Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Édesmostohák Szabolcs megyében háromezer állami gondozott gyermek él, minden harmadik nevelőszülőknél. Miért vállalnak napjainkban „idegen” gyermeket, kik azok akik kopognak a gyermek- és ifjúságvédő intézet ajtaján ilyen céllal? Hogyan vélekednek a „kívülállók” azokról, akik családjukba fogadják a nevelt gyermeket? Ki ne emlékezne hallomásból, olvasmány, vagy filméin ményeiből — az idősebbek tapasztalatból — a kis cselédre, akik látástól vakulásig dolgoztak. Kiskeresetű családok régen az „állami gyermekek” után járó pénz miatt „vettek ki” intézeti gyermeket. De mindig is voltak nagyon sokan olyanok, akik sze- retetre vágytak, nem voltak gyermekeik, ezért fogadtak állami gondozottat. Arra is gondoltak, ha megöregszenek, lesz, aki gondoskodik róluk ... „Nem találkozunk, még elvétve se olyan szülővel, felnőttel, aki azért kérne gyermeket, mert anyagi haszonra számít. Először is az értük járó, havonta folyósított segély, tapasztalataink szerint, nem elegendő a nevelésükkel járó költségekre. Mielőtt a gyermekeket kihelyezzük a nevelőszülőkhöz és megkötjük velük a szerződést, alapos környezettanulmányt végzünk. Meg kell győződnünk róla, minden feltétel megvan-e ahhoz, hogy a gyermekek harmónikus fejlődése megnyugtató legyen. Nem csak a csalód anyagi helyzete, lakás és egyéb körülményei érdekelnek bennünket, hanem az érzelmi életük is. Nem szolgáltathatjuk ki ugyanis gyermekeinket szeszélyes, labilis alkatú felnőtteknek, akik gondoskodnak ugyan róluk, de a szükséges és kölcsönös alkalmazkodáson túl, lelki szenvedéseknek teszik ki a rójuk bízott gyermekeket.. Nevelőszülők véleményéből idéztünk, akik arról szóltak; a gyermeket vállalók többsége azért jön az intézetbe, mert teljesebbé akarja tenni az életét. Tartozni akar valakihez, gondoskodni akar valakiről. Közöttük vannak olyanok, akiknek .valamilyen ok miatt, nincs gyermekük. De még többen vannak azok, akiknek van vérszerinti gyermekük, mégis nevelnek állami gondozott gyermeket. Némelyek több megértést, szeretetet kapnak tőlük, mint a vérszerintiektől... — Több nevet felsorolhatnék, Lippai Ferencnét, Nagy Zoltánnét, Zsamba Péternét — akik édestestvérek — és Zsambánét kivéve, van saját gyermekük. Mégis nevelnek állami gondozott gyermeket és szinte nem tudnak különbséget tenni, másként szeretni a sajátot és az „idegent”. (Lakatos Lászlóné nevelőszülő- felügyelő.) — Épp az imént, néhány perce váltam el az egyik idősebb nevelőszülőtől, özvegy Ancsán Mihálynétól, megmutatta a 30 ezer forinttos betétkönyvét, amit a nevelt gyermekének, Gurzó Ilonának gyűjtött. Ilona most lett nagykorú, de a nevelőmama úgy gondoskodik róla továbbra is, mint a gyermekéről. Üjfehértón, ahol laknak telket szeretne venni neki. Mi is segítünk ebben, elmegyünk a községi tanácshoz ez ügyben. (Sallai Józsefné nevelőszülő-felügyelő.) Néha a véletlen is közrejátszik abban, hogy az állami gondozott gyermek nevelőszülőre talál. — Az egyik községünkben dr. M. Mária rendelőjében gyakran megfordult egy gyermekünk. A doktornő annyira megszerette, hogy magához fogadta, nevelő mamája lett, pedig van saját gyermeke is. A kislány cigány ... (Pukler Józsefné kisvárdai járási nevelőszülő-felügyelő.) Minden rendben van hát, nincs gond, az emberek sze- retetre szomjasak, s teljesen felhőtlen a társadalomnak ez a gondoskodás, hogy minél több állami gondozott gyermek lehetőleg családban nevelkedjen? A helyzet, a sok pozitív tapasztalat ellenére sem ennyire felhőtlen. Idézet egy népiellenőrzési vizsgálat anyagából: „A nevelőszülők elöregedése egyre figyelemre méltóbb jelenség. Az idős emberek 15—20 éve foglalkoznak állami gondozott gyermekek nevelésével. Az eltelt évek alatt sok gyermeknek adtak otthont, szülői környezetet, indíttatást az önálló élethez. Az