Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-23 / 70. szám
Amerikai levéltárakban kutatott Szabolcs-szatmári emberek: Á TSZ-ELNÖK Karsai Elekkel munkájáról, terveiről Karsai Eleket aligha kell bemutatni ' az olvasónak. Több — dokumentumokkal, izgalmas adatokkal teli — népszerű ismeretterjesztő könyv szerzője, szakértője a két világháború közötti Magyarország históriájának. Kötetei közül nem egyet több ízben adtak ki, ám a példányok így is hamar gazdára találtak a boltokban. írásait egyaránt érdeklődéssel olvassák nemzedékek, akik a leírtak személyes tanúi voltak, s akik már csupán hírből hallották, tankönyvekből tanulták az akkor történteket. A történész, a Szakszervezetek Központi Levéltárának vezetője, a közelmúlt napokban Nyíregyháza vendége volt. Felkereste a megye- székhely kulturális intézményeit, találkozott történészekkel, muzeológusokkal s tájékoztatta hallgatóit az elmúlt évek észak-amerikai tanulmányútjainak' tapasztalatairól. Erről, s az ott fellelt új, eddig ismeretlen dokumentumok jövőbeni sorsáról kérdeztük Karsai Eleket. — A magyar—Egyesült Államok kulturális kapcsolatok keretében az elmúlt évtizedben háromszor nyílt lehetőségem tanulmányútra az USA-ba utaznom. Először 1970—71-ben tizenkét hónapot, majd 1977-ben és legutóbb tavaly 5—5 hónapot töltöttem kutatómunkával az észak-amerikai kontinensen. — Mélyreható, sok részletre kiterjedő munkát végezhettem a Nemzeti Levéltárban és Truman* valamint Eisenhower elnöki levéltárának anyagai között. Elsősorban, a hazánkkal kapcsolatos iratok, dokumentumok, s adatok érdekeltek, ám örömömre szolgál, hogy sikerült rábukkannom néhány, a második világháború során kelt, s eleddig még nem publikált iratgyűjteményre is. — Talán Fortuna is mellém szegődött, hiszen ottlétem idején — szaknyelven fogalmazva: szabadították fel — tették lehetővé olyan dokumentumok kutatását is, amelyek a második világháború időszakában a japánok által használt, rejtjellel íródott levelezést tartalmazták. Természetesen hiába volt a nagy biztosítás, az amerikaiak idejekorán már akkor megfejtették a rejtjelezést, s így a háború során számtalan információ birtokába jutottak. Mindezeket előttem csupán két amerikai újságíró s egy japán kutató vizsgálta át, tehát negyedikként a világon nekem nyílt alkalmam a beható kutatásra. — Az anyagok nagy részét amerikai diplomaták juttatták el az elnöki levéltárba, illetve a külügyminisztériumba. A világháborút követő esztendőkben pedig a Szövetségi Ellenőrző Bizottság amerikai képviselői gondoskodtak az információról. Érdekes volt azt vizsgálni, miként vélekedett hazánk akkori nagy történelmi eseményeiről a másik oldalon álló ország. — Csupán a kuriózum kedvéért jegyzem meg, bizonyságául annak, hogy milyen gondossággal szerkesztették meg ezeket a jelentéseket: találkoztam a szabolcsi Pócs- petriben, a háború után történtek leírásával is, nevezetesen az iskolák államosítása előtti rendőrgyilkosságról van szó. — Mi lesz a sorsa az északamerikai levéltárakban felfedezett dokuméntumoknak? Várható-e egy újabb Karsai- mű összeállítása belőlük? — Annyi bizonyos, hogy a „Berchesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig” gímű munkám közeli hónapokra tervezett ötödik kiadását külön fejezettel egészítem majd ki a tanulmányút során talált új dokumentumokból. Természetesen a többi adat sem megy veszendőbe, hisz értékes adalékokat szerezhetünk belőlük a második világháború utáni amerikai politika alakulásáról. Az is biztos, hogy az így talált dokumentumok másolatait elküldjük az érintett megyei levéltáraknak. Ezzel pedig lehetővé tesszük sok kutató számára a különben. nehezen hozzáférhető anyagok közötti gyűjtőmunkát, s búvárkodást. Kalenda Zoltán Nyíregyházi; ^ beszélgetés az örökifjú Feleki Kamill-lal Miska főpincér, Sir Basil. Glausius