknál, intézményeknél, melyet csökkent munkaképességű dolgozó tölthet be. Ezek harmadán egészséges ember dolgozik. Sok helyen tanácsta­lanok, amikor válaszút elé kerülnek: egy ilyen munkahely­ről hová küldjék az ott dolgozó egészséges embert, ha egy csökkent munkaképességű dolgozójuk visszatér betegségé­ből? Holott a rehabilitációs bizottságoknak feladatuk lenne rendszeresen felülvizsgálni, milyen új lehetőségek adódnak visszaérkezett dolgozójuk elhelyezésére, hogy a technológiai vagy a munkaszervezési változások nyújtanak-e új munka­helyeket. Sajnos, még mindig ott tartanak a legtöbb válla­latnál, hogy a munkaügyis megvakarja a fejét, és azt mond­ja: „Na, Józsikám, maga lesz a nappali őr az öltözőben. Rendben?” Nincs rendben, de a dolgozó rábólint, mert maga sem tud jobbat. Azt sem tudja, hogy nem is neki kellene tudnia... Tarnavölgyi György ELKORHÁDT KERESZTEK Úgy hívják: Kisömböly Íme, Kisömböly Száraz homokúton kanya­rog velünk az autó. Omboly­nál hagytuk el a követ, s az ember bármerre néz, csak homok és homok. Domb, domb hátán, s erdő, ameddig a szem ellát. Félúton, két ha­talmas vadkörtefánál vég­képp elfogy a tudomány; egy félig befagyott tócsa sorom­pót állít elénk. Kísérőnk, Vékony Sándor ömbölyi tanácstag «azonban int, a fasoron túl egy tenyér­nyi búzatáblán átvágva foly­tathatjuk útunkat. Innen már könnyebb a dolgunk, az erdő magasabbá válik, beárnyékol­ja az utat, amely csonttá fa­gyott a február végi hideg­ben. A tölgyesnél balra ka­nyarodunk és megérkezünk Kisömbölybe. Az erdővel egy sor ház néz farkasszemet, az erdő alatt a lakásokkal szem­ben hatalmas farakások. Mindjárt az első csomónál egy öregember fűrészel, szomszédja tuskót hasogat. Fejszéjének csattogó hangjai az erdőben kergetőznek. De gyerünk tovább, hiszen úgy illik, először a tanya tanács­tagját, Fucskó József bácsit keressük meg. Az öreg hátul az udvarban szöszmötöl. Kíváncsian néz át a bokrok fölött: miféle idege­nek keresik őt itt, ahol csak a madár jár. Pedig megszok­hatta volna már, hogy gyak­ran keresik őt az emberek ügyes-bajos dolgaikkal, hi­szen negyedszázadig volt a nyírbátori járási pártbizottság tagja, s csak most, hetvenhez közeledve kapcsolt kisebb se­bességre. Bizalmatlanul mé­reget bennünket, — nem cso­da, hiszen karnyújtásnyira az országhatár —, de mikor megismeri kísérőnket, arca megenyhül, s pillanatok alatt a gondok sűrűjében találjuk magunkat. A két régi ismerős számol­ni kezd, hány ember is él az egykori Károlyi-uradalom he­lyén épült tanyán. Az úton nagy sapkás, vastagon öltözött legényke küszködik egy feke­te kutyával. Az állat nyaká­ban madzag, vége a gazda kezében, aki mindent meg­próbál, hogy gyorsabb iramra serkentse a kutyát. Előttük négy süldő kocog, a legelőre indultak. Míg a két tanács­tag a lelkeket számolja, szóba elegyedem a sertéspásztorral. Tréfán Mihálynak hívják, s nem is olyan legényke, mint az első pillanatban látszott, hiszen lassan már 25 éves. — Nem rőffel mérik az embert, — oktat ki moso­lyogva, majd folytatja. — Hallom a tanyáról akarnak írni! Hát csak rajta, van itt miről. — Szabadságon? — kérde­zem, lévén hétköznap, s ilyenkor az emberek több­nyire dolgoznak. — Hogyne. Én mindig sza­badságon vagyok. Nincs ugyanis munkahelyem, itthon a ház körül dolgozgatok. Le­geltetek, fát aprítok, meg sorban ami jön. — Nem unalmas? . — Hát, — tolja feljebb kucsmáját — éppen el tud­nék képzelni vígabb mester­séget is. Különösen hogy csak én vagyok így egyedül a ta­nyán. A fiatalok mind eljár­nak. — Húsz év múlva is itt ta­lálkozunk majd? — Még csak az kéne! Le­adjuk nemsokára a három szerződött bikát, s vesszük a kalapunkat, filár apámék is unják a tanyát. Én eltöltőm az időt, az erdő mindig szép, s könyv is akad a házban. — Legutóbb mit olvasott? — Mit is? — kérdezi ön­magát, s felkiált: — Ajjaj! Elmentek a disznók! Eridj csak térítsd! — uszítja a ku­tyát s ő is elindul válasz nél­kül. Elkészült közben á nép- számlálás is, Fucskó József mondja, ötvenegyen élnek Kisömböly tizenhat lakásá­ban. Többnyire idős, megfá­radt emberek. — De jöjjenek már be — szól az idős Fucskó, — ne