Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-03 / 28. szám
1980. február 3. o A modellre homokot telepítnek. Szobor születik Ecsettel kezelik az öntőmintát. A szobrász kőbe, márványba, bronzba álmodja művét. Ha fémeket választ anyagául, szakemberek; szoboröntők kezébe kerül az eredeti modell, a művész által többnyire gipszből formázott minta. Magyarországon az egyetlen szoboröntő üzem a Képzőművészeti Vállalat kőbányai öntödéje. Itt kapja meg a szobor végső formáját. Az eredeti gipszmodellt két félre bontva homokkal döngölik körül. (A nagyméretű, közterekre szánt plasztikákat feldarabolják és részletekben öntik fémbe.) A homokmintát szárítják és egy magot, — az eredeti modellnél valamivel kisebbre faragott változatot — készítenek hozzá. Ennek a magnak szögvasakból hegesztett váz adja meg kellő merevségét. A homokágyhoz Székesfehérvár környékéről hozzák az alkalmas anyagot. Fontos, hogy képlékeny, tiszta legyen, megfelelő agyagtartalommal. Az öntésnél keletkező hőt is Jól kell bírnia, nehogy ráolvadjon a fémöntvényre. A homokréteget fakalapáccsal döngölik a modell minden négyzetcentiméterére. Késekkel faragják igazítják, —,a fölösleget sűrített levegővel távolítják el róla. A végső fémöntvénynek minél vékonyabbnak kell lennie, mivel a vastag réteg jobban zsugorodik hűlés közben, és így több veszhet el az eredeti alkotás apró részleteiből. Az utolsó művelet a cizel- lálás. A fémöntvényt csiszolják, savakkal maratják, attól függően, milyen patinát, színt, felületet szánt művének a szobrász. Nyolcvanan dolgoznak a szoboröntödében, a legtöbben rokonszakmákból jöttek: vassal, acéllal dolgoztak korábban. Az utánpótlás a Képzőművészeti Szakközépiskola tanulóiból verbuválódik, akik már a gyakorlatokon teljes értékű munkát végeznek. Monumentális köztéri szoborból legfeljebb harminc, kisplasztikából körülbelül háromszázötven készül évente. A munkához tartozik még az éremöntés és a restaurálás is. Mindez nemcsak változatos: az alkotóművész által kijelölt forma szerint műalkotás születik — mindnyájunk örömére. Bartók Béla szobra végső felületkezelésre vár. Készül a magyar zenetörténet Lopott müvek árverése Híres könyvtolvajok A könyvtolvajok már az ókorban feltűntek, egyidőben az első könyvgyűjtemények keletkezésével; egyes műveket észrevétlenül tulajdonítottak el, másokat kölcsönvettek és „elfelejtettek” visszaadni. A könyvtárak természetesen megpróbáltak védekezni ellenük. Például a XV. században egyházi átokkal ^sújtották a Vatikáni Könyvtár tolvajait, azokat is, akik a kölcsönvett köteteket nem adták vissza. Biblia a köpeny alatt A XV. század végén a kölni patriciúsok gyűjteményeiből számos könyv tűnt el, sokáig nem gyanakodtak senkire. Egyszer azonban az egyik szenátor háza kapujában találkozott fia tanítójával, Silvanus magiszterrel és észrevette, hogy köpenye alól egy elefántcsontba kötött, díszes kiállítású biblia esett a földre. Silvanus rögtön védekezni kezdett: nem akarta eltulajdonítani a kötetet, csak a szövegét akarta összehasonlítani egy, a tulajdonába levő kézirattal. A szenátort nem elégítette ki a magyarázat; a tolvajt elfogatta. A vallatásnál kiderült, hogy a sok házba bejáratos magiszter 462 díszkötésű kódexet csempészett ki, s ezeket különböző városokban eladta. A kölni