Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-10 / 34. szám
1980. február 10. C seh Illés a hatalmas tükör előtt ácsorgott. Ódivatúan hosszú zakójának válltömése megtört, szárnyszegetten lógott alá. Finom szálú haja, melyet hetenként samponnal mosott, most csapzott s gondozatlan volt. Egyik kezében pálinkáspoharat tartott, a másikban egy üveg sört. A tükörből pillantotta meg Mártont és a húgát. Gyorsan lehajtotta a pálinkát, utánaeresztette a sört. Vastag ujjai ráfeszültek az üvegre. Az üres poharat és az üveget a söntéspult szélére tette. Áttört az ácsorgók tömegén. Márton átfogta a lány vállát, s közelebb húzta magához. Cseh Illés abban a pillanatban lépett melléjük. Szó nélkül levette Márton kezét a húga válláról. Nem goromba, de figyelmeztető mozdulattal. A lány arcán kigyult az ijedtség. Márton felnézett. Nem lepődött meg, mintha felkészült volna erre a mozdulatra. Ez nem az a szem, amivel régen nézett rám, állapította meg magában. Megpróbált mosolyogni, de halvány, tartalmatlan mosolya volt. Visszatette a kezét a lány vállára. Cseh Illés elsápadt. — Vedd le onnan! — mondta. Mártonban egy pillanatra felrémlett, hogy engedelmeskedik a felszólításnak, de a keze jól érezte magát a lány vállán. ( — Azt mondtam, hogy vedd le a koszos mancsodat a húgomról! — kiáltotta Cseh Illés, most már fenyegetően. Márton nem válaszolt. Nem is vette le a kezét. Cseh Illés bicskát húzott elő a zsebéből, és mielőtt bárki közbeléphetett volna, a mutató- és középső ujj közötti inas ároknál beledöfött Márton kezébe. Márton meg se rezzent. A sikoltás után a vérre figyelt föl, amely vékonyan szivárogni kezdett a sebből, majd lecsurrant. A bicska pengéje nem hatolt át a kezén, elakadt az inakban. A kezét a lány vállán hagyta. Zavar támadt. Körülvették őket. A falfehérré vált Cseh Illés kezéből kicsavarták a bicskát, bevezették a söntés kéziraktárába, egy üres sörösládára ültették. Kijózanodva, segélytkérően pillantott ki a kamraszerű helyiségből. A lány válla mágnesként tapadt Márton kezéhez. Úgy látszott, hogy a lány jól tartja magát, valójában Oly bénul- tan állt, hogy mozdulni sem tudott. Rosszullét fogta el. Kitámogatták a levegőre. Egy szőke fürtös fiatalember furakodott a sebesülthöz. Márton idegenül pillantott rá, de a puszta tekintetével nem tudta érzékeltetni, hogy felesleges itt. Ez mindig láb előtt van, gondolta ingerülten. A tegnapi es'tére gondolt, amikor a szőke fürtös felült az ágyon, félretolta a keresztrejtvényt, hátát a falnak támasztotta. Kibámult a szállás ablakán, mint aki nem mer a másik szemébe nézni, úgy mondta Mártonnak: — Már húsvétkor is meg akartalak hívni hozzánk, de akkor beteg voltál. De most nincs kifogás. Jó falu a miénk, meglátod. Egy-két napot ki lehet bírni. Disznót vágunk az ünnepre, az biztos. A lányokat meg az italt én garantálom. A jég is meghízik addigra a tavon, hogy már elbír bennünket... A szőke fürtös óvatosan fölemelte Márton vérző kezét. — Jól elintézett a tahó! — mondta dühösen. Megérkezett a ruhatáros. Kinyújtott kézzel tolta szét maga előtt a bámészkodókat. — Mi történik itt, kérem? Mi történik itt, kérem? Thiery Árpád: Párhuzamosok Pásztor Gábor — Egy marha belevágta a bicskát a barátom kezibe — válaszolt a szőke fürtös. A ruhatáros orra elé tartotta Márton kezét. A ruhatáros nem tette fel a szemüvegét, hanem mint a nagyítólencsét a seb fölé tartotta. — Ki a tettes? — kérdezte. A szőke fürtös a raktár felé mutogatott. — Ott ül bent! A ruhatáros futó pillantást vetett Cseh Illésre, majd eltette a szemüveget. — A bűnjel hol van? — nézett körül. — A bicskát eltette a csapos — szólalt meg Márton mögött egy idegen hang. — Ki kell hívni a rendőrséget — határozott a ruhatáros. — Úgy van! Hívja csak őket minél előbb! — helyeselt a szőke fürtös. — Hagyja a fenébe a rendőröket — szólt közbe Márton. — Inkább kötszert hozzon