Kelet-Magyarország, 1980. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-24 / 46. szám
Ratkó József költő, József Attila-díjas az idén tölti be 43. évét. Eddig megjelent négy kötete: Félelem nélkül. Fegyvertelenül, Egy kenyéren, Törvénytelen halottalm.' Február 22-én este tartották Nyíregyházán szerzői estjét. Harcoljanak magukért a versek.., Közéletiségről, líráról — Ratkó Józseffel Elsőként azt kérdeztük a Nagykállóban élő Ratkó Józseftől, soknak vagy kevésnek tartja négy könyvét? — Tizenhét éves koromban kezdtem el írni nyíregyházi diákként. Harmincéves koromban jelent meg az első kötetem, noha ötvenhatban már volt rá szerződésem. Nem volt szerencsém az indulásnál. Ez a kései indulás azért annyiban szerencsésnek mondható, hogy kialakult bennem a kényszerű hallgatás éveiben egy rendkívül erős önkontroll. Rossz verset lehetőleg nem írok. — Persze ellentmondásos dolog ez, mert az önkontrol-1 lal együtt rászoktam a hallgatásra is. Ha tizenhét éves koromtól számítom írói létezésemet, igen kevésnek tartom a négy kötetet Ha első kötetem megjelenésétől — noha tellett volna többre is — számomra elegendőnek tűnik, művészi minőségében persze nem annyira, mint mennyiségben. És még egyet: írói tervem mindig több volt, mint amennyi megvalósult. Mi akadályozta, hogy a művek megszülessenek? — Körülbelül tíz kötetre való vers, esszé, dráma várakozik bennem. Indulatom és időbeli lehetőségem lett volna ezek egy részének megírására, de valahogy úgy alakult, hogy a konkrét emberséget mindig többre becsültem az írásban kifejezhető emberségnél. Ezért aztán sok, főleg közéleti munkával foglaltam el magam és így odá- zódtak el az írói feladatok. Negyvenhárom éves fejjel sajnálom, mert az író elsősor- bani dolga mégis csak az írás. Elégedett nem vagyok sem magammal, sem könyveimmel. Pontosabban kell beszélni és pontosabban kell élni is. Milyen visszajelzései vannak verseskönyveinek fogadtatásáról, népszerűségéről? — Könyveim sorsáról keveset tudok. Csak annyit, s ez sem lényegtelen, hogy megjelenésük után röviddel elfogytak. A szakmai kritika sohasem érdekelt túlságosan — de nem panaszkodhatom. Nekem persze fontosabb éé munkára biztatóbb volt néhány pályatársam, írótársam elismerő szava. Ügy tudjuk, nem szeret író-olvasó találkozókra járni. Mi ennek az oka? — Tényleg nem szeretek találkozókra járni, de kénytelen vagyok elfogadni a kialakult irodalom-propaganda gyakorlatot. Ügy vélem, hogy a jó vershez hozzátenni élőszóban semmit nem lehet, talán nem is szabad. Harcoljanak magukért a versek. — Ezeken a találkozókon sokszor úgy érzem magam, mintha hiányos öltözékben állnék az olvasók előtt. Meg aztán, aki ír, annak nem biztos, hogy a nyelve is épp olyan jól forog, mint a tolla. Ebből következően sokszor félre is érthetik a gondolataimat. S ezt szeretem legkevésbé. Aztán ezeken a találkozókon sok írásra fordítható energiát pocsékol el az ember. Valamiféle íratlan etikettből származóan a találkozó vendégeit dicsérge- tik. Férfiember nemigen tűrheti, hogy szembe dicsérjék. Kényelmetlen. Mindig rám jön a viszketés, ha irodalom- történész, kritikus barátaim bevezetőjükben jó szavakat szólnak rólam, verseimről. Meglepőnek találom, hogy hamarosan megjelenő, szám szerint ötödik könyve gyermek verseskönyv. Azt jelenti ez, hogy az eddig kőkemény, tetőtől talpig közéleti költő egyféle menedéket keres a gyermekversekben? — A „Gyerekholmi” című verseskönyvem zömét akkor írtam, amikor immár felnőtt gyermekeim még kicsik voltak. Tehát nem új versek ezek, talán azért születtek, mert