Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1980. január 6. m VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Mit ér a rang? A rang valaha többet ért, mint ma. Talán nem is jó a megfogalmazás: más volt a rang tartalma. Nem elsősorban a fegyveres testületeknél állt be a változás, habár ott is érezhető, hanem a „civil” életben. Hiszen rang sokfelé volt és v^n is. A MÄV, a posta, az államigazgatás tartozik többek között ide, noha az utóbbiban évtizedekre törölték a valamikori címeket. Vonzódom a régi iratokhoz. Gondosan őrzöm a családi papírokat. Nem mintha oly „nagy” család lettünk volna, de valahányszor átnézem a lapokat, úgy érzem: a történelmét tartom a kezemben. A köznapok históriáját. Így aztán sokszor nézegettem a M. Kir. Posta És Távírda Igazgatóság 93816/906. szám alatt iktatott okmányát. Emígy kezdődik: „Kinevezem önt ideiglenes minőségű m. kir. posta és távirda szolgává hatszáz (:600:) korona évi fizetéssel, kétszáz (:200:j korona személyi pótlékkal, a törvényszerű lakpénzzel...” Anyai nagyapám ugyanis korábban a „kisegítő szolga” címmel büszkélkedhetett. Az irat 1906. október 19-én kelt. Nagyapám élete nagy sikerének könyvelhette el, hogy hatelemis parasztgyerek létére postás lehetett és 1923-ra egészen a II. osztályú postaal- tisztségig juthatott el. Ekkor kényszernyugdíjazták, ötvenévesen. Nagyapám — így él bennem — amolyan szorgos kisember volt. Arra is emlékszem, hogy hihetetlenül tisztelte a rangot. Legalább any- nyira, mint az embert, aki a sarzsit viselte. Életének jelentős részét szigorúan hierarchikus rendben töltötte a kisöreg. Apám volt talán az egyetlen „rangos” ember, akinél sohasem a csillagokat, a vasúti főtiszti aranystráfokat nézte nagyapám. Apám jogot végzett, így a főtanácsosságig emelkedett a hivatali szamárlétrán. Díjnok lett 1911- ben, majd hivatalnokká avanzsált, tizenkét év után fogalmazóvá lépett elő, aztán segédtitkár, titkár, 1941-ben tanácsos, majd a felszabadulás után főtanácsos lett. Sokat járt egyenruhában és én mérhetetlenül büszke voltam, mert az utcán tisztelegtek neki. És emlékszem a tiszteletre, amivel az alacsonyabb rangúak köszöntötték, de sosem tudom meg, hogy az embert, vagy a rangot üdvözöl- ték-e? Az, hogy a vasutasnak, a postásnak rangja van, mint a katonának, mindig természetes volt számomra. Olyan helyek ezek, ahol az alá- és fölérendeltségnek fontos szerepe lehet. A fegyelem itt má-' sabb, élőbb követelmény, mint egyéb munkahelyeken. A rang — szerintem — még ma is ezt volna hivatva igazolni. Csakis ez adhatja az értelmét. Egy ismerős vasutas azt mondta: — Nincs már olyan korlátlan tekintélye a stráfoknak és a csillagoknak, mint volt. Lazultak a függőségi viszonyok, nem olyan kötelező a tisztelet. Ez még nem volna baj. Inkább az a gond, amit a jelenség takar. Lazább ugyanis a fegyelem... és kinek megtiszteltetés, netán létkérdés vasutasnak lenni? Egy munkaalkalom csak a sok közül. És nem is a legjobb. A nyíregyházi főpostán szolgál Halmi László főfelügyelő. Közel áll a nyugdíjhoz. Míg a rangok értékéről elmélkedünk, a Postás Szaknaptár 1940-es kiadását lapozgatja. — Érdekes olvasmány — mondja. Az oldalakat pergeti, néha megáll. Egy-egy arcképre mutat. — Nicsak! Itt az öreg Kunszabó Kálmán. Szerencsen volt főnök hajdan ... Amikor ezt kiadták, három éve voltam postás. — Van-e értéke a rangnak? — Ma már nincs. Csak hagyomány. Az évek és a végzettség megbecsülése. Aztán a rangbesorolás rejtelmeiről beszél a beavatottak biztonságával, öt szakcsoport létezik. Az elsőbe az egyetemet, főiskolát végzettek tartoznak, akik eljuthatnak a főtanácsosságig. A második az érettségizetteké, a felsőfokú postai tanfolyammal bíróké. Belőlük lehet a főfelügyelő. Az ötödik kategóriába a képesítés nélküliek tartoznak. Olyan rang, hogy szolga, nincs. — Valamikor a magasabb rang magasabb beosztást is