bácsi, Puzsér, Peacock, Schultz úr, azaz Feleki Kamill Kossuth-dí- jas kiváló művész a napokban Szabolcsban vendégszerepeit. A magyar színpadok örökifjú mu- lattatója — aki drámai szerepekben is bizonyított — Nyíregyházán is töretlen energiával és odaadással fakasztott jóízű derűt a nézőtéren. Itt beszélgettünk a népszerű művész- szeL — Ma is fiatalos lendülettel, könnyedén hajlongva mozog a színpadon, s még csak a levegőt sem veszi sűrűbben a fárasztó produkció után. Pedig „jogos” lenne, hiszen az idén lesz 72 éves. Mi a titka? — Titok? Ugyan már! Nincs itt semmi titok! Nem szabad abbahagyni! — mondja a jól ismert hanghordozásával, huncut mosollyal. — Mióta az eszemet tudom, szigorú időbeosztással éltem, s elkerültek a káros szenvedélyek. . Illetve... Egyetlen szenvedélyem volt' és van: a színpad, a hivatás szenvedélyes szeretete. Manapság egyesek elvégzik a főiskolát, vagy éppen a „gyorstalpaló” operett tanszakot és azt hiszik, mindent tudnak. Holott ... még csak az alapokig jutottak el. — :Ilyen rossz a véleménye az ifjú kollégáiról? — Szó sincs róla. Soksok igazán tehetséges, jól táncoló, remekül éneklő fiatal színészt ismerek. Csak éppen prózai színházakban játszanak, holott az Operettben lenne az igazi helyük! Az ope„Még kellek... ff rett—musical szembeállításával sem értek egyet. Az operett — az operett. De a musical — bár minden zenés darabot ide sorolnak — több is, kevesebb is ennél a meghatá- rőzásnál: mai hangvételű zenés színmű. És: találmány! Az igazán jó mu- sicelek egy-egy kitűnő ötletre épülnek, s csak „mindent tudó” színészekkel játszhatók el. Nem sztárokat kívánnak mint az operett, hanem együttes produkciókat. — Melyik szerepét játszotta a legtöbbször? — A „Csárdáskirálynő” Miska főpincérét, és a „Luxemburg grófja” Sir Basilját, egyenként több mint 600-szor. — Volt-e bukása? — Sajnos. A „Képzelt beteg” Aragonja, az egykori Petőfi Színházban. — Legkedvesebb partnerei? — Gombaszögi Ella, Kiss Manyi, Sulyok Mária, Bildcsi Tivadar, Latabár Kálmán, Salamon Béla. — Mint néző, milyen előadásokat szeret? — Olyanokat, melyeket nemcsak három ember ért. A nézőt úgy kell szórakoztatni, s egyben okítani, hogy megértse, mire is akarják tanítani. — Mivel tölti a szabad idejét? — Amióta 42 évi harmonikus házasság után hat éve magamra maradtam, egyedül élek budai otthonomban. Takarítok, bevásárolok, főzök, mosogatok. S szabad időmben pihenésként zenét hallgatok. Nagyon büszke vagyok lemez- és magnó- szalag-gyű j teményemre. — Evekkel ezelőtt nagy népszerűségnek örvendett a televízió, „Tudni illik, hogy mi illik” című műsora, melynek ön volt a vezetője, miért maradt el a folytatás? — örülök, hogy megT kérdezte. Nos, az úgy volt, hogy egyik napilapunk kritikusa azt írta: ez nem illemtan, hanem etikett. Ekkor abba kellett hagynunk. Pedig úgy érzem, ma is hasznos célt szolgálna... — Nem voltak rendezői, írói ambíciói? — Többnyire jó rendezőkkel dolgoztam, akik meghallgatták, felhasználták ötleteimet, s nekem ez is elég volt. Egyszer írtam egy színdarabot a tévének, elfogadták, de azóta nem sok minden történt. Egyébként csak hálás lehetek a televíziónak, hiszen gyakran gondolnak rám. Most készítenek egy nyolcrészes sorozatot „Feleki Kamill és vendégei” címmel. Két résszel már megvagyunk. S ami még fontosabb számomra: az ottani feladataim bizonyítják, hogy még kellek, még szükség van rám. Pauwlik György Hajnalban kopogtattak Sokszor megfordultam valaha a szálkái vásárokban, ahol a legnagyobb tisztelet mindig az ecsedi gazdákat illette! Télen csizma, kis fekete köce, nyáron csizmanadrág, mezitlábra húzott szandállal, meg vakítóan fehér ing volt a viseletűk. A legismertebb lószakértők között tartották őket számon, így nem csoda hát, ha az ottani lónak mindig nagy volt az értéke. Itt ülök most a nagyecsedi Rákóczi Termelőszövetkezet irodájában. Szemben