Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. február 3. TÁJAK, KOROK, MÚZEUMOK FILMJEGYZET 1845. április 11-én a Pesti Hírlapban rövid hirdetés jelent meg, amelyben tudatták az olvasókkal, hogy Budán új öntöde kezdte el működését. A Ganz által alapított gyár főépületében ma öntödei múzeumot talál a látogató. Megismerhetjük itt az alapítás évétől a világhírnév megszerzéséig eltelt küzdelmes út dokumentumait, a vasöntés korabeli technológiáját, az eszközöket és a kész ipari termékeket egyaránt. Mindjárt a bejárat mellett meglepő kép fogad bennünket, mintha csak néhány perce mentek volna el a munkások az öntödéből. Pedig második évtizede már, hogy ezen a helyen nincs termelés. De az érintetlen környezet, a valóságnak ez az itt maradt kis darabja könnyen megtéveszti az embert. Ganz világhírnevét a vasúti kocsik kerékgyártasa- ba bevezetett ún. kéregöntési (nevezik kemenyon- tésnek is) eljárással szerezte. A képen az egykori kéregöntöde részlete látható. Az épületet éppencsak felújították, a belső tér berendezése eredeti. Bár az öntőformák rég kihűltek . . . A vasúti kocsikerekeken kívül nagyon sok egyéb öntvény is elhagyta az üzemet. Így kerítések, rácsok, harangok, a szabadságharc idején ágyúk, később hídalkatrészek és kályhák. Ilyen volt régen egy díszes kályha előlapja. A XII. magyar játéklilmszemle elé Február 4. és 8. között rendezik meg Pécsett a magyár játékfilmek hagyományos — sorrendben tizenkettedik — seregszemléjét. Több mint húsz alkotás kerül a szakemberek, illetve az érdeklődő közönség elé s a viták témája a legidőszerűbb kérdésekkel kapcsolatos. ízelítő a címekből: Milyen filmekre van szükség a nyolcvanas években? A magyar film helye és szerepe kultúránkban. Mit vár az értelmiség a mozitól? A jelen és a múlt valósága a magyar vásznon. E sorok írója abban a kivételes helyzetben van, hogy a vidéki városban bemutatásra kerülő műveket már ismeri, tehát előzetes kommentárra vagy gyorsmérleg készítésére is vállalkozhatna. Hogy mégsem teszi meg. ezt a korlátozott terjedelem mellett más is indokolja. A filmek bizonyítványát részben kiosztották, másrészt hamarosan ki fogják osztani a megfelelő fórumokon. A mozikban még nem látható alkotásokról egyelőre célszerűtlen részletesen írni, hiszen a nézők csak ezután szembesíthetik a kritikus véleményét saját ítéletükkel. Az sem mellékes körülmény, hogy most nem egyes rendezőkről, egyes filmekről, hanem általában a művészeti ág helyzetéről van szó. Ha általánosnak is tetszik a megfogalmazás, a lényeg a következő: Mit ér a film. ha magyar? Melyek a főbb tendenciák? Milyen eredményeket értünk el, mik a sebezhető pontok, s miképpen határozhatjuk meg az előrelépés feltételeit? Válasszuk kiindulópontnak Tóth Dezső tömör értékelését, melyet az MTI felkérésére adott. Néhány megállapítását érdemes szó szerint is idézni: „Mindenekelőtt azt kell tisztázni: milyenek a magyar filmek. Elmondhatjuk, hogy nem. kevés közöttük a jó, a közéletileg elkötelezett,. magas színvonalú alkotás. A magyar filmnek mégis inkább nemzetközi presztízse van, mintsem hazai sikere. Ha egy világszerte érvényesülő tendencia keretén belül is, de nézőinek száma csökken, ez pedig mindenképpen figyelmeztető kell hogy legyen.” Itt álljunk meg egy pillanatra. Tényleg furcsa ellentmondás, hogy Európában, sőt más kontinenseken is számon tartanak bennünket, s a kis volumenű fimgyártó nemzetek sorában előkelő helyet foglalunk el, ugyanakkor az itthoni publikum széles ívben elkerüli a mozikat a hazai produktumok vetítése során. Néhány éve még nem számított ritkaságnak egy- egy film milliós látogatottsága; 1979-ben, 1980-ban — ezt nevezzük relatív sikernek — a viszonylag kedvezően fogadott műveket is legfeljebb néhány százezren