jelentett. Tekintélyt parancsoló volt. Igaz, akkor lényegesen kevesebb volt az iskolázott ember. Kijárt a tisztelet. És elképzelhetetlen volt, hogy egy kézbesítő civilben dolgozzon. Ma a cím nem feltétlenül jelent vezető posztot. Régen a rangért járó pénz volt a fizetség nagyobb része, ma a beosztásért jár a több. Ez viszont nem baj, hiszen a lehetséges rangig mindenki eljuthat egyszer, csak várakoznia kell. A rang nagy valami volt. Emlékszem, amikor 1940-ben az öreg Czakót a pályaudvari postára nevezték ki főnöknek, legelőször is sötét ruhát öltött, és elment vizitelni az állomásfőnökhöz. Megadták a módját. — Hiányzik-e a régi res- pektus ? — Aligha. Inkább az embersége és ne a rangja miatt legyen valakinek tekintélye. A rang tisztelete különben is leáldozóban van. A valamikori függőségi viszonyból nálunk sem maradt egyéb, mint az, hogy az igazgatóságnak küldött bármilyen levelet úgy kezdünk: „Jelentem ...” Sokan kapták fel a fejüket, amikor 1974-ben majd’ három évtizedes szunnyadás után az államigazgatásban újdonsült tanácsosokat, főtanácsosokat neveztek ki. A meglepettség érthető, hiszen ezekhez a címekhez a letűnt, régi köz- tisztviselő réteg emlékezete tapadt, és ez nem volt épp hízelgő. És volt egy időszak, az 50-es években, amikor minden rangot törölni akartak. Dr. Prieszol Olga, a Közalkalmazottak Szakszervezetének főtitkára így indokolta a címek adományozásának szükségességét: „Az állam- igazgatási és igazságszolgáltatási dolgozók munkaviszonyával összefüggésben történt meg az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó kérdés, a címek adományozásának szabályozása. Az érdeklődés egyik forrása kétségkívül a kérdés politikai hatása, illetőleg annak megítélése volt. Az ezzel kapcsolatos negatív vélemények általában a múlt rendszer közigazgatásában alkalmazott, a dolgozó osztályoktól való elkülönítést kifejező címek és rangok kedvezőtlen emlékeiből táplálkoztak. Ugyanakkor a közalkalmazottak köréből elhangzottak olyan javaslatok, amelyek az új társadalmi és politikai kö- tevelményekhez igazodó, szocialista tartalmú speciális előmeneteli, fokozottabb erkölcsi és anyagi megbecsülési forma jogi kimunkálását igényelték. összességében tehát a címek ... azt kívánják szolgálni, hogy kellő erkölcsi és anyagi elismerést biztosítsanak a legkvalifikáltabb dolgozók ... megbecsüléséhez, a társadalom és a közszolgálati szerv számára végzett hasznos munkájuk elismeréséhez ...” Dr. Nagy Árpád, a Nyíregyházi Városi Tanács V. B. titkára: — A régi címmel csak az elnevezés azonos. Jellemző, hogy öt év telt el áz elsők adományozása óta, és máig sem ment át a köztudatba, hogy ilyenek léteznek. Elsősorban házon belül tartjuk számon. De mintha a jó értelemben vett zöngék is hiányoznának, hiszen ezek a rangok nem a hatalomban, hanem a munkában való elsőbbséget jelzik. A hierarchikus rendnek ez még annyira sem kifejezője, mint például a MÁV-nál. Többek között azért, mert csak az előadótól az osztályvezető-helyettesig adományozhatók. Olyanok kaphatják, akik régi, nagy tudású emberek, de nincs — mondjuk — egy szabad osztályvezetői hely a számukra, holott kiérdemelnék. És néha a maga helyén ér a legtöbbet egy ember. A cím az erkölcsi elismerés, de pénz is jár vele. A tanácsos havi plusz 400, a főtanácsos pedig 600 forintot kap. Á megyei tanácsnál 200 forinttal nagyobb ez az összeg. A címhez érettségi, illetve diploma kell. A városnál jelenleg egy tanácsos — Iglai Jánosné — és két főtanácsos — dr. Bumbe- rák József és Erdős András — találhatók. Iglai Jánosné: — Negyedszázada dolgozom itt. A régi cím tartalmát nem ismerem. Számomra ez elsősorban erkölcsi elismerés. Az, hogy ez valamilyen felsőbbsé- get jelentene, meg sem fordult a fejemben. Dr. Bumberák József: — A háború után az egész régi államapparátus széthullott, eltűntek a címek is. Ma nem a régi értelemben