Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-13 / 10. szám
1980. január 13. 0 KM VASÁRNAPI MELLÉKLET M»inár zoKán: \ csillag megszerzése Boldogok a békességre igye- kezők ... (Máté 5. 9.) M ióta ember él, s kenyeret, húst és eszméket termel, mióta legendákba, példabeszédekbe öltözteti reményeit, vágyait, attól fogva mindig és szakadatlan a legfőbb vágya, kívánsága és reménysége a béke volt. A béke vallásokon, felekezeteken, pártokon és hiteken túl. A béke akkor is, ha „háborúságot cselekedett”, mert mindig megvolt benne az akarat a jóra, a vágy az embernek való életre, gyűlölség közepette is a szeretetre. A máig is őrzött, a tudományos forradalom idején is megóvott és ünnepelt, a civilizáció eddigi legfelső fokán is naptárakban és kollektív szerződésekben őrzött Krisztus-legenda, karácsonyfa, angyalkák, csillag — ennek a béke- és szeretetvágy- nak a bizonysága, jelképe, misztériuma. Az ideológiák változnak, a vágyak megmaradnak. Minél beteljesülhetetlenebbül, annál szívósabban. Azt reméltük, hogy ha majd érettebb tudattal megszabadulunk a Messiás-várástól, ha majd az ember maga veszi kezébe sorsának irányítását, egyszerre közelebbivé, elérhetőbbekké válnak vágyaink és kívánságaink, megvalósít- hatóbbá törekvéseink. Talán nem értettük meg igazán és mélyen, amire Lenin figyelmeztetett : könnyebb dolog elzavarni a kizsákmányolókat és elnyomókat — ha már tudjuk, hogy nem szabadulhatunk meg tőlük másképpen —, hiszen mi sokan vagyunk, ők meg kevesen. De amikor elzavartuk őket, megszabadultunk tőlük, akkor jön a dolog neheze: önmagunkat kell megváltoztatnunk, a magunk társadalmát kell berendeznünk. Talán felfogtuk ezt a lenini tanítást, de nem értettük meg elég mélyen, eléggé cselekvésre válthatóan. Hogy is érthettük volna meg elég gyorsan és sorsot fordítóan? Hiszen évezredekig nevelkedtünk felsőbb hatalmaktól függően, legendákban és álmokban. Hogyan is érthetnénk meg néhány évtized alatt, hogy a Krisztusokat csak imádni lehet, de semmiféle Krisztus nem fog helyettünk gazdaságosabban termelni, célszerű intézményekkel berendezkedni, a dolgozó népet „hozzáértő, okos gyülekeze- tek”-be összekovácsolni, egymáshoz való viszonyainkat emberibbé nemesíteni. Hogy minden olyan legyen, amilyennek szeretnénk. erősítettük akaratunkat a jóra. De hogy hogyan csináljuk ezt a jót, azt még most sem tudjuk annyival jobban, amennyivel többet tudunk a világról és a társadalomról, mint a betlehemi csillag idejében. Valahogy azt kellene már igazán megértenünk, hogy könnyebb, ó nagyon sokkal könnyebb nemcsak a földesurakat és a bankárokat elzavarni, hanem még rakétákat szertelődözni is a csillagokba, vagy atombombákkal akár e szerencsétlen bolygót elpusztítani, mint megteremteni az oly igen régen, még a néhány ezer éves vallásoknál is sokkal régebben óhajtott békességet megteremteni. Békességet a népek között, békességet a társadalomban, harmóniát, jó, okos együttműködést, az alkatrészek közötti olyan olajozott együttműködést, mint amiképpen a mi jól megszerkesztett gépeink működnek, békességet a családokban; hiszen ahogyan az egyik oldalon nőnek a tudomány sikerei, az ipar termelési eredményei, úgy szaporodnak a másik oldalon a válások, a tragédiák, öngyilkosságok. Bizony a neheze ezután jön. Nem elég a szavakat megtanulni, még jelesre levizsgázni a társadalomtudomány tantárgyaiból, még az sem elég. Megtanulni cselekedetekre váltani, megtanulni mindennapos tennivalóvá alakítani, a mindennapok hatékony energiájává formálni mindazt, amit már felfogtunk a