évek során azonban megöregedtek, nem tudnak már mindenben megfelelni a nevelőszülőkkel szemben támasztott követelményeknek. Szerényebb anyagi és kulturális feltételek, alacsonyabb jövedelem, megfogyatkozott erő, de felfokozott ragaszkodás, gyermekszeretet jellemzi ezeket az elöregedett nevelőszülőket.” Egy megyei statisztika szerint a nevelőszülők 13,7 százaléka 60 éven felüli, 26,2 százalékuk pedig 50 és 60 év között van. Az iskolai végzettségükre jellemző, hogy több mint 70 százalékuk, hat és nyolc osztályt végzett. A közép- és felsőfokú végzettségű nevelőszülők aránya 7,1 százalék. Hiba lenne persze, a gondoskodás, a szeretet erősségét tartalmát és tartósságát statisztikai adatokkal, végzettséggel, életkorral, vagy foglalkozással mérni. Mégsem szabad, amint ezt a megyei gyermek- és ifjúságvédő intézet felelősei teszik, ezeket a fontos szempontokat is figyelmen kívül hagyni. Felvillantott egy megoldatlan jogi kérdést is a népiellenőrzés vizsgálata, amelynek lényege: a fiatal házaspárok többsége azért nem szívesen vállalkozik nevelőszülői munkára, mert a jelenleg érvényben lévő jogszabályok alapján ez nem jogosítja őket nyugdíjra. Ezt a tevékenységet nem tekintik munka- viszonynak. „A fentiek figyelembe vételével egyre nehezebb a szülői feladat ellátása, anyagi szempontokat nézve pedig nem csak, hogy nem kifizetődő, de egyenesen ráfizetéses a családoknak. Kizárólag érzelmi és társadalmi motívumokra apellálva egyre kevesebb eredménnyel tudjuk nevelői szülői hálózatot bővíteni” — fogalmaznak a szakemberek. Nélkülözhetetlen alap a gyermek iránti szeretet és felelősség. Ezek jelentik a belső forrást, amelyhez minden nevelőszülőnek meg kell szerezni a legfontosabb nevelési, egészségügyi jártasságot. Ebben sokat segítenek a gyermek- és ifjúságvédő intézet nevelőszülő-felügyelői, szám- szerint a megyében tizenkilencen. Nagyon szívesen fogadnak bennünket. Megjegyzik a napot, az órát is, mikor voltunk legutóbb és megkérdezik, miért nem jöttünk előbb. Megkeressük a gyermek osztályfőnökét, a pedagógusokat is. Elmondjuk, miben lehetne még jobban segíteni a gyermeknek. (Lászlóffy Józsefné nevelőszülő-felügyelő.) A nevelőszülő-felügyelők munkájuk lényegét tekintve pedagógiai tevékenységet végeznek, még akkor is, ha nincs mindenkinek pedagógiai képzettsége, többségük éretségizett. Ezt a munkát a fizetésért nem lehet hosszú évekig ellátni. Ehhez több kell... — Esőben, sárban, télen, nyáron járják a családokat — mondja jellemzésül Tusai Pál, az intézet igazgatója. Hihetetlenül nagy munkát végeznek a nevelőszülő-felügyelők. ök találkoznak elsőként — a nevelőszülőkkel együtt — azokkal a szemléletbeli torzulásokkal is, amelyek olykor megkérdőjelezik a nevelőszülői buzgólkodás őszinteségét. Az emberi irigység, pletyka nem egyszer kikezdi az állami gondozott gyermeket szerető családokat. Előfordulnak jelentgetések, hogy rosszul í bánnak a gyermekekkel, erejükön felül dolgoztatják őket. — Hogy teljesen megnyugodjunk, az ilyen bejelentéseknek is mindig igyekszünk utánanézni — mondták. A legkülönbözőbb időpontokban is megkeressük a nevelőszülőket, hogy világos képet kapjunk a gyermekek ottani helyzetéről. De nem tapasztalunk rendellenességet, a nevelőszülők, mondhatnánk, mindegyike tiszta szándékú gyermekszerető és azért felelősséget érző ember. Azt, hogy munkára is nevelik a gyermeket, természetesnek, sőt kívánatosnak tartjuk. Ezt tesszük, vagy kellene tennünk a saját gyermekünkkel is. Sok helyen homályos kétkedés, rosszhiszeműség még mindig beárnyékolja azokat, akik állami gondozott gyermeket nevelnek. Még mindig kísért, hogy a „pénzért teszik”, sőt azt is mondják — ami természetesen hazugság, hogy a cigánygyermekekért „duplapénzt kapnak” a szülők. S hogy miért nem vállalnak még többen, miért húzódoznak, erre is válaszoltak a