Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
4 KELET-MAGYARORSZÁG 1980. január 6. Az amerikai politikai élet ismerői felhívják arra a figyelmet, hogy februárban már megkezdődnek az Egyesült Államokban az elnökválasztás sajátos elemei, az előválasztások. Ilyenkor erre összpontosul a politikusok tevékenysége, — a szenátorok AZ ESEMÉNYEK CÍMSZAVAKBAN HÉTFŐ: Waldheim ENSZ-főtitkár elindult New Yorkból Teheránba, hogy a Biztonsági Tanács felkérésére tárgyaljon az iráni vezetőkkel az amerikai túszok szabadon bocsátásáról — Meghalt Pietro Nenni, az Olasz Szocialista Párt volt elnöke — A Pravda cikke az afganisztáni eseményekről KEDD: A NATO állandó tanácsa Brüsszelben az afganisztáni eseményekről tárgyalt — Carter elnök harcias hangú újévi üzenettel fordult az USA népéhez SZERDA: Az új év első munkanapján leállt az acélgyártás Nagy- Britannia kohóiban az országos-acélipari sztrájk nyomán — Waldheim Teheránban csak Ghotbzadeh külügyminiszterrel találkozott — Fegyveres összetűzések Rhodesiában a kormánycsapatok és a hazafias erők között CSÜTÖRTÖK: Megkezdődtek Indiában a parlamenti választások — Lisszabonban letette a hivatalos esküt Sá Carnerio kormánya — Carter javasolta a szenátusnak: halassza el a SALT—II. vitáját PÉNTEK: Brown amerikai hadügyminiszter Pekingbe utazott — Az aranyláz minden eddiginél magasabb árakat idézett elő — Lord Soames rhodesiai főkormányzó felkérte Joshua Nko- mót, halassza el hazatérését — Valamennyi angol szakszervezet támogatja az acélipari dolgozók sztrájkját — Babrak Karmai első sajtóértekezlete Kabulban SZOMBAT: Dost afgán külügyminiszter, aki Moszkvában Gromiko szovjet külügyminiszterrel tárgyalt, továbbutazott New Yorkba, az ENSZ székhelyére — A salvadori kormány polgári miniszterei lemondtak, a katonák vették át a hatalmat, a szabadságharcosok viszont elfoglaltak több rádióállomást — Carter élesen szovjetellenes beszédben a Szovjetunióval szembeni intézkedéseket jelentett be. Á hét három kérdése O Mik az afganisztáni helyzet fő jellemzői? A nyugati propaganda ezen a hétvégen szinte a világ első számú problémájává szeretné kikiáltani „az afgán kérdést”, „Afganisztán szovjet megszállásáról”, a viliágbékét fenyegető „szovjet beavatkozásról” harsog. Még szilveszter és újév napja sem jelentett szünetet az amerikai és a NATO-diplomáciá- ban, amely a nyugati ellenintézkedések összehangolására irányult, természetesen a washingtoni ötletek és igények szerint. Christopher Warren amerikai 'külügyi államtitkár, „a válságok örökös felelőse” előbb Londonban tárgyalt legfőbb szövetségeseik képviselőivel, majd újév napján Brüsszelben a NATO állandó tanács ült ösz- sze rendkívüli ülésre. A napirenden: Afganisztán... Utána Luns, a NATO hollóid főtitkára még azt is kilátásba helyezte, hogy az afgán események miatt a NATO-orszá- gok bojkottálják — a moszkvai olimpiát! (Lord Killanin, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke csakúgy, mint mondjuk Willy Daume, a nyugatnémet olimpiai szervezet vezetője egyformán visszautasította az ilyen próbálkozásokat sport és politika összekeverésére, az olimpiai gondolat felhasználósát politikai zsarolásra.) O Hogyan alakulnak a SALT—II amerikai ratifikálásának esélyei? Carter elnök 1979 júniusában, amikor Bécsben aláírta a hadászati fegyverek korlátozásáról szóló amerikai— szovjet szerződést, a SALT—II rövidítésű megállapodást, megígérte, hogy mindent elkövet a szenátusi ratifikálás végett. De éppen az elnök volt az, aki hol a kubai, „szovjet harci brigád” ügyének, hol a kambodzsai kérdésnek az emlegetésével, hol á NATO nyugat-európai rakétafegyverkezési terveinek szorgalmazásával hozzájárult olyan washingtoni politikai légkör kialakulásához, amelyben égyre nyilvánvalóbb lett, hogy a SALT—II nem számíthat a szenátusban a szükséges kétharmados többségre. Már az iráni eseményeket is arra használták fel az USA politikai közvéleményének irányítói, hogy eltereljék a