egyfelől nagyon sokszor bosszantott, hogy jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt elég sok rissz-rossz verssel tértek haza gyermekeim az óvodából. Másfelől pedig szülői kötelességem volt az, hogy a gyermekeimnek megmutassam a világ apró „rebbenése- it”, a kis csodákat. Utalt a közéletiségre, vajon manapság mitől közéleti valaki? Lehet-e nem közéleti a költő? — A közéletiség az irodalomban nem annyira a szerzők írói érzékenységéből, inkább állampolgári érzékenységükből fakad. Azaz én, mint állampolgár, mint ember fogékony vagyok szűkebb vagy tágabb közösségem dolgaira, s mert költő is vagyok, természetes, hogy ezek a dolgok kulcsszerepet kapnak az írásokban. A magyar költészet amúgy is hagyományosan közéleti, miért térnék én ki a társadalmi valóság kihívásai elől. Azt hiszem, bennem a közösség problémáira való érzékenység gyermekkoromból táplálkozik. Gyermekotthonban nevelkedtem, és ott mindig egymásra figyeltünk. Már akkor jobban érdekelt a mások sorsa, mint a magamé. S aki erős hatású közösségből emelkedik szólásra, mint például Váci Mihály, annak nem kérdés az, hogy közéleti legyen. Természetétől az. Visszatérő gondolat, motívum műveiben, hogy „meg kell laknunk ezt a hazát, meglakni minden talpalatnyi földjét. Magunkévá kell laknunk ezt a hazát. S művelni azzal is, hogy belehalunk...” Hogyan érti ezt? — Ügy értem, hogy itthon kell érezni magunkat. Tehát mindenkinek tudnia kell a helyét, ismernie kell a körülötte lévő világot. Ez alapkövetelmény. A fontosabb viszont, hogy erre törekedve megműveljem azt a földet, a szűkebb hazát, amelyen élnem engedtetett. Ez a Veres Péter-i itthonérzetből fakad. Ha Péter bácsi akár a vonat ablakából, elhanyagolt földet látott, pusztuló értéket látott — nem röstellt Kossuth-díjas író létére legalább egy levelezőlapot írni a gazdának. Aki közügyekben csatázik tollal, élőszóval, érhetik pofonok is. Hogyan szerezhet a költő edzettséget, anélkül, hogy veszítene harci kedvéből? Ahhoz, hogy kényesebb ügyeinkről is szót ejtsünk, nyíltságra és nem bátorságra van ma már szükség. S éppen a nyíltság védi meg az embert, ha netán védelemre szorul. S ugyanezzel a nyíltsággal kell felismerni és elismerni tévedését. Való igaz, hogy azoknak az indulatoknak az elviseléséhez, amelyek az írói érzékenység és a világ, a valóság találkozásából indukálódnak az emberben, nem árt olykor a szellemi állóképesség, a teherbírás sem. Ha valaki író lesz, készülnie kell erre is. Szabolcs-Szatmár megye jó edzőpálya. Min dolgozik jelenleg? — Ez év május 31-én kell befejeznem egy Szabolcs- Szatmárról és Zemplén egy részéről szóló ismeretterjesztő könyvet, amely szándékom szerint megpróbálja olvasóival megszerettetni a hazának e részét. Fákról, emberekről, az ember keze munkájáról, mesékbe és dalokba burkolózó álmairól írók. E táj ezeréves történetéről, az Esze Tamásokról, a Bajcsy-Zsi- linszky Endrékről, és mindenről, ami hozzánk tartozik. Nagyon szeretem ezt a könyvet. Páll Géza Ratkó József versei Az idegen Észrevettem az idegent, a halálommal megbízott nem evilági férfiút. Arcom mögül kimozdult és figyelt. Objektív pillantása volt. Tudtam, hogy régóta követ, arcom mögé húzódva jön, sunyit és jegyzi bűneim, elfordul, ha szeretkezem. Dolga vagyok, de nem siet, Fogában kétélű mosoly, szemembe nyúl, arcomba nyúl, babrálgat, elront valamit. rri r I • 1 " ' 1 érdig köve Arcom aszálytól gyötretik, pillantásom repedezik, könnyem kannái likadhak, mosolyaim elapadnak. Láttam a jövőt mögöttem jövögölni a ködökben. Ordas arca kötve ránccal, lába