tekintik meg. Könnyű lenne napirendre térni a dolog fölött azzal, hogy manapság kevesebben vásárolnak jegyet a mozielőadásokra, mint 6—8—10 esztendeje. Az sem valami meggyőző érv, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában (Andrzej Wajdát például nagyon szeretik Lengyelországban, s Francis Ford Coppola, meg a többi amerikai nagyság elsősorban szűkebb hazájában népszerű). Még egy figyelemre méltó szempont, örülhetnénk — ez az igényesség és a jó ízlés bizonyítéka lenne —, ha csak a rossz filmek peregnek üres nézőtér előtt. Az a baj, hogy a jobb sorsra érdemes — s valóban igényes — magyar drámák, vagy köny- nyebb hangvételű mozidara- bok is visszhangtalanul eltűnnek a süllyesztőben. A magyarázatot illetően a kulturális miniszterhelyettes okfejtését elfogadhatjuk. Interjújában a következőket mondotta: „.... a mai magyar film a maga értékes közéleti mondanivalóját nem képes eléggé hatásosan megfogalmazni, valóban filmszerűen ábrázolni. Filmjeink jelentős hányadának nincs feszült cselekménye, olyan hőse, akinek valóban átélhető sorsa, drámája van. A közéleti szándékot, érdeket hordozó helyzetek, történetek nemegyszer mesterkéltek, a szélesebb nézői rétegek számára információszegények, hiányoznak belőlük a jó értelemben vett érdekesség elemei. Az alkotóknak a tartalmi vonatkozásokkal egyenrangú figyelmet — azaz nagyobb gondot — kellene fordítaniuk azoknak az ' eszközöknek, módszereknék alkalmazására, amelyekkel fel tudják kelteni a nézők érdeklődését.” Az iizemtörténet-írás Ez az öntöttvas szobrocska a lakást díszítette és fűtötte is egyben. A „tüzes menyecske” belsejét szénnel töltötték meg, amelytől az egész szobor átizzott. Győri Lajos képriportja Elméleti es módszertani tanulmányok címmel jelent meg a Magyar Történelmi Társulat kiadásában, Incze Miklós szerkesztésében 323 oldalon egy tanulmánygyűjtemény, amelyet az üzern- történet-írásnak és a társadalmi mozgalommá vált „amatőr” üzemtörténeti mozgalomnak különösen az utóbbi évtizedben történt fejlődése tett szükségessé. A könyv megjelenését társadalmi igények tették indokolttá, mégsem „hivatalos kiadó” vállalta magára a kiadását. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen a nem hivatalos kiadóktól is nem egyszer kaptunk kézhez magas színvonalú művet, mint ezt a jelen példa is mutatja. Probléma ellenben, hogy a megjelent 3000 kötet nem jut el könyvárusítással foglalkozó üzletekbe, vagyis nem lehet megvásárolni. A legszervezettebb terítés is elkövetheti azt a hibát, hogy éppen oda nem juttatja el ezt a nélkülözhetetlen kézikönyvet, ahol esetenként igen nagy szükség volna rá. A megyénkben is fellendült honismereti mozgalom egyik ágazataként az üzemtörténetírásnak olyan eredményei vannak, amelyek nyomán lehetővé vált, hogy e témával foglalkozók megtartsák a nyíregyházi I. megyei üzemtörténeti konferenciát. Az 1978. október 15-én a HNF rendezésében sorra került konferencián is felvetették a szakmai irányításnak egy olyan kézikönyv megjelentetését, mint amilyenre most vállalkozott a Magyar Történelmi Társulat üzemtörténeti szakosztálya. (Budapest, I., Úri utca 51—53.) A címet azért adjuk meg, hogy legalább a nagyobb könyvtáraink kérjenek a kötetből helyismereti gyűjteményeik részére, a helyi igények legalább könyvtári használatú kielégítésére. Mit is ajánlunk tartalmában, mi van a kötetben, ami egyúttal nemcsak azt bizonyítja, hogy társadalmi igényt elégíthet ki, hanem elméleti módszertani útmutatásul szolgálhat az üzemtörténet-írás- sal, vagy a kevésbé igényes, de nem nélkülözhető üzemi krónikaírással foglalkozók számára? A kötet méltatja az üzem- történet-írás eszmei-politikai jelentőségét (Vass Henrik, Molnár Béla), rámutat az üzemtörténet-írás gyakorlati