figyelmet a SALT—II-ről. Most aztán az afgán problémát vették elő... Az elnök ezek után javasolta a szenátusnak, hogy halasszák el a ratifikálás vitáját, amely egyébként már most, január 22-én kezdődött volna. Carter ugyan továbbra is a SALT—II hívének vallja magát, de úgy vélekedik, hogy „nem volna helyénvaló most erről vitát nyitni”. nek” legnehezebb napjait élte meg. Gyakran kellett találkoznia tüntetőkkel is, akik olyan jelszavakat kiáltoztak, hogy inkább az elmenekült volt uralkodónak a kiadatásáról tárgyaljon... Aztán még merényletkísérletet is lelepleztek, a merénylők az ENSZ-főtitkár életére törtek volna... Waldheimnek csupán Ghotbzadeh külügyminiszterrel volt alkalma ismételten tárgyalni. Khomeini ajatollah nem fogadta az ENSZ-főtitkárt. Waldheimnek nem sikerült eljutnia a teheráni amerikai nagykövetségre sem, hogy a túszokkal beszélhessen. Az ENSZ-főtitkár visszatérve mégis úgy nyilatkozott, hogy teheráni látogatását hasznosnak ítéli meg, mert kölcsönösen megismerhették az iráni külügyminiszter és ő A képen Üj-Delhi egy utcája választási plakátokkal zsúfolva. (Kelet-Magyarország telefotó) egyharrriada pedig a novemberi szenátusi választásra gondol és a maga kampányát készíti máris elő. Ilyen körülmények között nehezen képzelhető el, hogy az amerikai honatyák mihamar elővegyék a SALT—II ügyét. © Volt-e eredménye Kurt Waldheim iráni látogatásának? Az ENSZ főtitkára az új év első napjait Teheránban töltötte. A Biztonsági Tanács megbízásából kapcsolatot kellett felvennie az iráni vezetőkkel, mindenekelőtt a teheráni amerikai nagykövetségen fogva tartott túszok kiszabadítása végett. Kurt Waldheim (akinek nemrég jelent meg „Nehéz mesterség” című könyve magyarul is) alighanem „mesterségé— egymás nézeteit, illetve a világszervezet álláspontját. Waldheim útja az előfeltétele volt annak, hogy a Biztonsági Tanács ismét elővegye az iráni kérdést, s hogy ezen a fórumon az USA most már konkrét formában előterjessze a túszok kiszabadítására vonatkozó követelést, illetve további fogva tartásuk esetére vagy éppen perbe fogásuk esetére a Biztonsági Tanácsot szankciók megszavazására késztesse. Itt kell megemlíteni, hogy a Biztonsági Tanács még mindig nem teljes létszámú, a latin-amerikai térséget képviselő ország kilétét még mindig nem döntötték el a közgyűlésben, így hát formai kifogásokat is lehet emelni a Biztonsági Tanács esetleges döntése ellen. Pálfy József Gerencsér Miklós: FERDE HÁZ 19. Amerikád diplomáciai szervezésre államok egy csoportja a Biztonsági Tanács ösz- szehívását íkövetelte (és el is érte) „az afgán kérdés” megvitatására. Ugyanakkor Kabulban éppúgy, mint Moszkvában hivatalos nyilatkozatok hangzottak el arról, hogy az Afganisztánnak nyújtott szovjet katonai segítség csak addig tart, amíg a külföldről szervezett és irányított fegyveres beavatkozás ezt szükségessé teszi. A szovjet csapatokat teljes egészükben vissza fogják vonni, amint az akciót elkerülhetetlenné tevő okok megszűnnek. Az új afgán kormány nyilatkozata Pakisztánt jelölte meg, mint a demokratikus Afganisztán elleni amerikai fegyveres felfor- * gató akciók kiinduló pontját. A szovjet sajtó beszámolt arról, hogy Pakisztán területén tucatnyi „menekülttáborban” képezték ki az afgán ellenforradalmárokat, akiket aztán átdobtak Afganisztán területére. Most az amerikai—pakisztáni kapcsolatok ismét szorosabbakká válnak: Carter elnök szívesen szállít fegyvereket az iszlamabadi diktatúrának. (Persze, ez Indiában is nyugtalanságot kelt...) — Na és. Ha hozzá teszem. Az még mindig csak hatezerháromszáz. — Kettőnknek éppen elég. Úgysem akarsz gyereket. Ez igaz volt, mégis durvaságként fogadta Edit. Külsőre éppen csak a szeme rebbent. Befelé jajdulással rán- dult össze. Nem akart gyereket. Álláspontja egyszerű kinyilvánításán túlmenően a hántás szándékával tettetett értetlenséget: — Eredetileg az élet értelméről kívántam beszélni! Kissé ijedt mosollyal bólintott helyeslést