történelemben. Nemcsak a messiásokkal kell végleg leszámolnunk, nemcsak a csodaszép legendáktól kell elszakadnunk, hanem a saját korai, szinte gyermeki messianizmusunktól is, .amikor még úgy hittünk ebben a mi forradalmi hitünkben, mint az őskereszté- > r T.'uasnjv csak hinni kell, es minden a mi hitünk szerint lészen. Talán megértjük már lassan, talán megértik a felnövekvő nemzedékek, hogy mekkora is a mi nagy leckénk. Eljutni a legendáktól, a meséktől, a várakozó ájta- tos hitektől, az óhajoktól az egyszerű, a természetessé vált, a célszerű mindennapi cselekvésig. Ó, biztosan hosz- szú még a szocialista demokrácia iskolája, a közös akaratú cselekvést, egymás akaratának, gondolatának, véleményének "-’megértését és mét- tánylását, egymás érdekének a tudomásulvételét, az álor- cások leleplezését nem köny- nyű megtanulni, önmagunkat kell ahhoz alakítani. Ez a neheze, igen. De ha már egyszer képesek voltunk szakítani évezredes legendákkal, leszámolni sok évszázados urakkal, majdcsak szembe tudunk nézni, megtanulunk szembenézni saját gyermekbetegségeinkkel is. Saját iskoláinkban tanulunk. A békesség csillaga, az ember felnőttebb életének csillaga mögül el kell végre vennünk a betlehemi égbolt mesehátterét, hogy hétköznapjaink, mindennapjaink, közös életünk vezérlő csillaga legyen. — Az arca szenvedést mutat — mondtam. — Ez arra enged következtetni, hogy megbánást érez, de teljesen érthetetlen számomra, hogy miért nem akarja ezt elismerni? A Nyúl a sapkájával megtörölte az arcát, és leszállt a troliról, de nem a hídnál, ahol szokott, hanem két megállóval előbb. Másnap reggel észrevettem, hogy amikor megjelentem a trolin, a Nyúl gyorsan elfordult. — Jó reggelt! Milyen csodaszép hó esett ma. Tegnap nem jutottunk dűlőre. Az ember lelkében van egy titokzatos húr... A Nyúl összecsapta a kezét. — Be tudod csukni a szádat? — Hogyne. A csukott száj, hogy úgy mondjam, természetes helyzete a szájnak ... A Nyúl a homlokára bökött az ujjával. — Szállj le, barátom, és menj a rendelőintézetbe. — Meghat az aggódása — mondtam, — de erre nincs szükségem. A lábam már nem fáj. — És a fejed? — kérdezte a Nyúl, és arcára ismét fájdalmas kifejezés ült ki. — Ne nyugtalankodjék, nagyon ritkán fáj a fejem. De térjünk vissza ahhoz, amiről beszéltünk... — Hát nem lehet lerázni téged? — nyöszörögte sírós hangon a Nyúl. — Sokáig fogsz még kínozni ? ... Megvontam a vállam. — Ha jól értettem, az igazságtalanságának a beismerése okoz önnek szenvedést. Ennek nagyon örülök. A szenvedésen keresztül eljut az igazság felismeréséhez. Minden törvényszerű, ugye? Nem felelt. Szótlanul a kezébe temette arcát. A következő reggel ugyanolyan friss és tiszta volt. Amint felszálltam a trolira, szemem rögtön a Nyulat kereste, és hamarosan felfedeztem őt. Felhajtott gallér^ ral és szemébe húzott sapkával ült. A szomszédja, egy kisfiú átadta a helyét nekem. — Köszönöm — mondtam, és leültem a Nyúl mellé. Egy ideig szótlanul utaztunk. — Nem ismertem meg azonnal — mondtam. — Jó reggelt!... — Üdvözlöm! — felelte a Nyúl, és szemöldökét összevonva így szólt: — Elnézést kérek a történtekért... Elnézést kérek... — Hogy gondolja? — Véletlenül a lábára léptem a múltkor, de nem akartam. Maga is tudja, hogy reggel tolongás van, sokszor az ember azt sem látja, hova lép. Kérem tehát, hogy bocsásson meg nekem. Szavamat adom, hogy többé nem fog előfordulni. Szavamat adom. Kész. Vége!... Felkelt — Még korai leszállnia — szóltam. — Nem azért álltam fel — világosított fel a Nyúl —, látja, egy nő áll, én pedig ülök, tehát át