jelentőségére a szocialista tudatformálásban, az egészséges lokálpatriotizmus megteremtésében (Incze Miklós), felhívja a figyelmet a gyár és a dolgozó ember, a gyár és a mozgalom, az üzemi szervezkedés, az üzemi és az országos, valamint helyi munkásmozgalom kapcsolatai kutatásának összefüggéseire (Jekérdései nei Károly, Szekeres József, Kana, Otokar, Sipos Péter és Dömötör Ákos. Az üzemtörténet-írás tárgya és az üzem fogalmi meghatározása egyaránt foglalkoztatják a szerzőket — nem elhanyagolható, sőt igen fontos — probléma a mezőgazda- sági üzemek (termelőszövetkezetek, állami gazdaságok) történetének a megírására irányuló igény, ezért a kötet a termelőszövetkezetek történetének feldolgozási módját tárgyaló módszertani útmutatót (Lakatos Ernő) éppen úgy közöl, mint ipari üzemtörténet megírását segítő módszertani tanulmányokat is (Sárközi Zoltán, Mak- kai László, Károlyi Zsigmondi. Megyénkben is megkezdődött és jó úton halad a Mun,-, kásmozgalom-történeti Bizottság irányításával a munkásmozgalom kutatása, eredményeink közreadása. A kötetben több alapos módszertani munka is foglalkozik az üzemtörténet-írás és a munMás szavakkal fogalmazva: bármennyire konstruktív is a mondanivaló, s eredeti a gondolat, mindez csupán vonzó köntösbe öltöztetetten érvényesül igazán. A közönség figyelmét le kell kötni (mesével, fordulatokkal, érdekességekkel stb.). Rendezőink jórésze főleg a „mit” szempontjaira koncentrál, pedig a „hogyan”-nal is kellene törődnie. A mesterségbeli mí- vesség elhanyagolása azzal jár, hogy az eszme elerőtle- nedik. Nagyon sok múlik a tálaláson ... Az érem másik oldala — ismét Tóth Dezsőre hivatkozunk — a magyar filmek sajnálatos' néző-bojkottja így sem indokolt: „ ... a magyar film közhanguLatszerű, esetenként általánosít elmarasztalása már annak is betudható, hogy még széles rétegekben van közéleti érdektelenség, illetve olyan beállítottság, amely a filmtől kizárólag látványos szórakozást vár és az is nyilvánvaló, hogy a befogadói filmkultúra elterjedtsége és színvonala is sok kívánnivalót hagy maga után.” Főleg az előítéleteket kárhoztatjuk. Az egyoldalúan igazságtalan véleményt, mely szerint „minden magyar film rossz” s rendezőink többsége fesztiválok felé kacsintgat, ahelyett, hogy a mi nézőink igényeit elégítené ki. Semmiképpen sem szerencsés, hogy az efféle közhiedelmet olykor félhivatalos megnyilatkozások és humoros írások is felerősítik. Pécsett nyilván nem oldják meg a magyar filmművészet valamennyi égető gondját. Csodát egyébként sem várhatunk a magunk szerény filmes seregszemléjétől. De egyvalamiben bízunk: a magyar film közeledni fog a magyar nézőhöz, a magyar néző pedig a magyar filmhez. Ehhez társadalmi és művészeti érdek egyaránt fűződik. Veress József kásmozgalom-történet elválaszthatatlan összefüggéseivel, a kutatás komplex ösz- szetevőivel, aminek az eredményeként a munkásmozgalom-történet kutatása oldalán is igényes üzemtörténeti munkák jöhetnek létre. Nagyon tanulságos a megjelent üzemtörténeti írásokat kritikailag is feldolgozó tanulmányok csoportja (Szekeres József, Koroknai Ákps). Régi adósságot törlesztett a magyar üzemtörténeti irodalom válogatott bibliográfiája (Tóth Róbert). Igen hasznos kézikönyvet ajánlunk a téma iránt nagy számban érdeklődő, megyénkben élő üzemtörténetírással foglalkozó kutatóknak, tudós tanároknak, üzemi értelmiségnek, a honismereti mozgalom valamennyi lelkes aktivistájának. Nagyon sajnáljuk, hogy saját könyvespolcra aligha juthat e kiadványból. Jelenleg a Megyei Levéltár Tudományos Könyvtárában, helyben elolvasható a kit-kit érdeklődése szerint tájékoztató egy-egy tanulmány. (Szerkesztette Incze Miklós, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1979.) Dr. Gyarmathy Zsigmond