a tanár. — Stimmel. Mivelhogy az élet értelméhez állítólag a gyermek is hozzátartozik. Itt volt a pillanat, Editnek csak egy mozdulattal kellett volna jeleznie, hogy kész az oldódásra, egészen az ölelésig, de a taszítás mellett döntött. Csakis így hitte biztosnak támadó fölényét. Hozzá is fogott rögtön a rohamhoz. — Már megint passzátszelet sóhajtottál. Nekem sajnos nincs ilyen nagy tüdőm. Én csak arról beszélhetek, hogy reggel nyolcra munkába kell szaladnom, este fél ötkor meg haza, itthon folytatni a gürcölést. Számolok az irodában, számolok, magunknak. A hivatalban még költhetek, de itthon csák beoszthatok. Beoszthatom a havi hatezerháromszázat. Azt a rengeteg pénzt! Számolhatom akárhogy, nekem kevés. Igenis kevés! Krumplira, tejre, olajra, csőtésztára elég. Vehetek néha pár méter valódi mű- selymet, sőt egészen ritka konfekciócipőt is, amit csak félmillió nő visel az országban. Uram bocsá: negyedévenként egyszer a kozmetikushoz is beülhetek, ahol a presszós tündér mellett én vagyok a Hamupipőke. Ez lenne az élet értelme?! Mindig is megalázónak érezte Danka, hogy a presz- szós fruskák többet kereshetnek, mint a diplomás nők. Mégsem helyeselhetett a feleségének. — Kérdezd meg azoktól, akiket irigyelsz. Nyilván ismerik a nagy titkot, amely az élet értelmére vonatkozik, különben nem hozna ennyire lázba a példájuk. — Ne beszélj mellé. Te talán azért élsz, hogy örökké a rozoga bicikliden járj tanítani? — Gondolhatnád, hogy a biciklim egészen mellékes. Eredeti a vágyam: szeretnék boldog lenni. Biciklivel vagy anélkül. — Kiábrándítóan banális vagy — szólt le Edit őszinte szomorúsággal. A tanár csppet sem röstel- kedett, hogy megpirongatták a közhelyért. Sőt ráduplázott, ezzel fejezve ki, hogy esze ágában sincs meghunyászkodni a közhelyekkel szembeni gőg előtt. — Elismerem, a banalitások becsülése nálam születési hiba. Korábban kellett volna észrevenni. Látod, ha most jókedvűek lennénk, elmondanék néhány banális gondolatot az élet értelméről. De NEW YORK-I LEVELÜNK Éjjeli menedékhelyek n lyenkor már New Yorkban is fagyosak az éjszakák. A Bowery utcán és környékén, alig ugrásnyira a városházától, éjszakánként alvó emberi testek borítják a hőközpontok és a földalatti vasút szellőzőrácsait. Az alulról jövő meleg levegő védi őket a megfagyástól, amint százak-ezrek töltik az éjszakákat fedél nélkül a New York-i utcákon. Nappal ezek a jórészt idős férfiak és nők egy szél nylon bevásárlózacskóval a kezükben ténferegnek a városban (a zacskóban őrzik minden vagyonukat, ami lehet egy szakadt kabát, egy takaró, vagy egy vekni kenyér) és alamizsnáért háborgatják a járókelőket, de még a piros jelzésnél várakozó gépkocsik vezetőit is. Régebben tíz centet „lejmoltak”, most, hogy egy kis cipó több mint egy dollárba kerül, már inkább huszonöt centet szoktak kérni. Nyáridőben, de még ősszel is nemegyszer láttam fényes nappal a város közepén, a Central parkban, vagy éppen az ENSZ-felhőkarcolójával szemben aludni őket a járda aszfaltján. A rendőrök nem háborgatják a csavargókat. Télen azonban, amikor a hőmérséklet mínusz 5—10 fok alá süly- lyed, s hó borítja a New York-i utcákat, vagy napokon át zuhog az eső, a földalatti rácsán sem lehet kihúzni az éjszakát. Ilyenkor megtelnek az üdvhadsereg és más jótékony szervezetek menhelyei. A Bowery utcai éjjeli menedékhelyen három stációban várakoznak a fagy elöl bemenekülők. Az első csoportba azok a szerencsések tartoznak, akik elsőként jöttek, s akiknek mindjárt jutott prices. A második lépcsőben érkezők a földszinti nagyterem műanyag székein kuporognak és várják, hogy megürüljön egy fekvőhely. Aki már ide sem fér be, az az épület előtt, az utcán vár bebocsátásra. A teljes igazsághoz tartozik, hogy a New York-i csavargók, rácslakók, ágyrajárók túlnyomó többségét nem egyszerűen a munkanélküliség vagy az öregség lökte az utcára. Annyi szociális segély és nyugdíj azért mindenkinek jutna az Egyesült