kell adnom neki a helyem. Polgártársnő! Üljön le, kérem. Érezze magát otthon!... Köszönöm a figyelmet!... M egemelte prémes sapkáját, és határozott léptekkel a kijárat felé indult. Észrevettem, hogy ismét nem a hídig ment, hanem egy megállóval előbb szállt le. Juhász László fordítása MEGYÉNK TÁJAIN Tiszanagyfalu IfW i gondolta volna, hogy SC egy >T%ztí «menti falu, amely ezer évig hallgatott, ahol zsellérivadékok éltek a lét küszöbén, egyszer csak beírja magát a történelembe? „Hideg fényben indultunk a határba — emlékezik 1945. Március 27-ére, az akkori földosztó riport költő-írója, Rákos Sándor. — Távolról ágyúzás vagy robbanások moraja hallatszott. A karókkal sebtében megtűzdelt tavaszi föld szagára emlékszem, s arra, hogy külön-kü- lön is alaposan szemügyre vettem a történelmi nevezetességű mezsgyejelzőket. Legnagyobb részüket frissen kivágott, vékony akácfák törzséből hegyezték — any- nyira élők maradtak, hogy nem csodálnám, ha rügyet, sőt levelet is hajtottak volna később.” Munkácsi Mihály, Lazor Mihály és Bodrogi András, a sokgyermekes nincstelenek, akik legelsőbb markoltak a földből, — sokak szerint az országban is elsőként —, az új honfoglalás részeseiként helyet kaptak a nemzeti história lapjain. A sors nekik kínálta fel leghamarabb a lehetőséget a szenvedések megváltására, de míg a tiszanagyfalui utcán hó ropog a lábam alatt, kérdés motoszkál bennem: — Tuditak-e élni ők és gyermekeik meg a többiek, a változások adta alkalommal? Röpke pillantás elég felmérni: ez már: nem zsellér- falu, hacsak ott, a lélek legmélyén nem él még a hajdani élet kitéphetetlen emléke. És tudom, hogy öt év alatt kétszáznál több új ház épült, nincs zsuptető, eltűntek a régi tébécés fészkek. A falu az élet új tartományába lépett. Munkácsi Mihályról azt mesélik, megrekedt a szegénységben, erőtlen volt ledobni a nyomor kötelékeit, nem értett a földhöz. Gyógyíthatatlan betegségként hurcolta magával a múltat. Lazor Mihályról azt hallottam: tanult gyermekei vannak. Bodrogi András pedig itt ül előttem egy új ház meleg szobájának pamlagán. Mellette egy apró öregasszony nyugtatja az ölében a kezét, aki úgy beszél magyarul, mint bármelyikünk, pedig az ukrán sztyeppék szülötte^ Senki nem mondhatná, hogy nem idevaló, a ráncok úgy futnak az arcán, mint bárki sokat próbált emberén, mert a szenvedés nem ismer határokat, minden égtáj magzatán egyforma nyomokat hagy. És forduljon bár jobbra az ember sorsa, a vonások immár letörülhetetle- nek. Bodrogi András a nyolc- vanharmadikat tapodja, és nem lát. A tokaji hegyen az adótorony körvonalai felsejlenek ugyan előtte, de a betűkhöz, már nincs érkezése. — Veszek egy rádiót, — mondja — mert olvasni már nem tudok, és nekem a politika a mindenem. Kezével a hamutartót keresi. Hályogos szeme gyöngy- színű pillangóként repked. A gyerekeik után érdeklődöm. Kicsit nehezen áll össze á névsor. Elsőként a huszár fiút említik, akinek katona- ruhás, kiszínezett képe az éjjeliszekrényről vigyázza őket; 1944-ben Varsó alatt esett el. Aztán, már köny- nyebb a lajstrom, noha a sorrend néha csorbát szenved. Tehát: Ica, a faluban lakik, Bandi darus Diósgyőrött, a Lenin Kohászati Művekben. Imre, rendőrtiszt, Pista Pesten ^ villanyszerelő volt. Pin VámosigyőntŐh él, óvodában dolgozik. Mihálynak 46 községe van. Mérnök ugyanis Miskolcon a kéményseprő vállalatnál, és ennyi falu tüzeinek gondozása tartozik rá. Végül Miklós — a helyi téeszben zeto- ros —, aki hajlékot ad nekik. összesen nyolc gyerek. Néha, még észben tartani is sok, nemhogy felnevelni. Láng