Kelet-Magyarország, 1980. március (40. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-01 / 51. szám

A csarnok .vasszárnyai szétnyíltak. A nyílásban alacsony, svájcisapkás fiatalember állt. — Jó napot! — köszönt hangosan. — Jó napot. Hatalmas kezeit kissé fölemelte, kényszeredetten mosolygott.

— Nem tetszik emlékezni?

Tanácstalanul néztem rá, ahogy ez sok év után természetes.

— Én vagyok Sáli Jóska, a

Vl/C-ből...

Lekapta a sapkáját, hátha könnyebben felismerem. Rövidre nyírt, sűrű hajában forradás nyoma fehérlett. Arcából vastag orr tolakodott elő, érzékenyen remegett az izgalomtól. Fürkésző tekintete rám tapadt.

— Most már tetszik emlékezni ?

Bólintottam.

— Én a műhelyben rögtön felismertem magát — mondta a fiatalember —, de nem akartam zavarni, amikor a művezetővel beszélt.

A távolból feltűnt a hosszú falusi utca, kifelé a temető zárta le, a másik végén majorépületek roskadoztak. Nehezen találtam meg Sáli Jós- káék házát. A kerítés mögött fenyő magasodott, a házfal árnyékában olvadoztak a hófoltok. Az anyja a kapuig kísért.

— Nagy igazságtalanság történt — mondta szomorúan. — A levélben mindent leírtam. Megmondtam az uramnak is, hogy minek a városi iskola, amikor a többi gyereknek is megfelel az itteni. Itt mindennap gyalog is átmehetett volna.

Az iskolaigazgató kiüzent Sáli Jóskáért, majd egy emlékeztető cédulát tett a jegyzet- füzetemre: „Sáli József, VI/C, naponta vonattal jár be, tavaly a falujabeli iskolában három tárgyból megbukott. Nálunk javult valamit, de lusta és visszahúzódik a közösségtől.”

Sáli Jóska félszegen ácsorgóit az ajtónál.

— Ülj le arra a székre! — mondta .neki az igazgató.

A gyerek leült, sapkáját a térdei közé fogta, maga elé bámult, mint aki nem tart igényt a megértésre. A folyosón óraközi szünetre csöngettek. Az igazgató az ujjával megemelte Sáli Jóska állát, a tekintetét kereste.

— Tudod, hogy miért hívattalak?

— A levél miatt — válaszolta a gyerek.

Ötoldalas levél volt, Sáli Jóska anyja írta.

„A kisfiam egyik nap szomorúan jött haza az iskolából. Hiába faggattam. Leült, nem evett, egyszer csak sírva fakadt, és azt mondta: Ugye,

anyám, maga arra tanított, hogy bátor legyek és erős, semmitől se ijedjek meg? Mindenkit tiszteljek, becsüljek és a vonaton az idősebbnek adjam át a helyemet. Óvakodjak a rossz barátoktól. Én ezeket meg is tartottam. Csak az fáj, hogy most a bátorságomért nem kaphattam meg a jutalmat. Pedig az életemet is kockáztattam. És akkor elmesélte, hogy a tanító bácsi elvitte őket a futball- pályára, és amint ott futká- roztak, egyszer csak leszakadt Jóska alatt a föld és megy lefelé. A két karját gyorsan kitárta és addig tartotta magát, amíg a kiáltozásra odajöttek a többiek és kimentették. Visszamentek az iskolába, ott a tanár bácsi leültette őket és megkérdezte, hogy ki az a bátor gyerek, aki lemegy a föld alá, ahol leszakadt? A fiam jelentkezett, hogy ő nem fél. A szívem elszorult, amikor végighallgattam a fiam beszédét, hogy kötelet tekertek a derekára és leengedték a mélységbe. Amikor leért, sok csontvázat talált, meg kardokat. Erre leeresztettek neki egy kosarat, abba belerakta a kardokat, szám szerint tizenkilencet, meg egy órát. Volt ott még egy kard, az egyik csontváz oldalán, azt is levette. A csontváz eközben nagyot zörrent, oda- föntről meg is kérdezték, hogy mi volt az? Gyorsan felhúzták a kötélen, mert erős gázszag lett. Tegnap aztán belépett egy ember az osztályukba. Szép piros csillag volt a sapkáján, pisztoly az oldalán és megkérdezte, hogy hol van az a gyerek, aki lement a

föld alá? Erre a fiam jelentkezett. Az embes megkérdezte a nevét, meg hogy hol lakik. Amire azt mondta neki a pisztolyos ember, hogy a tanárok leszavazták, így nem kaphatja meg az ajándékot."

Az egészből egy szó sem volt igaz.