Államokban, hogy ne kelljen az utcán töltenie az éjszakát. A Bowery „lakóinak” nagy része megrögzött alkoholista, vagy az elmegyógyintézetek volt lakóiból kerül ki. Egy-két, vagy huszonkét esztendővel ezelőtt elbocsátották őket a kórházból, mivel közvetlen veszélyt nem jelentettek a társadalomra, a hely pedig másnak kellett. A társadalom viszont nem fogadta vissza őket. Sok volt betegnek nincs családja, vagy nem törődik vele. Valami pénzbeli segély egyébként ezeknek az embereknek is jár, hogy hónapos szobát vegyenek ki rajta és a minimális táplálékukat meg tudják vásárolni, ha már az állami és a városi gyógyintézetek nem képesek befogadni őket. Igen ám, de hányán képesek közülük egyáltalán gondoskodni magukról, hányán képesek a nyomorszállókban vagy magán szociális otthonokban állandó szobához, ágyhoz jutni?! A New York-i tanács egészségügyi osztályának adatai szerint a város 300 „egyágyas hotelében” (nyomorszállójában) 20 000 krónikus elmebeteg lakik, míg további 4000 él különféle, részben magán szociális otthonokban. De hogy hányán vannak összesen, azt senki sem tudja. Csak annyi bizonyos, hogy New York állam elmegyógyintézetei az elmúlt négy év alatt több mint 83 000 ápoltat bocsátottak „vissza a társadalomba”. S ok bűnöző ezeknek a gyakran magatehetetlen embereknek a kifosztására specializálja magát. Mások „kulturáltabb” eszközökkel teszik ugyanezt. A New York-i rendőrség éppen nemrégiben leplezett le egy Rosa- lis Harris nevű asszonyt, aki maszek szociális otthonok egész hálózatát tartotta fenn. Ezekben embertelen körülmények között éltek a volt elmegyógyintézeti ápoltak, alig kaptak enni, ruházatukról egyáltalán nem gondoskodtak, de minden pénzüket elvették. Amikor aztán az elesett férfi vagy asszony elunja ezt az életet .és csavargásra, „rácson alvásra” adja a fejét, akkor már lakcíme sincs és a szociális segélyt sem kézbesítik neki többé. Marad a koldulás, a 25 cent, a depresszió, az öngyilkosság és — nem ritkán New York kellős közepén — az éh- és a fagyhalál. 'Xul&LÓf- chtixáH hagyjuk. Hiányzik ehhez az a naiv emelkedettség, amikor az istenien együgyű ember épp azáltal kap szellemi bátorságra, hogy megfeledkezik a bátortalanságáról. Két percen belül megszűnne az élet, ha mindenki Hegel színvonalán gondolkodna. Persze, a minőség tekintélye sérthetetlen, de csak akkor, ha emberbarát. Ugyanez vonatkozik a banalitásokra is. Ne gúnyold^ ne szóld le, ha gondolatilag talán együgyű, de jóságában magasrendű. Mert nemcsak bölcseletileg művelt férfiak, de szent naiv öregasszonyok is ápolták hajdan a pestis- járványok áldozatait. Na már most, ha egy ilyen öregasz- szony roppant banálisán vélekedik az életről, szabad-e megvetnünk őt a kényes gondolati nfyo nevében? — Ó, te nagyképű. Ha tudnád, mennyire idegesítő vagy... — Hol banális vagyok, hol nagyképű — tűnődött jámbor derűvel a 'tanár. — És főképp idegesítő. Kimondottan elviselhetetlenné teszem magam azzal, hogy nem árusítom ki az emberi méltóságomat, a verejtékemet, az egész jelenemet és a j övömet. Mindazt a pénzben ki nem fejezhető csekélységet, amiért élni érdemes. — Ez csak köd! Csupa homály! — támadt rá lobogó harciassággal a felesége. — Még mindig nem tudom, hogy miért is élünk. Én, te, ő, meg az egész többesszám. ★ Ügy viselkedett Danka, mintha meghátrált volna. Pedig egyre biztosabban állt a lábán: — Miért élünk, miért élünk! Üsse kavics, megpróbálom elmondani erről a magam házilagos véleményét. Kérlek, bocsássad meg, ha nagyzolásnak tűnő kifejezéseket is használok. Fájdalom, nem vagyok akkora gondolkodó; hogy képes lennék az egyszerű tömörségre. Gyanakvó érdeklődéssel figyelt a mérnöknő. — Ne szerénykedj. Kis tanár is lehet nagy gondolkodó. — Köszönöm — hálálta meg savanykás mosollyal a gúnyt Danka. — Fontold meg, drágám: ez a roppant anyagi világ, amely ámulatba ejt bennünket végtelenségével, teljesen öntudatlan. (Folytatjuk) k^TWTvVT PTaTnM I 1 1 f A V I ■ I I ^ t A1 _A 4