meg fertőtlenítőt. — Be fogjuk 'kötni — nyugtatta meg a ruhatáros Mártöht —, de a rendőrséget is értesíteni kell. Márton türelmetlenül félbeszakította. — Mondom, hogy hagyja a rendőrséget! Nem érti? — Miért hagynám? — Azért, hogy ne erőltesse magát. A ruhatáros gyanakodva pillantott körül. — összejátszanak itt? — Egy házban lakunk azzal, mit akar? — intett Márton Cseh Illés felé. — Mégis megszúrta! — Nem érti, hogy ne ártsa bele magát? A ruhatáros áthatóan nézett Mártonra. — Maguk bűntársak? A szőke fürtös figyelmeztetően meglökte az öreg karját. — Ne fantáziái jön, hanem hozza már a kötszert! illusztrációja — Legközelebb a belüket fogja kiontani... A szőke fürtös most már a váltóval nyomta arrébb a ruhatárost. — Nem tótja, hogy elvérzik a barátom? Akkor aztán majd adnak magának a rendőrök! A ruhatáros előkereste a vöröskeresztes dobozt, és abban a sorrendben, ahogy az elsősegélynyújtó tanfolyamon tanulta: sebfertőtlenítés, pólyabontás stb. — hozzákezdett a kötözéshez. — Nem férnek a bőrükbe, míg rá nem fizetnek — morogta közben. A csődület szétoszlott, csak azok maradtak néhányan, akik semmit sem akartak elmulasztani. A ruhatár pultjára támaszkodva vártak. A szőke fürtös minden igyekezetével azt a látszatot keltette, hogy Márton barátja. Óvatosan, sőt gyöngédséggel tartotta Márton sérült kezét, s úgy gondolta: ha már váratlanul így adódott, amire régóta várt, most meghittebb hangot üthet meg, és kinyilváníthatja, hogy Mártont a barátjának tartja. — Nem szúrta át teljesen — állapította meg a ruhatáros. — Szerencsére, fater — mondta a szőke fürtös. — De ezzel orvoshoz kell menni. Legjobb, ha innen most rögtön lemennek a kórházba. — Innen egyenesen a kórházba megyünk — ígérte a szőke fürtös. A zenekar ismét rázendített a nagyteremben. A söntés kiürült. A Cseh Illést őrző fiúk tanácstalanul néztek egymásra, elveszítették a jelentőségüket. Intettek Cseh Illésnek, aki maga se volt tisztában a helyzettel. Valamennyien átmentek a táncterembe. A csapos a következő szünetre készülődött. Kiöblítette a korsókat, vizes ronggyal letörölte a pult repedezett bádogját, a raktárból kihúzott két láda sört, néhány üveget a jégre tett. — Hova lett a lány? — nézett Márton a szőke fürtösre. A fiatalembert meglepte a kérdés. — Biztos lelépett — válaszolta meggyőződés nélkül. Márton benézett a söntés- be, majd a nagyterembe, olyan pillantással, mintha minden kis részletet alaposan az emlékezetébe akart volna vésni. — Elkísérlek — fogta meg a szőke fürtös a karját. — Nem fontos. — Hallottad, hogy orvoshoz kell menni. — Elmegyek majd reggel. A szőke fürtös megsejtette, hogy nem elég, ha csupán részvétet és lelki fájdalmat érez Márton miatt, tenni is szeretett volna érte valamit. — Baj lehet... — próbálkozott ismét. Márton szembefordult a fiatalemberrel. — Mi bajom lenne? — Nem tudom. — Nahát — mondta Márton kissé ingerülten, s kifelé indult. A szőke fürtös a nyomában maradt, de elbizonytalanodott. Úgy érezte, hogy Márton kicsúszik a kezei közül, ő pedig tehetetlenül, sőt szánalmasan nézi, hogy mi történik, s hogy mégis tett egy utolsó ragaszkodási kísérletet, nem volt több, minthogy arra gondolt: talán sohase lehet Márton barátja, ha most nem mutat elég határozottságot. — Ki ez a káder neked, hogy nem adtad fel? — kérdezte. — Senkim. — Azt akarod mondani, hogy még soháse láttád? — Hallottad, hogy azelőtt egy házban laktunk. — Nem mondhatnál erről többet? — Minek? — Úgy, mintha teljesen megbíznánk egymásban. — Annyira érdekel? A szőke fürtös a folyosó falához dőlt, olyan mozdulattal, mint aki jelzi, hogy nem akarja elzárni a távozás útját. — Szeretnék a barátod lenni — mondta, s kivörösödött az arca. — Nem vagyunk azok? — De úgy igazából... Mártonnak úgy tűnt fel, mintha a szőke fürtös még mindig a tegnap esti szavait ismételgetné egyfolytában. — A lánynak a bátyja, ha