— Primitív fantáziája van — jegyezte meg az igazgató és a levelet bezárta a fiókba.

Sáli Jóska megszólalt a műhelycsarnok vasszárnyai között.

— Fölkereshetném egyszer?

Alakja egy pillanatra valószínűtlenül megnyúlt a függőleges fémsíkok között, szinte az ég kékjéig.

előtte, oly erővel és az életét bevilágító fényességgel, mintha alkalmas lett volna az egyetlen, mindent tisztázó magyarázatra.

— Majdnem elmondtam most egy történetet — szólalt meg.

— Mondja csak! — biztattam.

— Mégis jobb, ha nem mondom el. Félreértené. Most már jó helyem van, az a fontos. Lemezlakatosnak indultam, de a vaslemezek megrongálták az idegeimet. De aztán kitanultam a villany- szerelést és megtaláltam a helyemet.

Thiery Árpád:

Ártatlan kék távolság

Révész Napsugár rajza.

Az Arany kerékben találkoztunk. Szeles idő volt, napok óta esett. Távolról behallatszott a kis térre a villamosok zörgése. A vendéglő fölött vasrúdon hangosan nyikor- gott a kovácsolt szárnyaskerék.

Sáli Jóska megtorpant a vendéglő előtt.

— Tudok jobb helyet...

— Jó ez — nyugtattam meg. — Minden vasárnap itt szoktam ebédelni.

— Most nincs vasárnap.

A vendéglő üres volt. A nikkelrácsos kandalló előtt egy szőnyegdarabon kutya szunyókált. Ügy tetszett: teljes a csönd. Sáli Jóska a fogason szétterítette átázott kabátját. A konfekciós öltöny feszült rajta, egy számmal kisebb volt. A nyakkendő csomója kicsúszott az-ing divatos gallérja alól, de ügyet sem vetett rá. Hatalmas, vörös öklei egymás mellett pihentek az asztalon és csak találgatni lehetett: hogyan férhettek át a kabát ujján? Belekortyolt a vörös borba és komoly, átható tekintettel nézett rám.

— Tegyen értem valamit! — mondta.

— Mit tehetnék? — lepődtem meg.

— Nem tudja elképzelni, hogy mit éreztem, amikor megláttam magát a műhelyben. Annyi év után! Még most is él bennem, amikor eljött az iskolánkba. Mintha tegnap lett volna. Minden szavára emlékszem, amit mondott. A cikkét kivágtam az újságból és eltettem ...

Megzavarodtam a nézésétől.

■— Valami baj van? — kérdeztem.

— Azért akartam találkozni . magával, mert azóta is gyakran vagyok úgy azokkal a kardokkal. Más dolgokkal is. Az a pisztolyos ember is, például.

Felhajtotta a vörös bort. A mozdulattal, úgy tűnt: lezárt valamit. Feszes lett, s már elállt attól, hogy a legfontosabbat is közölje velem.

A tányérról elvett egy pogácsát, rágcsálni kezdte. A múlt sok mozzanata közül az egyik hirtelen felbukkant

Negyvenéves formájú férfi lépett a vendéglőbe. Esőkabátjáról lerázta a vizet. Odament a kutyához, a lábával barátságosan meglökte, majd leült a kandalló közelében. Újságot, szemüveget vett elő, olvasni kezdett.

Sáli Jóska lehalkította a hangját.

— Az öltözőben valaki egyszer a szekrényemre ragasztott egy cédulát. Engem ez nem zavar. Nem tudom, hogy mit beszélnek rólam a hátam mögött, de a szememben nem csúfolódnak. Sőt, azt látom, hogy szívesen meghallgatnak.

Még egy üveg bort kértem a fehérkabátos pincértől. Sali Jóska átnyúlt az asztal fölött, megfogta a karomat.

— Inkább menjünk el én- hozzám az albérletbe. Otthon is van bor.

Az albérlet a külvárosban volt, közel a gyárhoz, ahol Sali Jóska dolgozott. A kapu fölött megzörrent a kis jelzőharang. A sírköves udvarán a kidolgozatlan kőtömbök közül hatalmas kutya rontott elő, nekiugrott a drótkerítésnek.

A hónapos szoba barátságtalan volt, ablaka a sírköves kertjére nézett. Sáli Jóska bekapcsolta a villanymelegítőt, a készülék tányérját felém fordította. Száraz, fémillatú meleg keletkezett. A lavórban kezet mosott, az éjjeliszekrényből poharakat és egy csatos üveget készített a kerek asztalra. Töltött, koccintott, majd anélkül, hogy ivott volna, a szekrény tetejéről leemelt egy öreg koffert. A székre tette, kinyitotta. A tiszta fehérnemű alól kivette a régi újságot, szétterítette az asztalon.

