Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET A budai Vár A Duna-parton, a Gellérthegy mellett eltörpül a Várhegy. De a hely történelmi jelentősége mégis az ország középpontjában áll, immár évszázadok óta. Uralkodók, királyok és kormányzók döntöttek itt, néha az egész magyar állam sorsáról. A hegyen először IV. Béla építtetett várat, közvetlenül a tatárjárás után. Azóta a várnegyed mindig a történelem eseményeitől függően gyarapodott vagy romokban hevert. 1945 után szinte valamennyi műemlék épületet helyrehoztak, így ma az idelátogató turisták egyedülálló műemlékegyüttest csodálhatnak meg. A Mátyás-templom és a Mária-Magdolna templom tornyai, mint a vár legmagasabb építményei,. Budapestnek szinte valamennyi pontjáról láthatók. És még egy kép, amely bármilyen hihetetlenül is hangzik, a hipermodern Hiltontól alig 100 méterre készült. Kossuth Lajos és Táncsics Mihály egykori börtöne ez. A Tóth Árpád sétány végén találjuk a Hadtörténeti Múzeumot. Fegyver-, zászló-, egyenruha- és plakátgyűjteménye felöleli a magyar hadtörténelmet. A békés, múzeumi tárggyá szelídült ágyúkat szabadtéri kiállításon tekinthetjük meg. Győri Lajos képriportja A budavári palota története ugyancsak régmúltra tekint vissza. Még a XIII. sz.-ban kezdték el építeni, de mondhatjuk, teljes egészében még ma sem készült el. Igaz napjainkban már nem hozzáépíteni akarnak, inkább csak rekonstruálni mindazt, amit a történelem vihara minduntalan elpusztított. A várostervezők különös gonddal óvják a várnegyed sajátos hangulatát. Így készült el a Hilton is. Az épület magában foglalja a középkori domonkos kolostor maradványait. A Vár egyik főutcája a Fortuna utca. Valamennyi épület védettséget élvez itt, hiszen építészeti ritkaságok, város- és kultúrtörténeti emlékek fűződnek hozzájuk. Az utca végén az Országos Levéltár épülete látható. Soós Imre-sirató Magyar színész volt — az üstökösök közül való. Huszonhét esztendőt élt meg. Most lenne ötvenéves. Nemrég Balmazújvárosban jártam. Soós Imre szülőfalujában nagy tisztelettel és igaz megrendüléssel emlékeztek meg az évfordulóról. Hiteles tanúk idézték a tragikus sorsú művész alakját; szó esett színházi és filmszerepeiről; többen arról beszéltek, mi idézte elő a drámát, Soós Imre korai távozását. ' Amikor az ifjú tehetség Debrecenben játszott, egyetemre jártam, a film és színház még nem érdekelt annyira, mint most. Egy társaságban bemutattak Soós Imrének, aki Szentessy Jánossal, az akkortájt rendkívül népszerű színésszel együtt „duót” alkotott. Folyton kettesben jelentek meg mindenütt, valósággal sziporkáztak és hát — miért titkolnánk, úgyis köztudott — sűrűn habzsolták az élet örömeit. Már nem tudom visszaidézni az este részleteit. (Zárójelben: mindig csodáltam azokat — nekem nem adatott meg ez a képesség —, akik évtizedek múltán is pontosan rekonstruálják hajdani találkozások, beszélgetések, mondatok legapróbb részleteit. Á mostani memoárok jó részében zavar, hogy az emléke- zők úgy idézik a tegnapot és a tegnapelőttöt, mintha naplót vezettek volna. Pedig nem vezettek.) Csak egyvalamit jegyeztem meg. Soós Imre hallatlanul jókedvű volt, viccelődött, kedélyeske- dett. Áradt belőle az életöröm. Valami filmszerepet kapott, s ez „feldobta”. Színházban csak kétszer- háromszor láttam (például Rómeóként), viszont