az elnök, Mészáros Gábor, aki tősgyökeres ecsedi, s egy-kettőre kiderül, réges-régen ismerjük egymást. Valaha gyakorta futballoztunk egymás ellen. Gond nélkül kérdezhetem hát: — Szandálban, csizmanadrágban járnak-e még az ecsedi gazdák? — Ugyan — legyint az elnök. — Sokkal inkább jellemzőbb már az itteniekre is a farmer. Még az idősebbek közül is egyre többen hordják. Erősv szívós ruha, szinte nyűhetetlen. Évekig kitart. S az ecsedi gazdák mindig észszerűen gazdálkodtak a pénzzel. — A tsz példája sokáig nem ezt mutatta. Ráncba szalad az elnök homloka. — A régiekről vagy jót, vagy semmit. De egy biztos, nemcsak a tagokon múlt az, hogy a Rákóczi működése alatt majd’ mindig veszteséges évet zárt. Épp a napokban számoltuk össze, hogy húszéves fennállása óta legalább 200 szakember fordult itt meg. Én vagyok a hetedik elnök, s közelítem az eddigi rekordot, pontosan két esztendeje választottak meg. — Akkor éppencsak hogy betöltötte a harmincadik évét. Nem félt a felelősségtől? — Hogyne féltem volna! A feleségem válással fenyegetett, ismerte az ecsedieket, hisz ő is helybeli, tudta, az itteniek nem a türelmükről híresek. Barátok, rokonok figyelték aggódva az első heteket, hónapokat. Aztán fokozatosan megnyugodtak. Nem ment csődbe a közös. Sőt... — Faluhelyen nőtt fel, beszélgetésünk elején mégis azt' mondta, gyerekkorában eszébe sem jutott, hogy a mező- gazdaságban helyezkedjen el. — A tsz-ek hős-, vagy őskorában kellett pályát választanom, s mindenki tudja, hogy mentek akkor a dolgok. Nagyon kevesen bíztak a szövetkezetek jövőjében, -s én is láttam, hisz nem voltam már gyerek, hogy a korábbi gürcölés, küszködés a földdel nem mehet sokáig. Mindegy volt, hogy mi, csak el a mezőgazdaságból, járt akkor a fejemben. — Aztán mégis a mátészalkai mezőgazdasági techniküm következett. — A szüleim akarata érvényesült, ma már megköszönhetem nekik. Bár akkor nagyon neki voltam keseredve, s az érettségi után meg sem álltam Szolnokig, ahol lakatos szakmunkás-bizonyítványt szereztem.- Ezután egy pesti gyár következett, majd Mátészalkára hívtak az ISG-be. Azt mondják, jól futballoztam valamikor, s rögtön tagja lettem a szálkái MTK-nak. Gyanítom, nem is a szaktudásom volt a döntő. — Ekkor úgy tűnt, végleg megtalálta a helyét. — Igen. De Szálkáról bevonultam katonának, s mikor 69-ben leszereltem, hazahívtak Ecsedre a tsz-be. Rosszul állt a futballcsapat szénája is, mind a két helyen számítottak rám. A csapatban közép- csatár, a szövetkezetben törzsállattenyésztő lettem. A szobában megszólal a telefon, a járási pártbizottságról keresik az elnököt. Folytassa hát a krónikás a 70-es évek elejének történetét, amikor talán a legfontosabbak történtek Mészáros Gábor addigi életében. Megnősült, közben beiratkozott a debreceni agráregyetemre, s az első kémiavizsga után —, amikor az évfolyamtársak fele kihullott a rostán —, már tudta, nem adhatja fel. Diplomát kell szereznie, mert a falu ezt várja. Nehéz, milyen nehéz évek voltak! A szövetkezetben akkor szinte csak az állattenyésztés tartotta a lelket, s ez jórészt a Mészáros Gábor vezette kollektívának volt köszönhető. Közben megérkezett a két kislegény is, számtalan éjszaka múlt úgy el, hogy egyik kezében a könyvet, a másikban a bölcső karfáját fogta. Nem lett kevesebb 'azonban a gond a diploma megszerzése után sem: kinevezték főállattenyésztőnek, de rábízták a szövetkezet melléküzemágainak irányítását és a takarmánytermesztést is. Huszonnyolc éves volt akkor mindössze. Hogy mikor pihent, senki sem tudja. De sokszorosan megérte a rengeteg munka, hiszen hogy végre már kezd talpra állni a tsz, jórészt az akkori" időknek köszönhető. Az elnöki szoba falán grafikonok, kimutatások sokasága, a szemközti falon egy világtérkép. Sok irodában fordultam már meg, de térképet ... ! Az elnök mosolyog csodálkozásomon. — Hetente