annyira kíváncsi vagy — vetett véget a beszélgetésnek. □ szőke fürtös a lépcsőig kísérte Mártont. A lengőajtók kitámasz- tott szárnyai között megállt, valahogy úgy, mint aki eddig szemben úszott az árral, s itt elfogyott az ereje. Sárga anorákja magányosan világított a lépcsők tetején. Szerette volna tudni, hogy miért más az, amikor Mártonnal lent vannak a bányában, és más, amikor a munkásszállás társalgójában az új fejtőgépről, vagy a túlzott biztonsági intézkedésekről beszélgetnek, ugyancsak más, amikor anélkül, hogy Márton kérné tőle, de mindig az ő kedvéért, elmegy a bokszmeccsre, mint ahogy minden mástól különbözik ez a mai találkozás is. Mintha ezek a dolgok, hogy bánya, szállás, tornacsarnok vagy táncház, azonosnak látszó, de valójában egymás mellett futó, egymással soha nem érintkező párhuzamos vonalak volnának. VERSEK Borisz Paszternák: Eljutni mindig mindenütt* Eljutni mindig mindenütt a mélyes-mélyig, ha munka hív, ha eszme űz, ha szívem szédít. Le, be az elhabzott napok forrásfejébe, a gyökér, az alap, az ok mag-velejébe. Fogni folyton a fonalát annak, mi lett s lesz, élj, eszmélj, egyre jobbra vágyj, hogy fölfedezhess. Ha futna toliamból csupán nyolc sornyi részlet mi a mivoltja igazán a szenvedélynek! Versbe foglalni bűnt, riadt futást, vad önkényt, mindent, mi — sietés miatt - véletlen történt! •90 éve született Borisz Paszternák szovjet-orosz költő. Törvényét tudni, hogy aki szeret, mért szenved, minden nevét kimondani az alapelvnek. Kertként ápolnám verseim. Sok sűrű hársfa lázasan gyulna szélein virágnyitásba. Rózsa s mentaillatozást tennék azonmód sarját, mezőt a versbe, sást, vihart, haragvót. .Etűdjeibe Chopin így varázsold át, kastély, temető, park, csalit élő csodáját. Ezzel játszom. Ha sikerül: diadalt s kínt ad — Újra meg újra kifeszül húrja az íjjnak. Illyés Gyula fordítása Zalán Tibor: Tengerparti töredék hirtelen visszahúzódik a tenger mint a gödrökben rekedt halak fényesen rugalmasan földobódik a sok lebegő uszonyú rémült pillanat nyomot hagy az iszapon a riadalom a szomszéd meredeken lezuhanó sziklafalra freskót mázol vad színekkel az unalom valaki most tintával fröcskölte le a napot az isten sokdioptriás szemüvegét a messzeségben felbukkan az éj intim kombinékékben most van időd merülj gyöngyökért gyöngyhalász. ,ivl Weöres Sándor: Hárman-négyen Mi hárman-négyen kopár réten megyünk az éji hóesésben. Fehér függöny fekete égen, nem látszik csillag a vidéken. Fázunk s már alig vagyunk ébren, de lábaink bírják serényen. A gémberítő téli éjben, zsibbadt lépteink ütemében a jelenlétünk mintha régen elmúlott volna észrevétlen. Serfőző Simon: Nem most sietnénk hárman- négyen az iránytalan messzeségben. Tanya már nem és tanya még nem csak hóhullás a mindenségben. Emlék, bár most történik éppen megyünk az éji hóesésben. Kis öröklét, nagy öröklétben, a dermesztő végtelenségben. Évek múlva Kifigyelték az esték: a járda-dűlőkön mentem, mentem, majd eltűntem mindig a portyuktetüs bérház-szérüknél. Utánad kutattam, akit elcsaltalak a liba-sztrádákról. A város-mélyekben hajaddal borultak váltómra az éjszakák, ahonnan évek múlva Bodnár István: kanyarodott ki velőnk, indult az út hazafelé. Otthon már vonultak akkor lakodalmunk nótái az őszben eldübörgő madarakként. A cigányzenés szélben táncolt a kerítés. Egy-ingre vetkőzve mulatott a csákány. Reggel dülöngézett részegen a csirkéktől körülrugdalt ólnál. Tenyerem dísze Elhalnak idilli zöld zászlói a nyárnak Tömjénzö pompával zárul a felvonulás Bíborpalástját ölti föl a domb máglyára készül a rőzserakás Sárga a nap Emlőnyi fürtök Seregélyfelhő száll meg szétomol Venyigék ezüstje kibuggyan- Fejkendö búvik az almafák alól Tenyerem dísze mi rabul ejt megkésett hamvas kék szeder Mellényzsebemben ittmaradt madár ünnepi dalt fütyöl énekel KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
