Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-24 / 46. szám

Földeák János 70 éves Bil Kóraj Az élő magyar irodalom egyik legismertebb alakja. Legalábbis az irodaiam vilá­géiban és elsősorban az írók között. János bácsi aJhogyan elnéz, villogó vastag üvegű szemüvege fölött, ahogyan pipáját kezébe véve megkér­dezi hogyan vagy — az a pénztelen magyar író számá­ra a legbiztatóbb szituáció. János bácsi ugyanis az álla­mi mecenatúra vezetője, az Irodalmi Alap helyettes fő­nöke, majd fő főnöke, vagyis a pénzszűkében leledző író mindenkori megmentő je. Volt! Mert most már nyug­díjban van. Most már egy­szerűen csak magyar író ő is. Mint a többiek. Az az nem egészen. Földe­ák János egy nagy nemzedék jelentős alakja, s ezen a 70. évfordulón a magyar munkás- irodalom kiváló képviselőjét üdvözöljük. Nem egyszerűen csak az évforduló miatt, ha­nem azért is, mert szeretjük őt, szeretjük alkotásait és sze­retjük az embert, akinek éle­te második felében a magyar irodalom gondja vált munká­jává és aki annyi szeretettel, hozzáértéssel támogatta és se­gítette az alkotókat. Nem tehette volna olyan gondos beleérzéssel, ha o ma­ga is nem lenne az ami: al­kotó ember. 1910. február 20-án született munikáscsa Iádból. Könyvkö­tőnek tanult, ez a szakmája a felszabadulásig. De a mun­kásmozgalomnak már szinte gyerekkorában tagja. Eliső versei a huszas évek végén a pesterzsébeti újságban jelen­nek meg, és attól kezdve szinte a kor minden balolda­li vagy tisztes polgári újság­ja közli verseit. Persze első­sorban a Népszava az, mely írásainak teret ad, és azok a szocialista antológiák amelyek a harmincas években és a negyvenes évek elején meg­jelennek. Ezekben a nagy­üzemi munkás életérzéseit, megnyomorítottságát, a vi­lághoz való kapcsolatának motívumait énekli meg, kö­vetve a„ munkásírók” cso­portjának ars poétikáját, csak a valóságot, a munkás­élet valóságának hiteles rez­düléseit. A szakszervezeti mozgalom vezető egyénisége a harmin­cas évek közepétől, a felsza­badulás után függetlenített szakszervezeti titkár, vállala­ti igazgató, írószövetségi funkcionárius, rövid ideig az Uj Hang felelős szerkesz­tője, de mindig is elsősorban: író. Költészete sajátos forrás vidéke a közvetlen élményből táplálkozó munkáslíránák, de igazán érdekessé az élete második felében kibontakozó prózája teszi. Lírai prozódiá- ja az élő beszéd elevensége megkísértő versalakzat mint­egy esztétikai tükörképe an­nak a tárgyias prózanyelv­nek, amely oly jellemző Föl­deák János stílusára. Kisre­gények (Kenyérkeresők 1945, Férfiút 1957), regények (Té­kozlók 1960, Eszter és Mik­lós 1963, Vádlottak 1965, Apák lánya 1967, Hetedik hétköz­nap 1968, stb.) és rengeteg novella jelzi a versek mel­lett, hogy János bácsi a min­den percet lekötő komoly irodalom szervező munka mellett mindig tudott időt szakítani magának —, hogy hogyan csinálta, ez az ő tit­ka — az alkotásra is. Az el­beszélés modellja a klasszi­kus magyar anekdota-novel­lának felel meg rövid törté­net, amely világos morális tanúságot hordoz, a végén legtöbbször humoros de min­dig szellemes poénnal, amely visszamenőleg is megemeli, általános érvényűvé teszi az egyedi történetet. János bácsi 70 éves. Alkotó világa egy végleg letűnt tör­ténelmi időszakban indult, és a szocialista Magyarország mai mindennapjaiig ér. Ha­talmas híd az idő szakadé- kain át versekből, elbeszélé­sekből, regényekből. Az egész a közvetlen élmény hatásán túl az utókor számára bizto­san értékes történelmi tanú­ságot nyújt. De számunkra még az is érték, amit ezután fog alkotni. Ehhez kívánunk neki töretlen munkakedvet, és jó egészséget. Szalontay Mihály Kohán György emlékmúzeuma