Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-10 / 34. szám

„Bizalmam sarkig kitárult kapa...“ Beszélgetés Pécsi Ildikóval MioWl, Pécsi Ildikó önálló estjére gyűltünk össze, mi nyíregy­háziak, január 28-án, a Mó­ricz Zsigmond Színházban. Két teltház nézte végig, dél­után és este a Szerelem című összeállítást. „Bizalmam sar­kig kitárult kapu ..hang­zott fel mindjárt a műsor el- sű mondataként, Baranyi Fe­renc versével, a gondolat, mely mottóként is kerülhe­tett volna ez invenciógazdag, korántsem szokványos elő­adói est színlapja fölé. A szerelemről szólt a mű­sor, látszólag a férfi és nő boldog-keserű kapcsolatáról. Brecht-songok, régi francia sanzonok, Aldobolyi Nagy György hangulatos dalai hangzottak el a szerző kivá­ló zongorakíséretével, és ver­sek, izgalmasan maiak, és kedves klasszikusok, s mi egyre inkább éreztük, hogy ez a szerelem sokkal inkább a művészet szerelme, a hivatás iránt érzett szerelem, mely olykor csüggesztő, olykor szinte reménytelen, de min­dig szárnyakat ad. — Milyen érzés egy mű­vésznek, szülővárosában ön­álló estet adni? — Hazajönni mindig szo­rongató érzés. Be kell bizo­nyítani, hogy érdemes volt elmenni. Úgy kell hazajönni, mint a mesebeli harmadik fiú, aki levágta a sárkány hét fejét, lábát térdig járta, ;de kincsekkel rakott és. hoz­za Burkusorszag féle király-'' ságát. — Ez a „fele királyság” mit jelent egy színésznőnek? — Azt csinálok, amit sze­retek, s csinálhatom. Színész nem lesz az ember véletlenül, mint ahogy világgá sem in­dul. Aki véletlenül kerül va­lami pályára, talán megen­gedheti magának, hogy fél­vállról vegye a hivatását, vagy akkor is ott maradjon, ha érzi, hogy alkalmatlan. De aki színész, és az akart lenni mióta az eszét tudja, nem alkudhat meg. Egy lehetősége van: keményen dolgozni, és ez a fele királyság. — Dolgozni, ha hagyják. Es ha úgy érzi, hogy nem fi­gyelnek rá, ha évekig „talon­ban tartják”? — A színész legfontosabb emberi tulajdonsága, hogy hisz önmagában. Állandó ké­szenlétben van, hogy a leg­jobbat tudja adni, ha egy­szer felmegy a függöny. — Mint most. És kétszer két órán át fenn volt. Egye­dül a közönséggel szemben, két órán át, szünet nélkül... — A műsorom tulajdon­képpen másfél órás, de a „hazai pálya”, a közönség lelkes reagálása megnyújtot­ta. Jó néhány olyan verset is-eíővetteirí,‘" amit “ egyébként ebben a műsorban nem szok­tam elmondani, ilyen volt a Zách Klára is, amivel felvé­teliztem annak idején, ami­vel tulajdonképpen elindul­tam Nyíregyházáról, hogy a hasonlatunknál maradjak: a hamuban sült pogácsa. — S most? — Köszönöm, most jól vagyok. Az Amherst szépét próbálom a Radnóti Színpa­dot, ezt az Emili Dickinsonról szóló, különlegesen szép mo­nodrámát, azonkívül két tv- játékban is szerepelek, egy mese-musicalban, és Kertész Ákos Névnapjában. — Milyennek látja Nyír­egyházát az egykori Zrínyis diák? — Szeretem Nyíregyházát, mindenki szereti a fiatalsá­gát. Különös módon mégis jobban szerettem amikor olyan kedves kisváros volt. „Kisvonat mozdonya pöfö­gött fel, s alá, mesebeli gu­ruló vaskocka ...” ezt Szabó Lőrinc írta a hajdani Debre­cenről, és bennem mindig ez a sor bujkál, ha a zeneiskola előtti széles, füves sávra né­zek, ahol valamikor, a kitérő volt. Én nagyon sajnálom a mostani fiatalokat, akiknek már nincs alkalmuk felülni a szellős, oldalasincs, nyitott kocsiba és kivillamosozni az erdőn keresztül a Sóstóra. Az ágakat kézzel el lehetett ér-, ni, és a kalauz egy szál kes­keny pallón araszolt végig a szerelvény oldala meijtén. Mindig attól féltünk, hogy egyszer leesik. — Soha nem esett le. Úgy lépett át egyik kocsiról a másikra, hogy oda se nézett. Erezte a pallót. — Ez az igazi. Érezni kell. Mennél nagyobb a felelősség, annál jobban kell igyekezni, megfelelni neki. Ez egy kény­szerítő helyzet, de szép. És az a bizonyos palló? Alád te­szik? Tartják?