vonszolódva lánccal. Nem a Napot, nem a Holdat, szarva közt hozá a múltat. S szeme mintha nem is volna, varasodó csillag volna. Gondoltam ifjúnak, másnak, nem sebekkel cicomásnak, s jaj előttem, nem mögöttem jövögélni a ködökben! Térdig kővé, majd derékig, fölnyújtott ujjam hegyéig, válik szemem kőgolyóvá, hajam kőből való hóvá. Térden tördelt homlokomat teszik vala malom alá, csontból csiszolt csigolyáim vetik vala kerék alá. Szolgálom én Szolgálom én a legnagyobb urat, gazdámat, e kétlaki népet, aki havonta jár-haza, éjfélkor, mint a lélek. Mondják, hogy gyára, földje van; törődjön vele — mosolyog, megigazít egy almafát, s helyére küld egy elbitangolt csillagot. Mondják, hogy gyára, földje van, és mosolyognak — ő kezet nyújt nekik, másra nincs idő: munkába megy. Tavaszelő Habzó mezőben lábalok; tavaszodik, tavaszodik. Fújkálja bársony szájú szél a virágok buborékait. Izeg a világ; mag fülel, kő ugrik, fény tolong. Fa belsejében, még csak a háncs alatt, de már leng a lomb. Esztergakés a napsugár, üzemi hőmérsékletű a föld, s finom forgácsaként, zendülve, pengve nő a fű. Terzina a csőlakókról Nagyvárosok forró bélrendszerében élünk bolyhok, nyálkák közé tapadva. Nem lakhatunk a fegyverek csövében. Madár Elnyel a limfocita köd, te idegen madár, körülfog, megfojt és kilök magából ez a táj. Vidd innét énekeidet, itt már hódít a hó. Költözz a fényhez közelebb, ének-hozó! Szememben éjszakázol Bűnnek alítják Szememben éjszakázol, István, te barátom se, új halottam. Misézek érted szótlanul. Isten ministrál, a Holdat lóbálja, mint a füstölőt. Világvárosok csengenek. És égnek kisebb csillagok, hétágúak, százágúak, gyújtatván fejed felől, barátom, ó te barátom se! Halnod itt lehet gyönyörűen! Kerék alatt, hogy megjajgat a sín. Kötél ölel nyakon, mint kisgyerek. S ágyban, párnák közt. Csatatéren, vérünktől pántlikás pikáktól! S mégse jut más mennyország, István szememben éjszakázol. Szeretnék már sás lenni vagy fehér fű vagy gólyahír, hogy hasznomat vegyétek, olyan növény akinek dolga semmi más, csak nőni, amíg lehet, és újra nőni s teremni bármit itt, ez édes honi tájon; lenne latin nevem, hogy meg ne gyanúsítsanak, ha más talajból nem tudok kihajtani; szeretnék már sás lenni vagy gólyahír, létemmel elbeszélni azt, amit létemmel mondok most is, s oly hiába, mert bűnnek alítják szavaim. Éjszaka Hallgat a kút is Azt mondják, mélyről jöttem, kínnal kirakott kútból, követ, iszapot köptem — úgy volt, ha úgy volt. Ringyó-szájúak állnak körül: odalenn hogy van? Lökdösnek, taszigálnak: mondjam, na, mondjam! Hűségese a dalnak, én nem hozzájuk jöttem. Hallgatok fény-ütötten; hallgat a kút is, hallgat. Éjszaka: egyszemélyes sátor. Riadok űri magánytól. Lélegzetemet nyelve fekszem. Kívül tesz-vesz, babrál az isten. Mi a teendő? Majd megtörténik a jövő velünk is. Kisajátítjuk a reményt. Köztulajdonba vesszük az örömöket Kollektivizáljuk a pihenés hét végi kisüzemeit. Ellenőrizzük a vagyonok munkásszármaziását az érdemek munkásszármazását. Kötelezővé tesszük a munkát. Eltöröljük a kiváltságokat. S szétosztjuk a hatalmat mint annakidején a földet. Jegenye, bodzafa — V. M. SZÜLŐHAZÁT LEBONTOTTÁK — Miska, a szülőházad bontják, bölcsőd föilül a tetőt Rontják a szülőföldes konyhát ledöntik, verik az időt. Kilakoltatják szavaid, első mosolyod; nekiesnek, szétvernék verseidet is, bolond paraszt-eretnek. Október hatodika van; zuhog az eső a homokra. Miska, ki végzik szülőházad. Négyszögben áll jegenye, bodza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. február 24.