Századunk magyar művésze­te jelentős eredményeket ért el nemcsak a zenében és iro­dalomban, hanem a képző- művészetben is. Ez a folya­mat tart ma is, értékek vál­nak maradandóvá. Közműve­lődésünk figyelme jóvoltából egyenletes országos elosztás­ban valósulnak mag az új gyűjtemények, emlékhelyek, melyek otthont adnak a klasszikus minőségnek. Gyu­lán a Kohán György Múzeu­mot tavaly nyáron avatták fel. Ezzel megint lényegesen gyarapodott az ország kultu­rális térképe. Hiszen a mos­tanában alapított múzeumok, gyűjtemények: Zalaegersze­gen Kisfaludy Stróbl Zsig- mond, Kapuvárott Pátzay Pál, Szentendrén Kerényi Je­nő, Verőcemaroson Gorka Géza, Badacsonyban Egry József, Zebegényben Szőnyi István máris népszerűek, kedveltek. Pécs az utóbbi években Csontváry és Vasa­rely gyűjteménye révén sok­milliós vendégsereget foga­dott, s Szentendrén a Kovács Margit-gyűjtemény is régen meghaladta a milliós néző­számot. Jellemző az intenzi­tásra, hogy az alig néhány hónapja nyílt gyulai Kohán Múzeumnak a hazaiak mel­lett máris sok a külföldi lá­togatója — szovjet, román, lengyel, finn, kanadai, egyip­tomi, japán be jegy zéseket ol­vashatunk a vendégkönyvben. Kohán György 1910-ben született. Gyulaváriban — 1931-ben Párizsban folytatta tanulmányait. 1930-ban ren­dezte első önálló kiállítását, melyet vásárhelyi, budapesti, gyulai bemutatkozásai követ­ték. 1959-ben a Műcsarnok­ban, 1965-ben a Magyar Nem­zeti Galériában rendezték meg retrospektív tárlatát. Ki­tüntették Tornyai-plakettel, kétszer is Munkácsy-díjjal és 1966-ban megkapta a Kos- suth-díjat is. 1966. december 16-án abban a városban hunyt el Gyulán, amelynek még 1965-ben felajánlotta életmű­vét. Grandiózus anyag ez, 600 festmény, 3000 grafika. A ha­talmas kollekciót most kata­logizálják. S jelenleg 130 al­kotás van kiállítva. Élő anyag ez, rendszeresen cserélhető, tíz év is kevés, hogy átlapoz­za a közönség. A Kohán-élet- mű bizonyos sorozatait már másutt is — így 1979 novem­berében Szófiában — bemu­tatták. Az első gyulai élet­mű-kiállítást dr. Pogány ö. Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója rendezte. Kohán György drámai ereje valóban lenyűgöző. Erő és méltóság árad művészetéből. Siratói, gyásza, koporsója sem letargikus, éppen sűrített esz­tétikuma révén ad katarzist. Stílusa a realizmus és a ku- bizmus egyedi ötvözete — nincs abban átvétel, csak fel­ismerés és igazság. Ez a kom­binált rajzírás, az élénk szí­nekre hangolt vonalvezetés teszi emlékezetessé „Csend”- jét, vásárhelyi Utcáját, „Ló- fékező”-jét, „Bivalyos naple- menté”-jét. Az Alföld Der- kovitsa ő, az egyetlen, aki egyéniségének csorbítása nél­kül méltó módon folytatta Nagy István és Tornyai János festői eszményeit. Maroksze­dője, kévekötője, kazlas nap­korongja, birsalmás csend­élete duzzad az erőtől. Ez az erő szépség és igazság. Beet- hoven-portréja is több, mint a német zeneszerző arcmása. Kohán György önarcképe is ez a legyőzhetetlen energiá­kat sűrítő tekintet — az élet szimbóluma. ' Nagy vállalkozás volt a gyulai Kohán Múzeum lét­rehozása, jó hogy megvaló­sult. Ez a legfontosabb lépés ahhoz, hogy művészete köz­kincs legyen. L. M. Ő srégi település, de írá­sos hagyaték csak a XIV. századból van. A szájhagyomány szerint en­nek előtte Kútaj, Kútalj, az­az Kút-alja néven is szere­pelt ez a település. Van is ennek a hagyatékozásnak va­lami okoskodó következteté­se a község eredetéhez. Sok más falutól eltérően ugyanis ez a község nem dombhátra települt. A terület nagy ré­szén — különösen a Lónyai- csatorna megépítése előtt — olyan magasan volt a talaj­víz, hogy kutat akár egy ásónyomra is lehetett építe­ni. Esősebb évszakokban pe­dig a kút