tartjuk az elnöki megbeszéléseket, de ilyenkor értékeljük a politikai eseményeket is. S jó ha kéznél van egy térkép, hiszen a mi világunk sem csak Nagyecsed határáig terjed. Ráadásul szakembereink zöme velem egyivású, nem csoda hát, ha néha túlságosan is hevesen vitatkozunkS a viták otthon is folytatódnak. A szakemberek többsége ugyanis egy bokorban lakik, s gyakran bekopognak egymáshoz. — Van néhány lelkes horgászunk, én meg — azt mondják — jól főzöm, különösen a halászlevet. Körbeüljük a bográcsot és ... — A beosztottaknak hogy ízlik a „főnök” főztje? — Megeszik. De én is abból a bográcsból merek. — Mennyi jut a jelképes bográcsból a tsz-tagoknak? Az elnök arca elborul. — Csodák nincsenek. Igaz, két év alatt 400 forinttal nőtt az egy tagra jutó jövedelem, de még így is csak 2800 forint havonta. Rengeteg az adósságunk, s nincs mese, ezt fizetni kell. — Mi volt a legfontosabb dolga elnökké választása után? — A rendteremtés. De ez volt a legfájóbb is. Nálunk is szeretik néhányan az italt, s a munkahelyen is megiszogatták. Most már tudom, az első hetekben túlságosan erélytelen voltam: szép szóval próbáltam megoldani mindent. Nem ment. Változtattunk a módszeren, legutóbb például öt igen jó, szakmunkást osztottunk be segédmunkára. Büntetésük letöltése után most ismét a legjobbak közé tartoznak. Használt a büntetés, de ők nemigen tudják, hogy mennyi álmatlan éjszakám volt nekem miattuk. Ugyanis gyerekkori cimboráim a fiúk. — S mit szóltak a gyerekkori pajtások? — Mit szóltak volna!? Egy hétig nem köszöntek, aztán egy jó ideig csak elnök elvtárs voltam. Majd mikor ész- heztértek, ismét Gábor lettem. Még beszélgetésünk elején megegyeztünk, hogy megtekintjük* a gazdaságot. Az orvosi tűfejeket gyártó „kdsmedi- cor”-t választottuk elsőnek. A parányi üzemben halkan zúgnak a gépek, az egyik helyiségben két asszony ügyeskedik. Mosolyogva köszönnek: — Szerbusz Gábor! — Szerbusztok! — mondja az elnök. Megcsodáljuk az ügyes kis gépeket, megismerkedünk Szántó Lajos esztergályossal, az elnök egyik legjobb barátjával, megtárgyaljuk az ecsedi futballcsapat múltját, jelenét, majd az épülő keverőüzem felé vesszük útunkat. Az elnök már a kocsiban meséli : — Tudják rólam, hogy koránkelő vagyok, s hajnalonta gyakran fórum a lakásom udvara. A múltkor, vasárnap hajnalban úgy 3 óra körül kopognak az ablakomon. Kinézek, egy idősebb asszony. Gabikám, mondja, lenne néhány nyárfám eladó, megveszitek? Mondom neki, hogy kit keressen, erre azt kérdezi: „De azok nem haragudnak meg, hogy ilyen korán felkeltem őket?” Mit mondjak? Más talán dühbe gurult volna, de én úgy vettem, hogy szeretnek, bíznak bennem. S jó lenne, ha tíz év múlva is bekopogna valaki hajnalonta hozzám. — Egy tsz-elnök hány órát alszik éjszakánként? — Fogalmam sincs. Én szerencsés — vagy szerencsétlen? — alkat vagyok, elég 4—5 óra is. Vasárnaponként elvileg semmi dolgom, de fél hatkor már kirúg az ágy. Persze ki is használom a hajnalt, ilyenkor szeretek tekeregni a határban. Töpreng az ember, hogyan törlesszük adósságainkat, van belőle jócskán, bár a múlt évben már nyereséggel zártuk az évet. Ma is hatkor már kint voltam a lápon, megnéztem a búzavetést. Valamikor nagyapámnak erre, a porcs- almai részen volt egy kis földje; sokat legeltettem arra a teheneket. A keverőüzem tornya már messziről látszik. Fent a magasban emberek mozognak, néhány nap múlva elkészülnek vele. Nem is időzünk sokat, hiszen az elnököt Nyíregyházán várják. Éppen az új keverő ügyében. Egy kérdést azonban még felteszek mielőtt elbúcsúznánk. Azt hiszem, a legnehezebbet. — Mire a legbüszkébb, Gábor? — Gondolkodik, majd azt mondja: — Talán arra, hogy a falu elégedett velem. S nagyapám is egyre ritkábban mondja már, ezt rosszul csináltad fiam. Balogh Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. március 23.