valamennyi filmjét jól ismerem. Van, amelyiket. időről időre újra megnézem (a Ludas Matyit, a Körhintát szinte „betéve” tudom). Az évforduló mindenképpen alkalmasnak látszik arra, hogy mérleget készítsünk a hirtelenül lezárult életútról, s kijelöljük Soós Imre helyét a magyar filmszínészek képzeletbeli panteonjában. A negyvenes évek második felében — a felszabadulást követő honfoglalás során — friss népi tehetségek egész sora jelentkezett színpadon és vásznon. Közéjük tartozott a csillogó szemű, balmazújvárosi fiú is, akinek talán a természetesség és a ham- vasság volt a legvarázsosabb fegyvere. Nem alakított: önmagát adta. Mórikázás helyett az otthonról hozott gesztusokat, mozdulatokat és mondatokat „lopta be” szerepeibe. Tette mindezt egy olyan időszakban, amikor különféle előírások kötötték gúzsba a színész fantáziáját. Sémák telepedtek a művekre, melyek nem ritkán a napi politika jelszavait illusztrálták. Soós Imre maga panaszkodott egyszer, hogy voltaképpen egyik filmből átsétálhatna a másikba annyira azonos a szólam, s ugyanolyanok a szituációk. Alighanem találóan ítélte meg a helyzetet, de az is vitathatatlan, hogy a kibontakozó tehetség sok sablont a maga vonzó — paraszti — közvetlensége színeivel semlegesített. A Dalolva szép az élet című filmben elbűvölően lelkes. A Kiskraj^car-ban lendületes. A Liliomfi-ban játékos. Persze utóbbi — Makk Károly műve — már a „felszálló ághoz” tartozik, és Soós Imrének is megadatott a lehetőség, hogy remekműhöz is kölcsönadja tehetségét. A Körhinta a színész pályáján is csúcs és beteljesülés. Aki látta, soha el nem felejtheti a boldogságért küzdő fiatalember figuráját. Konok akarását, szívós céltudatosságát. Azt, ahogyan „megteremti” önmagát és szinte teljesen feloldódik a szerelemben. „Repülünk, Mari!” — mondja a körhintán és vele szárnyal a film is költői magasságokba. Milyen lett volna Soós Imre harminc-negyven, és most ötvenévesen? Költői kérdés ez, de azért jó eljátszani vele. Milyen lenne Latinovics Zoltán ősz öregemberként? Ugyanúgy találgathatunk. Amikor a lengyel Cybulski a vonat kerekei alatt lelte halálát, többen megjegyezték: lehet, jól- járt, mert már éppen „leírták”. A csúcson volt, de ha tovább játszik, könnyen szakadékba került volna. Soós Imrével kapcsolatban mindez nem mondható el. Mivel mindent tudott, amit egy vérbeli filmszínésznek tudnia kell, bizonyára sok rendező halmozta volna el feladátokkal. 'tálán Fábri Zoltán a Húsz órd-ban, Huszáruk Zoltán a Szindbád-ban vagy Makk Károly a Szerelem-ben. Lehetne a tisztek egyike Kovács András Hideg napok-jáhan. Vagy Jancsó- forradalmár. Horváth Teri mesélte, hogy eleinte azért idegenkedtek Soós Imre szerepeltetésétől, mert alacsonynak tartották. Az is volt, dehát ettől — vagy ennek ellenére — igazi hős lehetett. Akiben kora, népe, sorstársai tiszta eszményei éltek. A kor hőse volt. Mindaddig élni fog, míg az emberek kíváncsiak az igaz művészetre, mely a celluloidszalagon is maradandó. Veress József Andrzej Wajda filmjei, a „Hamu és gyémánt”, valamint a „Csatorna”, továbbá regények, elbeszélések, újságcikkek és tanulmányok könyvtári folyama egyetlen kérdést tárgyal, a varsói felkelés tragikus eseményeit, s a folytatást is, melyek a háború utáni lengyelországi esztendők • tudathasadásos történéseit elemzik, kutatva a