alja, azaz a talaj­víz szintje a házak küszöbét is elérte. A talajvíz ma sem áldás a községben, létezése óta gond maradt. Földes utcái késő ősszel, kora tavasszal, most is, szinte járhatatlanok. Leg­alább öt kilométernyi járda kellene még, hogy legalább a gyalogos forgalmat sármen­tessé tegyék. Keresztút néven is szere­pelt ez a település a XIV. századbeli okmányokban, de később, a XIX. században ké­szült anyakönyvekben hol Keresztút, hol Kótaj volt a neve. Földterülete később több földesúr között oszlott meg, ezt a még ma is meglé­vő hat kastély is bizonyítja. Kótajszőlőkből 1923-ban Nyírszőlős néven — amelyet a felvidékről levándorolt, többnyire szláv ajkú települ­tek leszármazottai laktak — 1923-ban közigazgatásilag ön­álló község fejlődött. A meg­maradt Kótaj állandó lakói­nak száma 1960-ban 3800, 1974-ben 4104, jelenleg pedig közel négyezer. Ma Kótaj Nyíregyháza An­gyalföldje — mondják tréfá­san de nem minden célzás nélkül a községben. A telepü­lés ugyanis országúton alig több, mint tizenkét kilomé­terre, a kisvasúton még any- nyira sincs a Nyírség egyre több munkáskezet igénylő fővárosához. Részben ennek is köszönhető, hogy növekvő tempóban szaporodó népessé­ge ellenére gyakorlatilag minden munkaképes korú em­ber dolgozik valahol. Még a jelentős hányadot képviselő cigánylakosságnál is nagy a foglalkoztatottság aránya. Csak az az asszony maradt ott is manapság a főzőkanál­nál, aki valamilyen oknál fogva — kisgyerekek, beteg­ség — nem tud bejárni Nyír­egyházára. Hozzávetőlegesen ezer ember jár el. Ingázik naponta Kótajból és vissza Nyíregyházára, vagy másho­va. Ennyi embernek még a kisvonat is kevés, sokszor utaznak még a lépcsőkön is. Nem lehet rajta csodálkozni, hogy örök a téma: Mi lesz, ha megszűnik a kisvasút? Vagy; egyáltalán érdemes-e megszüntetni? Számolni ugyanis Kótaj ban is tudnak. Az országút nem­csak hosszabb, hanem igé­nyesebb feltételeket kíván. Természetesen az utasnak is több pénzébe kerül majd. Aztán ennyi utast naponta el­szállítani, ahhoz nemcsak autóbuszok, hanem megfelelő út is kell majd. Amíg ez nincs meg, addig a kisvasúi­ra szükség van. Természetesen lenne más megoldás is: Helyben megte­remteni a folyamatos foglal­koztatást. Elsősorban azok­nak, akik nem tudnak eljár­ni. A község vezetői a ter­melőszövetkezettel közösen, már keresik is ennek a lehe­tőségét. Első lépésként is — talán sikerül — egy gumivul­kanizáló üzem letelepítése a hűtőház egyik nélkülözhető csarnokában. Természetesen jó lenne egy konzervüzem is. Esetleg Kemecsével közösen, a két település között, ipar­vágánnyal ellátva. Így a kör­nyező községek munkaerőfe­leslegének a fogadására is al­kalmas lenne. Mindez természetesen a tá­volabbi jövő zenéje. Közeleb­bi gondokat kell addig még megoldani a községben. A legégetőbb gond — az új or­vosi körzet kialakítása — megoldódott. Az új körzet or­vosa március elsejétől már rendel, de mindjárt ott a má­sik probléma: Egy újabb ren­delő és orvosi lakás megépí­tése, mert a régi felújítása már nem gazdaságos. Itt már megoldanák a fogorvosi ren­delést is. Halaszthatatlanul szükséges a nemrég épült új óvoda másik ötvenszemélyes részének a felépítése. Korsze­rű felvásárlótelepet kell épí­teni és szükséges a közétkez­tetés feltételeinek megterem­tése. Építkezési telkeket kell biztosítani a Nyíregyházáról kijáró pedagógusok letelepe­déséhez. Üj utcákat kell nyit­ni. Időszerű bölcsőde létesí­tése, egyre többen kifogásol­ják, hogy nincs piac a köz­ségben. Korszerűsíteni kell a művelődési házat, és így to­vább, lehetne még sorolni a tennivalókat. Egyszóval az igényekért nem kell a szomszédba men­ni. Egy gyorsan fejlődő köz­ségben ez