- Nem hiszek benne. Tehetséged a palló. Tudásod az egyetlen biztos támasz. Mester Attila MEGYÉNK TÁJAIN Nyíribrony H anyar után váratlanul ér az út a köz­ségbe. Amit először lát az ember: két eperfa vigyáz a vegyesboltra. Eperfa nincs több. Akác sem. Az akácoknak azért kellett pusztulniuk, mert magasra nőnek, el­érik a villanyvezetéket és örökké nyesni kell őket. Az akácok helyét meggyfák foglalták el. A csemetéket a tanács hozatta, kiosztot­ták, a lakosok gödröket ástak és elültették a meggyfákat. És kifizették a fák árát. Ez a társadalmi munka kitűnően sike­rült. Most, ha tavasz van, virágoznak a meggyfák, a fehér fürtök között méhek dong­nak. Illatoznak a kerti virágok is. Hagyo­mánnyá lett, hogy ki-ki a portája előtt por- hanyós ágyásokat készít és szebbnél szebb virágokat nevel. Őszre már érik a meggy és attól szépek az utcák. De szép az utca azért is, mert nincs soha sem sár. Most már nincs. A tanács azt mondta: rendezetlen a fő­utca, keskeny a kövesút, nincs vízlevezető árok. Akkor az emberek, 1977-ben két nap alatt négyezer méter vízlevezető árkot ástak, mindenki megvásárolta az átereszek beton­gyűrűit, azokat beépítették. Rá következő évben a tanács anyagot vásárolt, cementet, sódert és a lakosok egy hét alatt 3000 méter járdát készítettek. Volt, aki a saját pénzén is vett anyagot, hogy a ráeső járdarész még tökéletesebb, jobb legyen. Ez a társadalmi munka is jól sikerült. Most tél van. Az 1200 meggyfát látni ugyan, de nem olyan szépek, mint tavasszal. A vízlevezető árkot, a járdát hó fedi. A ta­nácstitkár, Bagoly Dániel sajnálja, hogy tél van, mert nem dicsekedni szeretne, csak megmutatni, hogy mire képesek a nyíribro- nyiak. Hiszen a kövesút is úgy szélesedett és épült, hogy mindenki adott 500 forintot, a tanács 100 ezret, a termelőszövetkezet 200 ezret. Így aztán Ramocsaházától Ibronyig most már pompás út vezet. Az emberek önként adták az ötszáz fo­rintokat, mert van miből és mert lelkesek. Erre a két dologra alapozva a tanácsnak most is 600 ezer forintja és nagy tervei van­nak. A vízlevezető árkokat kikövezik, a te­metőt körülkerítik, folytatják a belvízrende­zést. A pénz anyagra elég, a munkát a la­kosság végzi. Ez már a falugyűlésen eldőlt. A tanácstitkár szerint „ez a hangulat”. (Szé­pen mondta.) És mi újság még a községben? Ami a legszükségesebb megvan. Van művelődési ház, ifjúsági klub, az iskolában politechnikai műhely (idén felújítják 130 ezer forintért). Van iskola napközi, tanuló­szoba, óvoda. A közintézmények felszerelé­se kielégítő, mindegyikhez egyédi kútról ve­zetékes víz szolgál. Néhány adatot még érdemes megemlí­teni. A községnek 1394 lakosa van. A het­venes évektől számítva nincs nagy változás. 1960-ban viszont 1565-en éltek Nyíribrony- ban. Akkor ez gyorsan, közel 150 fővel, 40— 50 családdal apadt. Elmentek. Most már in­kább hazajönnek. Szorgalmasak az emberek és józan éle­tűek. A takarékban a betétállomány több mint 7 millió forint. Megyek a járdán, amiből nem sajnálták a cementet, próbálom ellesni a község éle­tét. Hideg van, kevés az utcán az ember. Egy kucsmáé, bekecses embert látok és jól megnézem, mert térde a surcot veri. Sure (kék vászonkötény), ritka viselet. Valamikor nagy hasznára volt a földművesnek. Magot gyűjtött bele, magot szórt belőle, védte a nadrágot, de beletörölte izzadó homlokát is az ember. A tsz-központhoz vezető úton egy két­szintes ház „hivalkodik”. Kriszton Miklós traktoros építette, építi. Mondták, ne cso­dálkozzam rajta, épült és épül attól különb1 is. Mert az csak természetes, hogy az új ház fundamentumában ott a garázs, és nem veri szemöldökfába az ember a fejét. A tágas, nagy házak látványához ellen­tétként társul egy kép. Apró, fatornyos ká­polna didereg a hóban. Szinte jelkép. A múltból, az uradalomból maradt a földre kushadó felszentelt ház. Valamikor cselé­dek, napszámosok és kubikosok látták jóval nagyobbnak kunyhóiktól. Most mellette, mö­götte nagy házakkal van teletűzdelve az utca. Miből telik