tanács szigorú megtorlást hozott: a tolvajt 1492. szeptember 2-án felakasztották. Nagy Frigyes Voltaire ajánlására egy Jacques Milvaux nevű francia könyvtárost alkalmazott. A cselédeknek, akik Milvaux-t gőgössége, .fennhéjázása miatt utálták, feltűnt, hogy gyakran küld terjedelmes csomagokat Párizsba. Feljelentésükre a postán kibontottak egy küldeményt, s ez tele volt az uralkodó ritka kézirataival. Nagy Frigyes megelégedett azzal, hogy hűtlen alkalmazottját kitoloncoltatta, de Francia- országban nem voltak ilyen enyhék, Milvaux hét évi börtönt kapott és a potsdami kéziratokat visszaküldték tulajdonosának. Szívesen fogadták A legnagyobb könyvtolvaj címet kétségtelenül a hosszú nevű Guillaume Brutus Icile Timoleon Libri-Carucci della Sommaia gróf érdemelte ki. Ragyogó képességei voltak, már 1822-ben; 19 éves korában matematikát tanított a pisai egyetemen, és sokra becsülték mint a régi kéziratok szakértőjét. 1831-ben francia földre menekült, állítása szerint azért, mert egy hazafias összeesküvésbe keveredett és erre rájöttek, ellenségei szerint azért, mert kiderült, hogy sok könyvet tulajdonított el az egyetem könyvtárából. Párizsban szívesen fogadták, rögtön kinevezték a College de France profesz- szorává, tíz évvel később pedig a kéziratok katalogizálásával foglalkozó bizottság elnökévé. A vagyontalan gróf hatalmas könyvtárat gyűjtött össze; ennek egy részét nyilvános árverésen értékesítette, s ebből 100 000 frank bevétele származott. Emellett 8000 fontért 1923 kéziratos kötetet is eladott. Sokan gyanították, hogy ezek a művek azokból a könyvtárakból származnak, amelyet Libri-Carucci hivatalos minőségben felkeresett, sőt vizsgálat is indult ebben az ügyben. A vizsgálóbíró sok terhelő bizonyítékot tartalmazó jelentését azonban Guizot miniszterelnök, a gróf barátja elfektette és csak 1848-ban, a februári forradalom után találták meg. A gyanúsított óvatos volt, a forradalom kitörésekor 18 láda könyvvel Angliába utazott. Távollétében Párizsban tíz évi kényszermunkára ítélték, de az angolok nem adták ki, sőt engedték, hogy könyveiből tíz olyan árverést rendezzen, amelyre egész Európából tódultak a bibliofilek. Büntetlenül halt meg 1869-ben. Nagy gondossággal A berlini állami könyvtár zenei osztályának vezetője, dr. Krüger-Riebow 1950-ben a két Németország közti feszült viszonyt használta ki bűnös céljaira. A gyűjteményből Mozart, Bach, Mendelssohn. Beethoven és más zeneszerzők számos kéziratát tulajdonította el és a Német Szövetségi Köztársaságba vitte. Az ottani vámhivatal gyanút fogott a sok kézirat láttán és hívatta a rendőrséget. Krüger azzal védekezett, hogy a magával vitt kéziratok az NSZK-t illetik és ő csak azért hozta el őket, hogy jogos tulajdonosának adhassa. Vallomásának hitelt adtak, ő azonban a bonni Beethoven Archívnak csak zsákmánya kisebb részét adta át, a többit eladta francia, svájci és amerikai gyűjtőknek. A sikertől magabiztos lett és éveken át rendszeresen fosztogatta a nyugatnémet könyvtárakat. Csak 1959-ben kapták rajta. Enyhe ítéletet kapott, másfél évi fogházat. Berlinben a lopást éveken át nem fedezték fel, mert Krüger nagy gondossággal járt el, minden elvitt kézirat helyére cédulát tett. így például egy karton jelezte, hogy Richard Strauss leveleit átadták a zeneszerző fiának. A Beethoven Archív sokáig hallgatott az ügyről, mikor azonban a tárgyaláson kiderültek a hűtlen könyvtáros lopásai, kénytelen volt visszaszolgáltatni az eltulajdonított berlini anyagot. Bűnbakot kerestek Magyarországon a legnagyobb szenzációt a Csontossi- ügy keltette. 