meg- különböztetők a rangok, a címek, még az sem biztos, hogy megkülönböztetők-e, hiszen a legtöbb ember nem is tudja, mi rejtezik az elnevezések mögött, mi az, amiért adhatók. Az alá- és fölérendeltségnek sincs olyan szerepe, mint régen volt. Erdős András: — Meglepett a cím odaítélése. Én ezt rangnak tartom, amit, úgy érzem, a kívülállók is respektálnak. Hogy mit ér a rang? Néhol kevesebbet, mint azelőtt, s ha ez a kötelező fegyelem rovására megy, az baj. De talán nem ez a legjellemzőbb. Ügy tűnik, nem a csíkok és a csillagok adják a tekintélyt. Inkább az, aki viseli azokat. Nem a rang ad tartást, nem az parancsol tiszteletet, hanem az ember. Lehet, hogy egyszer megszűnnek a rangok? Speidl Zoltán Á csarodai templom Tákos után, jobbra a fák közül, mikor még a falut is alig látni, hegyes tűként mered az ég aljéba sisakjának a teteje. Az első benyomás mégsem az igazi. Az utcán tovább kell menni kissé délre, vagy a másik oldalon lemenni a Csaronda morotvájához, hogy teljes valóságában láthassuk. Ez az épület egy századok óta elfelejtett régi világ üzenete. Nem szavakkal, mondatokkal beszél, azok szegények. Olyan, mint minden igazi nagy műalkotás, nem kell semmit sem tennünk, csak nézni, s hagyni, hogy a hatszáz éves formák aránya, a vonalvezetés szépsége hasson ránk. Tulajdonképpen ez az igazi élmény. A többi már a rációt kísérő, a mindent tudni akaró ember kíváncsisága. A templom egyúttal e föld hat századának a történelme is. Amikor felépült, az idősebbek még emlékeztek a tatárjárásra. Keskenyek az ablakok, s csupasz a hajó homlokzata. Mintha vár lenne. Valójában veszély esetén ezt a szerepet is töltötte be éppúgy, mint távoli rokonai, a dél-erdélyi erődtemplomok. Vannak adatok, hogy a viszontagságos időkben élelmet is tartottak benne, sőt olykor a pap, amit aztán később megtiltottak, még az ágyát is behozta. A fenyegetést a szomszédos, sokszor rokon földesurak hatalmaskodásai jelentették — a középkorban mindennapos dolog! —, később a török, a két országrész közti állandó hadiállapot, de általában minden katonaság megjelenése. Hogy ilyennek épült, a XIII. század vége hozta. Egyenes szentélyzáródás, mely a tatárjárás után terjedt el egy országosan nagy építési hullámban (köztük a beregiek: Lónya, Márokpapi, Vámosatya kitűnnek szabatosságukkal), s hogy van egy tornya, az építtető család gazdagságára utal, mert a torony építése a felével megnövelte az építkezés költségeit. Viszont a torony célszerű volt és szép is lett. Onnan felülről lehetett kémlelni az utakat, tűzveszély esetén figyelni a falut, a határt és védekezéskor is jó szolgálatot tett. A román ívsoros tükrökben elhelyezett kettős és hármas ablakok kontrasztban vannak a hajó tömbjével, ugyanakkor légies hatásukkal azt a szigorúságot fel is oldják. Vannak, akik kételkednek, hogy a torony sisakja eredetileg is ilyen lett volna. Lehetséges, hogy például nem volt nyitott a kerengő, vagy hogy nem volt ilyen meredek a sisak tűje. Az azonban bizonyos, hogy az az ácsmester, aki kiszabta a sisak fáit, bármelyik században is élt, csodálatos érzékkel teremtette meg az egyes épületrészeknek nem ma észlelhető lendületét. Kívül még két részletet figyelhetünk meg. A párkány alatt vonul egy sarokkal kifelé rakott téglából egy fogsor, s alatta egymáshoz dőlt téglapárból egy friz. A fogsormotívum gyakori, de inkább a korábbi időkre jellemző, az ívsor pedig némileg mosolyra késztet, ha arra gondolunk, hogy ez egy csúcsíves ívsort utánozna. Talán .