— Emlékszik erre?

Intettem, hogy igen.

Felkapta az újságot, a régi papír zörgött az ujjai között. Ráhajolt a betűkre, mint a rövidlátók, és fennhangon olvasni kezdett: — Kolumbusz

mindenki nem lehet, de a világ mindig tele volt olyan emberekkel, akik Kolumbu- szok akartak lenni. Newtonok. Pavlovok. Blériot-ok. Nurmik. Megszállottak voltak, az utolsó pillanatig nem mondtak le az elhatározásukról. És nélkülük hol volna még a világ?

Sáli Jóska lecsapta az újságot.

— Hát, ez az... — nyögte. — Maga kiállt mellettem akkor. Magának el merem mondani, hogy sokszor úgy szeretnék már megszabadulni ezektől a dolgoktól...

Azt gondoltam: ebből nem lehet kigyógyulni.

Sáli Jóska levette a fal egyetlen díszét: egy kiterjesztett szárnyú fém sasról készült keretes fényképet. A villanyfény alá tartotta, hogy én is láthassam.

— Itt van ez a kép — mondta. — Tudomásom van arról, hogy a nagyapám testvére világjáró kovácsmester volt: Sáli Péter. Ezt a sast ő kovácsolta egy dél-amerikai fürdőhely kapujára. A két szárny közötti távolság kétszázöt centi. Egy Matta nevű francia cég megbízásából ő csinálta az argentin parlament főbb kovácsmunkáit. Azt is tudom róla, hogy amikor Párizsban élt, baráti viszonyban volt Zola Emil íróval. Az író arcképe az ágya fölött lógott. Kovácsolt vasból megcsinálta Lenint és Beethovent. Spanyolul könyvet írt Dózsa Györgyről.

Sáli Jóska arcáról hirtelen eltűnt a fény. A képet visszaakasztotta a falra. Ügy állt előtte, mint aki nem képes elszakadni egy látványtól.

— Ha nem tudok rendesen aludni, ezt a képet nézegetem. Mindent magam elé képzelek, ami az öreggel megtörtént. A fürdőhelyeket, Argentínát, mindent. Azt, ahogy kalapálta a sasokat. Meg ahogy a könyvet írta Dózsáról, amibe lehet, hogy Zola Emil is belesegített.

Elhalgatott. Csönd volt, hallottam a lélegzetét.

— Nevetséges, de én ezekből mindig tudok erőt meríteni magamnak — szólalt meg röstelkedve. — Egyszer, ipari tanulós koromban a haverommal beneveztünk a kollégiumi kultúrversenyre. Ketten előadtuk a Bánk bánt. Én voltam Tiborc. Azóta én bármikor képes vagyok arra, hogy Tiborc legyek. Csak egy pillanat kell hozzá.

Széket húzott mellém. Szorosan ültünk egymás mellett, mint egy mozi nézőterén. Szemben a bekeretezett fém sassal.

— Maga kiállt mellettem akkor. Maga biztosan tudja, hogyan van az, hogy én mindenből tudók erőt meríteni?

I Sakkor, talán egy percig se tartott: minden

olyan volt, mint régen. A szekrényem tetején birsalmák illatoztak, az ajándékba kapott szalonnát éjszakára kitettem az ablakba, a hamutartó az éjjeliszekrényen állt, abban gyűjtöttem össze a hét közben leszakadt gombokat. Ha titokban volt nálam valaki, az ajtó mögött hallgattam a főbérlő csoszogását. A szobám falán, mint egy mozi vásznán, különös emberek és olyan történetek keltek életre, amilyenhez éppen kedvet éreztem. Az a szobafal nem ismert lehetetlent, maga volt a végtelen, s így lehetett, hogy minden este csodálatos kalandokra s álmokra készülődtem, napközben pedig vidáman s gyanútlanul éltem.

Sáli Jóska megérintette a karomat.

— Maga érti, hogyan van ez? — nézett rám ártatlan kék távolságból.

Orosz János képei

Élvonalbeli képzőművész, az alföldi hagyományokat ma is vállaló Orosz János. Művei a majd két évtizedes pálya fejlődésében, kibontakozásában tárul a néző elé. Mesterségbeli tudás, lényegre törő festői látásmód, kísérletező kedv ötvöződik Orosz János művészetében. Képei a témák széles körét ölelik fel, de mindig kapcsolatban marad a valósággal, életünkkel, ha különös képzettársításaival olykor meglepőek is. Érdekes, gondolatébresztő képeiből közlünk néhányat.

NAP. HOMOK, TENGER

KIU VASÁRNAPI MELLÉKLET

1980. március 2.

ADY ENDRE

EMBER ÉS FÁK