1892-ben megállapították, hogy az Országos Széchényi Könyvtárból 36 kódex, 9 ősnyomtatvány, Kazinczy, Csokonai és más kéziratok hiányoznak. Az éltűnés ténye kapóra jött az ellenzéknek, heves támadást indított, s a múzeumi anyag ellopását, hanyag kezelését megpróbálta Pulszky Ferenc igazgató és rajta keresztül az egész kormány megbuktatására felhasználni. A botrány elsimítására a minisztérium igyekezett bebizonyítani, hogy a történtekhez sem Pulszkynak, sem a kormánynak nincs köze. Bűnbakot kerestek s ezt Csontossi Jánosnak, a kézirattár vezetőjének a személyében találták meg. Öt tették mindenért felelőssé. Noha Csontossira, aki ekkor már Európa-hírű kódexszakértő volt, semmit sem tudtak rábizonyítani, mégis elbocsátották azonnali hatállyal. Az ítélettel tudományos pályáját is kettétörték. A tolvaj személyére csak 20 évvel később derült fény, mikor az egyik volt raktár- kezelő özvegyénél előkerült a hiányzó 736 múzeumi egység. Mindmáig rejtély azonban, hogy miért lopta el a raktáros a sok milliót érő ritkaságokat, mert értékesítésüket meg sem kísérelte. V. M. Az ötkötetesre tervezett magyar zenetörténettel kapcsolatos munkálatok 1970- ben kezdődtek és most jutottak el odáig, hogy kézzelfogható eredmény született. A Rajeczky Benjamin szerkesztette első kötet lényegében késznek mondható, 1980-ban nyomdába lehet adni. A kötet 1526-ig tekinti át a magyar zenei őstörténetet, a középkori zenei életet és a korabeli népzenét. Az érdekesebbnél érdekesebb témákon, az udvari zene és a gregorián stílus összevetésén, a kora reneszánsz zenei intézmények bemutatásán túl a zenetörténet írásakor felfedezett területre is kitekint az ösz- szeállítás, nevezetesen arra, hogy a XV. században a kottaírásnak egy kifejezetten magyar változata honosodott meg hazánkban. Az első kötet lektorálásakor szerzett tapasztalatok arra sarkallták az intézet munkatársait, hogy útjára indítsák a Zenetudományi dolgozatok című belső sorozatot, s segítségével hozzák nyilvánosságra a kutatások egyes részeredményeit. így lehet elkerülni, hogy a Magyar zenetörténetben olyan aránytalanságok mutatkozzanak, amelyek a most napvilágra került forrásokkal részletesebben foglalkozzanak a régen ismert, de fontosságában az újat felülmúló adatok rovására. A Csomasz Tóth Kálmán és Pap Géza által szerkesztett, a XVI. és XVII. század zenetörténetét taglaló második kötet mintegy egy- harmada elkészült már. Az egy és többszólamú, valamint az egyházi éneklés mellett szó lesz ebben a részben az ekkor kialakuló tánczenéről, az egyes városok (Sopron, Pécs) zenei életéről és a magyar zeneszerzők jelentős műveiről is. Az ötödik kötetből számos, az 1945 utáni idők zenetörténetével foglalkozó tanulmány már nyilvánosság elé került. De ahhoz, hogy a XX. sz. teljes szintézise kikerekedjen a rendelkezésre álló anyagból, bizony még sok aprólékos levéltári munka is elvégzésre vár. A kutatóknak többek között át kell böngészniük az elmúlt évtizedek hangversenyműsorait, s fellapozniuk