ácsorogjunk itt a hidegben! Még meg sem melegszünk, Mariska néni, a háziasszony már hozza is a forró feketét. — Azért, hogy tanyán élünk, mi is lépést tartunk a világ­gal — mondja. — Csak éppen a világ nem akar tudomást venni rólunk — egészíti ki felesége szavait a gazda. — Látták milyen úton járunk a legközelebbi faluba Ömbölybe. Bizony a világvége ez, ide még a pos-' tás sem jár, ha távirat érke­zik valakinek, csak kitelefo­nálnak, hogy menjünk be ér­te. Még az a szerencse, hogy kaptunk nemrég egy telefont, a sógoromnál van, és ha va­lami hír érkezik, ő értesíti társadalmi munkában az itte­nieket. Amilyen szép, oly kemény itt az élet. Az egykori Káro­lyi-cselédek a felszabadulás után sem lettek hűtlenek az itteni tájhoz. Földet kaptak, s innen-onnan beszerzett anyagból pillanatok alatt fel­húztak egy sor házat. Mene­kültek a cselédlakásokból. Fucskó József a gerendák­ra néz: — Ez is az uradalom­ból származik. Az istálló ge­rendái voltak — mondja, majd az ablakon át a kert végében álló dombokra mu­tat. — Ott voltak régen a cselédházak, ott ment a me­gyehatár is. A fasoron túl már Szatmár volt, innen meg Szabolcs. Az egyik megyében a házak, a másikban az ud­varok voltak. Kisétálunk az udvarra. Az áldott napsütés már a tavaszt ígéri, az eperfán a . cinke hangja is vidámabban cseng. Az ólakban hangos visítás, néhány hetes kismalacok ve­szekednek az anyatejen. Ti­zennégy van belőlük, meg a három koca. Teheneket azon­ban hiába keresek az udva­ron, egy sincs a portán. — Volt korábban négy is, — magyarázza a gazda — de most már nem éri meg a tar­tása. Takarmányt, szénát csak pénzért ad a tsz, annak is olyan a minősége, hogy be­szélni sem jó róla. így van ezzel más is, az egész tanyán, jó ha meg tud számolni öt szarvasmarhát. Ferkónk is azt mondja, ne kinlódjunk vele, nincs már nekünk szük­ség a bosszúságra. „Ferkónk”, Fucskóék leg­kisebb fia, — kilenc gyerekük van egyébként — Kisömböly első érettségizett fiatalembe­re éppen most jön a kertek alól, szellőzött egy kicsit az erdőben. Tizenkilenc éves, Mátészalkán érettségizett a mezőgazdasági szakközépis­kolában, most az ömbölyi tsz-ben állattenyésztő, s már nem nagy jövőt jósol a tanyá­nak. — Csak az öregek marad­tak, — mondja — a fiatalok mind eljárnak dolgozrtl, s másutt telepednek le. Én sem öregszem meg itt, megyek Bátorba, vagy Debrecenbe, ha letöltőm a katonaidőt. — Nem sajnálja majd a tanyát, meg az erdőt? — Mit sajnáljak rajta?! Máshol is van erdő, meg gomba, meg gyöngyvirág. S ott van bolt is, meg orvos, is­kola, kultúrház. Mert itt egyik sem. Ez a néhány is­kolásunk is a tejesautón zöty- kölődik be minden reggel Ömbölybe. Hát élet ez? A távozás gondolatával fog­lalkozik, innen néhány ház­zal arrébb Kapi György is, aki nyolc gyereket nevelt fel és öregségére egyedül maradt az asszonyával. Minden gye­reke Pesten él. A ház előtt a lócán üldögélünk, szikla- tömbkőit magasodik előttünk az erdő. — Becsapott áz intéző, úgy kerültem én ide még a reak­ciós világban, — kesereg az öreg. — Csatornaőr voltam, s az uradalom intézője jó pénzt - ígért, meg kerülői állást. Én meg hittem neki. Aztán mi­kor idejöttünk béresnek tett, és még annak is örülni kel­lett, hogy beköltözhettünk egy négykonyhás cselédházba. Tudja milyen volt az? Négy családnak volt egy közös konyhája, meg egy négyszer négyes kis lyuk ja. Pendelyké- ményes háznak hívtuk mi azokat. Itt ért aztán a föld­osztás bennünket, s ma is itt vagyunk. De már nem sokáig. Megyünk a gyerekek után, Pest alatt Szigetszentmikló- son néztünk ki egy kis házat. Hiába, ha a pulyák nem jön­nek, nekünk kell menni. Az itteni. házunkat meg majd megeszi szépen az idő, mert nem kell az már senkinek. Még akkor is az öreg Kapi szavaira gondolok, mikor az egykori temetődomb oldalán' kapaszkodom. A volt cselédek sírhantjára már csak az el­korhadt keresztek emlékez­tetnek, a halmokat legyalul­ta az idő. Vajon húsz, har­minc év múlva, ha erre jár újból egy krónikás, emlékez­teti-e majd valami a tanyára, amit úgy hívtak valamikor: Kisömböly? B. G. KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
Thumbnails
Contents