mindenre az embereknek? A jövedelem, a jólét fő forrása a tsz, kiegé­szítője a ház körül, a háztájiban is meglévő szorgalom. A tíz aranykoronát sem érő föld mindig jól fizet a gondos munkáért. Az 1400 hektáron a tájjellegnek megfelelően főleg burgonyát, dohányt, gabonát és takarmányt termesztenek. A három ágazat: a növényter­mesztés, az állattenyésztés és a kertészet (114 hektár a téli alma) kivétel nélkül jövedel­mező. Az elmúlt évi eredményekről mondta Bagoly József tsz-elnök és Kiss János párt­titkár: a növénytermesztés 20, az állatte­nyésztés 14, a gyümölcskertészet 13 milliós árbevétellel zárt. Egy tízórás munkanap (napszám) 178 forint. A háztájiban főleg állattartással foglal­koznak. A tej, hízott marha, sertés, amit a közösön keresztül értékesítettek a tagok, 13 milliót ért. Dehogy mennek el fiatalok. Aki elment, az is hazafelé tart. Pedig nagyon nem akar­ták a tsz-t. 1961-ig éltek az emberek a föld- tulajdonosok mámorában, keservében. Négy nagybirtokot, 2000 hold földet osztottak szét 1945-ben. Az újgazdák buzgalmáról őrzött emléke Bagoly Józsefnek: a tehén mellé jármolták a bocit, az asszony a tézslafához erősített kötéllel segített, húzta-vonta, hátul az ember tolta az ekét. Ez ment tizenöt éven át. Az sem számított, hogy a termés nagy részét elvitte az adó. Megszorítás, jó szó, rossz szó, nem használt. Kimondhatatlanul szerették a földet. Egy évig tartott a harag. Az első évben mérleghiánnyal zártak. És hiába mondja bárki, a nagyüzemi gazdálkodás tapasztalat­lansága volt az oka a veszteségnek. Ha csak ez lett volna, akkor nem apad meg nagy hirtelen a lakosság. Volt dac, közömbösség és titkolt remény, hogy nem tarthat a kö- zösködés sokáig. Előbb talán az a józan ész diktálta érv döntött: élni kell, enni kell. Élni sokféle­képpen lehet. Úgy is, hogy egyik napról a másikra és úgy is, hogy mindig többre és többre törekedni. A föld szeretete ismét győ­zött. Nem volt több mérleghiány. És húsz év alatt sokat változtak az emberek, mert változott az élet. A szövetkezetben nemcsak jól lehet keresni, ad az többet is. A község gyarapodásában, a közintéz­mények fenntartásában benne vannak a szövetkezeti forintok. Színes televízió a fia­taloknak, anyagszállítás a járda- és útépí­téshez, költséghozzájárulás az óvodának, sporttámogatás és még ezeregy dolog. Min­denre telik. Mértéktartóan és okos beosztás­sal. Van ereje a termelőszövetkezetnek ar­ra is, hogy a fiataloknak építési kölcsönt ad­jon, a házépítéshez fuvarkedvezményt nyújt­son. A tagok szorgalma, a jó vezetés híressé tette a gazdaságot. Háromszor nyerte el a termelőszövetkezet a kiváló címet, országos kiállításon többször díjazták állataikat. Nem akarom írásommal elhitetni, hogy Nyíribronyban nincs más csak társadalmi munka és munka. Egy község életét, fejlő­dését sok szögből vizsgálhatjuk. Úgy is, tud­nak-e élni a megtermelt javak adta lehető­ségekkel. Boldogok-e az emberek? Sokan bizonygatták: igen boldogok. Nem csak a dolgos hétköznapok, de az ünnepek is létez­nek. M egmaradt régi jó szokásnak a disznó­tor, ami összehozza a rokonokat, jóba­rátokat, jószomszédokat. Megtartják a névnapokat, vannak lakodalmak és újab­ban ok a családi rendezvényekre a ballagás, érettségi. Terül az asztal és derül az ember, van mit az asztalra tenni. Kevés a harag, a viszálykodás. A tanácstitkárnak könnyű dol­ga van, szabálysértés ritkán fordul elő, bé­kebíró tisztet nem kell betölteni. A nyuga­lom titka lehet az anyagi jólét, de az is, hogy kiterjedt a rokoni kapcsolat. A Bagoly veze­téknév annyira elterjedt, mint másutt a Sza­bó vagy Kovács. És a rokonok összetartanak, segítik egymást, őrzik, fejlesztik, ami az övék. Nyíribrony a lakosoké. Látszik rajta. Seres Ernő KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. február 10. Habda László (Ungvár): Ciklámencsendélet ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■Hl

Next

/
Thumbnails
Contents