ügyetlen megoldás, de végeredményben nem hat rosz- szul. Egy másik érdekes dolog a külső vakolat festésének a maradványai. Milyen különleges lehetett, mikor az épület egész külseje ilyen színes ruhába volt öltöztetve! Egyébként a szomszédos Márokpapi is ilyen volt. A mintákat megfigyelve érdekes megállapítást tehetünk, hiányoznak a ma magyarosnak mondott motívumok, mint tulipán, szegfű, rózsa, gránátalma. Ez utóbbi már szinte el is szólta magát, ugyanis ezek a virágok török hatásra terjedtek el nálunk. A XVII. század közepén így hát a török motívumkincs még nem ért el a falu népéhez. Az egyszerű kapun belépve, legjobb mindjárt megállni. Az összkép lenyűgöző. Szemünk először a színek s fények törésében a jól megvilágított északi falat veszi észre, a rajtuk lévő rajzos freskókat, s a szűrmintára emlékeztető kék-piros kifestést. A szószék hangvetője egy nagy, nyugtalan vibrálás. Freskórészletek a diadalíven, a szentélyben, de a kegyúri karzaton is, mindenütt láthatóak. Hogy rendet tartsunk, a kegyúri karzatnál folytassuk. Belülről jól látszik, hogy a karzatot tartó két oszlop tovább tart felfelé a mennyezetig. A toronynak a keleti része tulajdonképpen ezeken nyugszik. Ezzel a megoldással így a belső tér megnagyobbodott. Nálunk Magyarországon ez jellegzetes gyakorlat és éppen nem ritka. Építészetileg a templom másik végén,, a csücMvés' tífadalh>' mögötti- szentélyt egyszerű bordaprofilos keresztboíto- zat fedi. (Egyébként éppen úgy, mint a már említett Lónyán, Márokpapin, Vámosatyán.) Entz Géza, a templom legkiválóbb ismerője úgy véli újabban, hogy ez a kora gótikus boltozat az eredeti építési időből származik. A freskók és a berendezés különböző századokat képviselnek. Legrégibbnek a hajó északi falának apostolfigurái látszanak. A központi helyen Kozma és Damján, a két vértanú orvos-szent emblémájukkal, egy gyógyszertartó csúcsos gömbbel. Péter apostol kulcsának a mérete vitathatatlanul több mint közérthető, olyan nagy. János és Pál apostolokon kívül a fal végén egy női alak lebeg, a biblia valamelyik Máriája. A kép felső része teljesen épen jött elő, s csodálatosan élő ábrázolás. A szemöldökök, az orr egy ecsetvonás és mégis, az összhatás egészen természetes, egy komoly, szinte szigorú, bájos női arckép. Arcán két piros folt, ahogy a XIII. századi előkelő hölgyek kifestették magukat. Kedves, naiv üdeség árad a képből. Mellette a diadalíven Szent Anna ölében Mária, ennek az ölében pedig a gyermek Jézus — Leonar- dónak is van egy ilyen képe — és hozzájuk imádkozik a donátor és felesége a gyerekkel. A diadalív belsejében a négy egyházatya későbbi. Itt bizonyos értelemben rajtakaphatjuk a művészt, Jeromost ugyanis domonkos barátnak festi. A szentélyben alul festett szőnyeg húzódik végig anjou-liliomokkal. A várakban védekeztek így a salétrom s a hideg ellen, szőnyeggel borítva a falakat. A festett szőnyeg fölött valamikor tizenkét apostol volt, három oldalon, négy-négy elosztásban. A mi vidékünkön, úgy látszik, ez volt a szokásos téma. (Lónya, Nyíracsád, Nyírbéltek.) A keleti ablak bélletében Dorottya és Katalin, a középkor két népszerű szentje, a teológiát s filozófiát szimbolizálja. Az ablak fölött pedig az ún. „vir dolorum”, fájdalmas Krisztus a koporsóban. Az utóbbiak, s a többi töredékek már nem olyan jó munkák. A külső festéssel egy időben, 1642-ben készültek a középkori falfestések lefedése alkalmával a már érintett kék-piros csokrok, melyek azután a szűrhimzésekben élnek tovább. Itt az lephet meg bennünket, hogy a reformáció milyen későn gondolt arra, hogy eltüntesse a régi katolikus ábrázolást. Hasonló megoldású freskófedést Ófehértón is láthatunk, egy évvel korábbi dátummal. Ha az ófehértói feliratnak hihetünk, egy bizonyos Mihály kőműves készítette csakúgy, mint a vámosatyai töredékeket is. Eltelik egy jó század, elkészül a szép csigás, emeletes koronájú szószék, s a már egyszerű borsodi típusú deszkamennyezet 1777-ből. Kétszáz év múltán a Műemléki Felügyelőség több alkalommal hosszasan dolgozik itt. Tulajdonképpen nekik köszönhetjük, hogy megcsodálhatjuk napjainkban nemcsak a beregi rész, de az egész ország múltjának ezt a kivételes történelmi és művészeti értékét. Koroknay Gyula Nézzük meg együtt!