nagy tapasztalattal rendelkező gyermekfelügyelők: Ma még sok helyen megszólják azt, aki állami gondozottat nevel. Nemrég volt egy eset, amikor már szóban megállapodtunk a szülővel, utána visszamondta. A munkahelyén kinéznék. Meggondolta, nem visz ki gyermeket. (Nemes Antalné felügyelő.) Érthetetlen, ész és emberellenes szemlélettel kell az idők során megváltoztatni, közös igyekvéssel. A gyermek- és ifjúságvédő intézet sokat fáradozik a szemlélet megváltoztatásán. A legjobb nevelőszülőket megjutalmazzák, találkozókra hívják őket. Igyekeznek elismerést, becsületet kivívni a szép és emberséges, a társadalom érdekében vállalt munkának, amely maradandó jutalmat hagy a szülőnek: a gyermek ragaszkodását. Akkor is, amikor már felnőtt lesz. Soha el nem téphető szálak erősödnek a családokban, amelyet csak az zavar meg, ha váratlanul megjelenik a vérszerinti szülő. Az esetek többségében a boldog családi melegségre talált és már felserdült gyermekek, képesek dönteni. Azt választják. akitől a valós szeretetet, gondoskodást kapták. A nevelőszülőt ... Még egy idézet a NEB jegyzőkönyvéből, figyelmeztetésül: „Még számos ki nem használt lehetőség, fel nem ismert forrás van, aminek igénybevétele a jövő feladata. A megye területén még sok település van, ahol szinte semmit nem tudnak a nevelőszülői intézményről, az állami gondozott gyermekek befogadásának lehetőségeiről. Pedig fontos társadalompolitikai érdek fűződik ahhoz, hogy a jelenleginél is több gyermek találjon otthont, szülőt magának.” Édesapát és anyát — a vérszerinti mostoha apa és anya helyett... Páll Géza Dési Huber István: Déli pihenő (tempera; falemez). Dési Huber István példája Csak az első világháborúban letöltött négy évi szolgálat után kezdhetett művészi képzésével foglalkozni. A nyomasztó frontélményeket követően itthon a szegénység, a szükség várt rá, s így a létminimumért folytatott nehéz munka mellett készült művészi hivatására Nagy Balogh Jánoshoz, Derkovits Gyulához hasonlóan szoropgató anyagi körülmények között. Mint ezüstműves kereste kenyerét, olyan mesterséget folytatott, melynek művelése közben a háborús esztendők folyamán leromlott egészségi állapota további megpróbáltatásokat kellett elszenvedjen. Kevéske szabadidejére maradt önképzés lehetősége mindemellett boldoggá tudta tenni, kenyérkereső elfoglaltsága közben is művészi tervei foglalkoztatták elméjét, érzésvilágát. Mikor pedig idehaza, Magyarországon megszűnt szakmájában a munkaalkaTórrt, Ttá-' liába került, de nem mint ösztöndíjas Rómába, hanem mint bérmunkás Milánóba. A húszas évek közepén hosszabb időt töltött Olaszországban, napi elfoglaltsága mellett sokat járt múzeumba, alkalma volt alaposabban tájékozódni a művészettörténeti anyagban, s Krón Bélától megtanulni a rézkarc technikáját. A grafika, a rajz életművének utóbb fontos részévé vált, a művelődéstörténeti tájékozottság igénye meg fejlődésének nélkülönözhetetlen tényezője lett. Dési Huber István az új magyar képzőművészet egyik legjelentősebb nemzedékéhez tartozott. A többieknél ő — Derkovits- hoz hasonlóan — hátrányosabb szociális helyzetből indult pályáján, de elmondható, hogy méltó módon zárkózott fel kollegái mellé. S ha művészetének emberi, világnézeti tartalmát kellő figyelemmel fogadja az utókor, bízvást állítható, hogy a vezető mesterek között van a helye. A mesterségbeli ismeretek szűkös gyakorlási feltételei ellenére is gyors haladást ért el a kifejezés hitelének a dolgában, szinte műről műre szilárdult rajzkészsége, gazdagodott festői ereje. Rendkívüli érzelmi és intellektuális koncentráció jellemezte alkotó tevékenységét, s ezért azután kevesebbet botorkált a stílusok keresése közben mint szerencsésebb kortársai. Lelkileg, értelmileg valamiként készebben állt a vászon elé, vette kezébe a rajzónt, mint a gondtalanabb