nem is véletlen. S a változások itt elsősorban nemcsak külsőkben, a díszes kerítésekben, hanem belül a lakásokban is jelentkeznek. A hajdani cselédfaluban — hi­szen a község alig több, mint két és fél ezer hektárnyi te­rületén csak néhány birtokos osztozott — ma már nem rongyrázás a fürdőszoba. Az elmúlt években robbanássze­rűen felszámolt cigánytelepek helyett utcahossznyin állnak az új lakások, benne rádió, televízió. S ami — ha egy ki­csit furcsa is ezzel példálóz­ni — az új telkeken már volt mesgyevita is. S ami lénye­ges: az elmúlt évben a fa­luban már minden óvodás korú cigánygyereket be tud­tak iskolázni. S az új házak­ból kilépő gyerekek már szé­pen, tisztán, értelmesen vi­selkedve mennek el a közös­ségbe. S pizsamásán térnek pihenőre, ugyanúgy, mint a többi gyerek. A község több, mint ezeregyszáz lakásának kilencven százalékában van már benn a vezetékes víz, százhúsz gépkocsit tartanak számon magántulajdonban. Sokat beszélnek Kótaj ban manapság a kertkultúra fej­lődéséről. Meg ami ezzel kap­csolatos, hogy ennek gyümöl­csét mindenki szeretné értel­mesen hasznosítani. . Ezért kellene hát sürgősen a felvá­sárlás korszerű feltételeit megteremteni. A házi ker­tekben például már 90—100 vagon jonatán is megterem és egyre jobb minőségben. Nem véletlen, hogy a termés nagy részét a szomszédos Keme- csére viszik át, mert ott jobb árat fizetnek érte. Ezért is fontos most az ÁFÉSZ-nél a felvásárlás korszerű feltéte­leinek megteremtése, hiszen kinek érdeke, hogy a termelő a szomszéd faluba vigyen át eladni tíz kiló babot?! A januárban megtartott falugyűlésen a résztvevők nagy többsége egyetértett a tanács beszámolójával, amely a lehetőségek számbavételé­vel ismertette a megvalósít­ható, vagy a még nem idősze­rű terveket. A választókat képviselő kétszázhúsz jelen­levő állampolgár egyhangú­lag szavazta meg azt a hatá­rozatot is, hogy megadja a kért és szükséges segítséget a kongresszusi versenyválla­lások teljesítéséhez. S ez a se­gítség már csak azért sem el­hanyagolható, mert megvaló­sításában ennyi értékű társa­dalmi munkát még nem vál­lalt a község lakossága. Átla­gosan négyszáz forint jut eb­ből minden állampolgárra, beleszámítva a gyerekeket is. Az önkéntes munka értéke mindig több annál. Így van ez Kótaj ban is. A lakosság egyre inkább megérti; adni csak abból lehet, ami van. Egy évvel ezelőtt például még egész kívánságlista hangzott el a falugyűlésen, az idén már szinte alig. S amit kértek, az indokolt volt. Ami nem, azt társadalmi munká­val vállalták. Például az épülő iskolánál a területren­dezés, parkosítás, kerítésfes­tés, takarítás és egyéb apróbb munka, a népkerti utak rend­behozása, fásítás, a' villany- hálózat, kerítés rendbehozása, padok kijavítása, a hálaliget gondozása, a földutak kar­bantartása, árkok ásása, a sporttelep és a temető rende­zése, mind, mind társadalmi feladattá lépett előre Kótaj- ban. A Virágos faluért moz­galom is új feladat­ként kelt életre a köz­ségben. Közügy lett a közte­rületek parkosítása és gondo­zása. S ebben az évben elő­ször minden porta és építési terület elé virágot ültetnek Kótajban. Ezerháromszáz porta illetve telek gazdája vallhat szint ebben az évben, hogy miként is értelmezi a megígért segítséget, amely lényegében saját boldogulá­sához is vezet. Egymillió­hétszázezer forint egy falu életében, költségvetésében nem nagy pénz, de Kótajban ez is sokat számít. Mércéje lesz ez most an­nak az erőnek, amely az ál­lampolgárok tenniakarását példázza. S erre a példaadás­ra most Kótajban is nagy szükség van. Tóth Árpád KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. február 24. Fekvő nő

Next

/
Thumbnails
Contents