Bélával, a tanács elnökével először a múltat fürkésszük, azzal a makacssággal, ami csiak ott lehetséges, ahol mindennél fontosabb kimutatni, hogy honnan is indultak. Így az eredmények még nagyobbak lesznek, s a bajok, eltörpülnek. A régi dolgok után, aztán a mához érünk. — Amikor az a híres föld- osztó riport íródott, még 3100 lakosa volt a falunak, ma 2380 lélek él itt. Hova tűnt a különbözet? — Húsz éve a téesz elől mentek, sokan városlakók lettek. Mások tanultak. Van egy természetes kirajzás is. Mi erőszakkal sosem akartuk megtartani az embereket Emlékszem, 1964-ben, akkor én voltam a téeszel- nök, egy közgyűlésen azt mondtarn, aki március 15-ig bejelenti, hogy menni akar, az megkapja az engedélyt. Sokan megrökönyödtek ezen. És mi történt: összesen ketten jelentkeztek csak. Akkoriban ért véget itt is az exodus, a kivonulás. Talán ráébredtek azok az emberek, akik évtizedekig csak a másén dolgoztak, hogy a közösben is a magukét művelik? Persze, százával járnak ma is Rakamaz,' és Nyíregyháza üzemeibe, de a csoda az lenne, ha nem így lenne. — Sok az új ház ... — És fürdőszoba van mindben, és lakják a házakat. — Szorgosak az emberek? — Egy példával felelek. Vagy harminc emberünk, az 1970-es árvíz után, a raka- mazi szövetkezethez szegődött. Ott mindig is jobb volt a téesz, hiszen erős, a földhöz értő gazdák társultak, akik híresen jól tudtak dolgozni. Nos, ott is becsülik a tiszanagyfalusdakat. A gond sem kerüli őket. Egyetlen fúrott kútja van csaík a falunak, ez is akkor lett, amikor vagy hét éve, több gyerek kapott halállal fenyegető vízmérgezést. A már álló hidroglobus majd segít, talán még ez idén. Kevés a pedagógus szolgálati Lakás, nem tudják megkötni a tanárokat. Könyvtárat és óvodát is a művelődési házból kerítettek el. Hát a jövő? A víz, mindenek felett. Az egészséges jó ivóvíz. És lesz egy új, négytentermes, tornatermes' iskoléjufe-isr - “ Dr. Tamás Istvánt, az orvost szívesen ajánlották figyelmembe. — A sok légzési zavarral, szívpanasszal küszködő ember — mondja —, a régi nyomorúságos lakás következményeit nyögi. Itt sem maradnak el a világtól: gyakori a neurózis. Az életforma változását sínylik meg így. Az iskola igazgatója a ba- rátian nyílt Bagi Ferenc, önmagában is egy riportra való adalékkal szolgál. — Értelmes gyerekeink vannak. De valami, szemet szúr. Sokan tanulnak a képességeik alatt. Nincs becsülete a teljesítménynek. A szülők ódzkodnak sokszor a gyerekek fizikai igénybevételétől. Volt, aki sérelmezte, hogy gyakorlati foglalkozásokon földet művelünk. Mások, a diákok őszi mezőgazdasági munkáját akarták pénzzel megváltani. Ez persze az érem egyik oldala Mert a faluból elkerültekről legtöbbször, jót hallunk csak. Ami külön öröm; sokan tanulnak tovább. Ügy látszik, a gének nem csak a hajdan üres gyomor messzeható jelzéseit továbbítják, hanem a szépre éhezett szellemét is. Hisz mi egyéb lenne az oka, hogy Ti- szanagyfálu, a megyónyi nyíregyházi járás egyetlen kihelyezett falusi gimnáziumi osztálya működik? „Az ezeréves per eldőlt” — mondta ama megrendítő földosztás napján Sajben András, rendőrfőkapitány. Pintér András, a nyíregyházi kommunista párt akkori vezetője így szólt: „A nagy honfoglalók sorsa az, hogy a semmiből kell hazát építeniük. Akarni kell és a romokon élet fakad .. T iszanagyfalu pert nyert. Csak a házakra, és a közöttük szánkázó gyerekhadra kell nézni. Aztán felpillantok, s látom, a hidroglobus úgy magasodik a falu fölé, mint egy óriásira nőtt gömbakác, egy, a mezsgyekarókból sarjadt fák közül. Speidl Zoltán