körülmények között dolgoztató művészek. A formai tökélyre neki azért volt szüksége, mert feszítette a mondanivaló, véleményt Dési Huber István: Budakeszi kémény. kellett mondania hivatásáról, koráról, a közállapotokról, a történelem menetében tapasztalható zaklatott jelenségekről. A szemléleti teljesség segített neki behozni a kezdeti hátrányt. Mivel ismerte és átélte a szocialista munkás-szolidaritás bíztató megnyilatkozásait, tennivalói elvégzésére biztonságos módszert választhatott. Tudta, hogy nem önmagáért, egyéni sikereiért alkot, hanem a proletáriátus, a nép ügyéért, a társadalmi igazságért, a lelkek békéjéért, az emberek szellemi méltóságáért. A hova- tatozásnak ez a tudata, feladatainak egyetemes értelmezése csodálatra méltóan szívóssá tette, gyengülő testében mind erőteljesebb meggyőződés táplálta a művészi tettvágyat. A maradiak, az öncélúság ágensei kétségbevonják a művészet pártosságának, a művész elkötelezettségének értékteremtő >hatá- > sát, az esztétikai minőséé sáémpöntjábóf károsnak, jobb esetben közömbösnek ítélik a közösség érdekeinek a vállalásából táplálkozó ihletet. Dési Huber István ösztönei szerint, de észjárásában is, művészi ambíciót tekintve, de ideológiailag is a nép, a társadalmi kérdések szószólójának érezte magát. Megkapó linósorozata, mely a „Negyedik rend” címet viseli, színvallás a harcos humanizmus, az anyagi és szellemi felszabadítás mozgalma mellett. Állásfoglalásának megjelenítéséhez saját formanyelvet fejlesztett, eredetit és hatásosat. Elvi vonatkozásban, de előadásmódjának jellegét illetően is azonosulhatott volna Derkovits-csal, stílusuk mégis feltűnően különbözik egymástól. Nem merészség azt állítani, hogy lényegesebb eltérések vannak művészetük között, mint más kortársai — például Bernáth és Szőnyi, vagy Aba No- vák — között. A világnézeti felelősség, a dolgozó milliókkal vállalt azonosulás nem korlátozza az egyén önmegvalósítását. Ha van tehetsége érzékeltetni a közösség szolgálatára való készségét és tud is tenni egyet s mást a progresszióért, azzal növelni képes műve kvalitásait. Dési Huber István képeinek személyéhez kötött értékei éppen általános érvényük révén bizonyulnak maradandónak. Hangsúlyozott vonalai gyengéd ko- lorittal párosulnak, a valóságábrázolás szándéka ritmikus szerkezetekbe rendezte a látványt és látomás képei megfelelőjét. A közügyek festészetének, grafikai művészetének tiszta érvekkel kell igazolnia az igazságot. Dési Huber István a szocialista képzőművészek csoportjának egyik alapítója volt. Művészetével a társadalmi elnyomás ellen tiltakozott, a műveltség terjesztésére vállalkozott. Ehhez magasszínvonalú szakirodalmi tevékenységet is folytatott, cikkei, tanulmányai a „Forrás”, a ..Korunk”, a „Népszava”, „Az Ország Ütja” hasábjain jelentek meg. Ezeknek az írásoknak mindegyike a marxista művészetelmélet példamutató megnyilatkozása, a forradalmi gondolkodásmód remekbe- sikerült fegyverténye. Harminchat esztendeje, hazánk teljes német megszállása előtt néhány héttel halt meg. Távozásakor Radnóti Miklós fogalmazta meg nekünk, mit vesztettünk akkor Dési Huber Istvánban, de azt is, hogy mit nyert benne a jövő. Szó volt már róla,’ a Szombathelyi Képtárépítő Egyesület azért kezdeményezte akcióját, hogy a szocialista képzőművészet magyar előzményeinek, újabb eredményeinek önálló múzeuma legyen hazánkban. A mozgalom kibontakozására ösztönzően hatott Dési Huber István özvegyének az az elhatározása, melynek értelmében férje hagyatékát a létesítendő intézmény megkapja ajándékként. Így a forradalmi törekvések szombat- helyi gyűjteménye a két nagy proletárfestő, Derkovits Gyula és Dési Huber István törekvéseihez igazodva ad majd áttekintést művészetünk korszerű megújulásáról. Pogány ö. Gábor KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. február 3.