a folyóiratok és a napisajtó zenei anyagát. Az intézet tervei között szerepel, hogy a köteteket a bennük foglalt anyag illusztrálására hanglemezsorozattal teszik teljessé. Két nyugdíjas találkozik. — Jó színben vagy. — Festem magam. — Kocogsz még? — Ma is lehúztam nyolc kilométert. — Ügy ne járj mint Carter! — Az hogy járt? Nem olvastad? össze- csuklott kocogás közben. — Hja, nem lekvároknak való. — Egyes orvosok szerint senkinek se való. — Ezt is olvastad, mi? — Igen. Elég komoly embertől. Egy harvardi prof nyilatkozta a Carter kinyiffanása után, hogy a kocogás a legbiztosabb út az infarktushoz. — Hát ez valóban komoly. Mondd, ez a prof tavaly nem azt szajkózta még: fuss az életedért? — Nem tudom. De mondott egy nagyon hiteles történelmi példát a futás ártal- masságára. Szerinte a maratoni hírvivő a legjobb bizonyíték arra, hogy a futás élet- veszélyes. Hiszen köztudott: miután Athénbe loholt Mil- tiadész győzelmének hírével, összeesett és meghalt. — Te ezt elhiszed? — Benne van minden tankönyvben, lexikonban. — Még a mi lexikonunkban is csak az van benne: állítólag meghalt. Aki azonban nem elégszik meg a történelmi közhelyekkel, lexikonbölcsességekkel, hanem egy kicsit belegondol, hogyan is volt az az első maratoni futás, az tudja, hogy Pheidippidész nem a futástól kapott infarktust. — Ki az a Pheidippidész? — Még azt sem tudod? Hát Miltiadész hírvivője, ö rohant Athénbe a hírrel, hogy legyőzték a sokszoros túlerőben volt perzsa hadakat. — Aztán összeesett és meghalt. Hiába, negyven kilométer futás — életveszélyes. Jó lesz, ha te is vigyázol a kocogással. — Én nem maratonizok. — Egy hét alatt te is futsz annyit. — De nem úgy, mint Phei- dippidész. — Na igen. Szegény, biztosan túlerőltette magát, hogy mielőbb Athénbe érjen. — Gondolod? — Csak így lehetett. — Gondolkozz egy kicsit. Elindul a maratoni síkról az a derék ifjú harcos, a Pheidippidész, hogy megvigye Miltiadész győzelmi jelentését Athénbe. Rohan, mint akit puskából lőttek ki. — Két óra múlva betámolyog Athénbe, eldadogja az örömhírt, s holtan rogy össze. — Úgy volt, ahogy mondod : tántorgott és dadogott. — Hát csoda? Negyven kilométeres loholás után? — No menjünk csak sorba. Szóval, fut Pheidippidész. Nem lakatlan, holdbéli tájon, hanem a kicsiny, sűrűn lakott Görögországban. Már pár kilométer után találkozik egy nyáját terelő pásztorral. Odakiáltja neki: Győztünk! —.Valószínű, hogy odakiáltja. — Fut tovább. Majorhoz ér. Ott is elmondja az örömhírt. Vizet is kér, mert eltikkadt már. A legjobb borukkal kínálják örömükben. — Az áldóját! Ne is folytasd ! — De folytatom. Sok találkozása lesz még Athénig, ölelik, csókolják. És itatják. Tökrészegen érkezik Athénba. Alig tudja eldadogni a győzelmi jelentést. A vének is borral kínálják. Vedel, ösz- szeesik és meghal. Alkoholmérgezésben. — Lehet, hogy így volt. — Tuti. — De azért te csak hallgass arra a harvardosra. Hátha ő is tisztában volt Pheidippidész halálának körülményeivel. Azért hozta föl példának, mert nyílván a Carter is egy sajtókoktélról, vagy pezsgős diplomáciai fogadásról indult kocogni. — Én nem járok fogadásokra. — De iszol. — Kocogás előtt soha. Csak utána. Mert én tudom a történelmet, nem úgy, mint a Carter. Homoródi József: Pheidippidész halála KM VASÁRNAPI MELLÉKLET