gyökereket, amik a varsói nyár, s koraősz vérpatakos napjaiig, sőt még messzebb nyúlnak vissza. S most, nálunk először, de Lengyelországban már tizenhetedszer megjelent egy eddig tíz nyelvre átültetett könyv, Roman Bratny: „Ko- lumbuszok” című regénye, mely nem csupán eggyel szaporítja az amúgy is könyvtárnyi irodalmat, hanem fordulatos, ám történetileg hű cselekménysoron át vezet el minket is a felkelés napjaiba, majd a poklok poklába, a menekülés egyetlen útját jelentő bűzös csatornába, és a felszabadulás utáni lengyel politika ugyancsak tragikus eseményeibe. Némely — elsősorban érzelmileg — tisztázatlan kérdésen kívül a történelem iránt érdeklődők számára már világos a képlet, tudni való, hogy kik harcoltak a honi hadsereg, s kik a népi Roman Bratny: Kolumbuszok A varsói felkelés regénye hadsereg soraiban, láthatók azok, a londoni emigrációs kormány által irányított mozgatórugók is, melyek a vérbe fullasztott varsói felkelést kirobbantották. És a tudósok feltérképezték azt az utat, mely a felkelés antifasiszta résztvevőinek egy részét a cselekvő szovjet-, és népi hatalom ellenességbe taszították, s a „Hamu és gyémánt”-ból képileg is belénk rögződhettek ennek az értelmetlen és kíméletlen háború utáni háborúnak, az eseményei. És több, mint jelkép, hogy a film hőse, aki éppúgy a csatornán át menekülhetett a szétdúlt Varsóból, mint a Kolumbuszok szereplői, végül is a szemétdombon végzi többre, jobbra hivatott életét. A nemrég megjelent regény cselekményét ismertetni fordulatossága, színessége, sokrétűsége és nem utolsósorban több, mint hatszáz oldalas terjedelme miatt szinte lehetetlen. Erről legyen tán annyi is elég, hogy kalandregények izgalmával vetekedik, s szinte kikényszeríti az olvasóból, hogy szünet nélkül pergesse végig a lapókat. Lélegzetelállító a kép, ami kibontakozik, habár ha a háború utáni eseményekbe forgatjuk vissza emlékezetünket, vagy a korszak hazai eseményeiről szerzett ismereteinket mozgósítjuk, kiderül, á hatalomért vívott harc lényegét tekintve minden felszabadult országban egyforma volt, csupán — és ez nem lényegtelen — az eszközök ingadoztak a politikai küzdelem és a fegyveres összecsapás között. Még a szemben álló erők is alapvetően azonosak voltak, hiszen a fordulat ellenzői között mindenütt fellelhetők a szélsőségesen reakciós, fasiszta elemek éppúgy, mint az antifasiszta, ám egyúttal antiszocialista csoportok is. Hiteles könyv Roman Bratny regénye. ( Hitelessé avatja a szerző személye is, aki 1921-ben születvén, fiatalemberként maga is a honi hadsereg soraiban küzdött, s ott volt ő is a pokol tornácán. A tragikus nemzedék életbenmaradottait képviseli, azokat, akik nemcsak fegyverrel küzdöttek, hanem megvívták a maguk útkereső külön harcát is, egészen a magukra találásig, némelyeknél pedig a bukásig. Miben állt az útkeresés? Roman Bratny írja hőse — önmaga — harcáról a regény egyik utolsó jelenetében. „Önök azt javasolják, hogy a lap a marxista ideológiai vonalat képviselje? Én ma már a magaménak vallhatom ezt az ideológiát, de nekem nem a szerkesztőséget, hanem egész nemzedékemet kell elvezetnem erre a platformra, mert ez a feladatom. Őket, s nem magamat kell átvezetnem a barikád túlsó oldalára ...” Speidl Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. március 23. [ .Kön ijves1 . polc J
