Kelet-Magyarország, 1980. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-17 / 13. szám

1980. január 17. KELET-MAGYARORSZÁG 3 JEGYZETEK Rossz szokás ismerő szót azért, hogy az elmúlt évben a tervezettől több almát termeltek, a szedéssel, szállítással időben végeztek? Íme a válaszuk: „Nálunk nem mondják azt, fiúk ez szép mulatság, férfimunka volt... Vezetőink azt tartják: csak a hibák feltárásával, azoknak a fejekre való olvasásával lehet még jobb munkára serkenteni a dol|ozót... Olyan ez, mint a kutya idomítása: minnél többet verik a szeren­csétlen állatot, annál jobban végzi a dolgát. Ezt gon­dolják.” Széliében, hosszában elterjedt a jó hír: 1980-ban a vállalatoknál minden eddigitől következetesebben al­kalmazzák az ösztönző bérrendszert. Nagyon helyes. Aki többet éí jobban dolgozik, az kapjon többet a munkájáért. Kevesebb szöveget és nagyobb pénzt, ez a lényeg, hiszen piacról él az ember. Bizony sokan gondolkodnak így, de ez csak az érem egyik oldala. A másik: a ka­pott több pénz egy idő után önmagában nem boldogít. Azért nem, mert az üzemvezetőn, a bérszámfejtőn és még néhány szófukar emberen kívül senki sem tudja, hogy X. Y. jó munkás, az üzem részéről anyagilag meg­becsült ember. így nincs sikerélmény, így csökken az önbizalom. Hallgattam én már a munkájukról beszélgető em­bereket. Az egyik jobban dicsérte önmagát, mint a másik. Nem szép dolog, de hát ha más nem teszi köz­hírré, hogy Kiss Péter mester a maga területén, avagy Nagy Józseftől ragyogóbb hegesztő aligha létézik ... Kénytelen az ember saját magát dicsérni úton-útfélen, borozgatás vagy sörivás közben. Megfigyeltem számtalan esetben, hogy amikor az üzemi, vállalati ünnepségeken kiosztották a kiváló dol­gozó jelvényeket, egy mukkot nem szóltak arról: ki, miért kapta. Leszoktunk arról, hogy szemébe, nyilvá­nosan is megdicsérjük az embert. Mintha nem lenne rá időnk, hogy a jelvény és kézfogás mellé hozzáte­gyük: Bertalan Tibor lakatos az elmúlt évben példa­mutatóan dolgozott, az exportgépek minősége, amelye­ket ő készített, kifogástalanok voltak, havonta ötezer forintot keresett és célprémiumban is többször része­sült. Lenne rá időnk, hogy ilyen szavakkal adjuk át a jelvényt, sőt ezt sokan szívesebben hallgatnák, mint az ez alkalmakkor szokásos frázisokat, semmit nem mon­dó, semmire sem ösztönző szónoki ömlengéseket. Néha dicsérni is kellene az embereket. Bírálni is természetesen. A jó és rossz szó érdem szerinti és nyil­vánosság előtti osztása van olyan öSz'töhző erő, mint a szinte suttyomban átadott pénz. Legutóbb egyik ri­portalanyom, Veres Miklós, a Szamos menti Állami Tangazdaság erőgépvezetője mondta: — Amikor megnyertem a körzeti szántóversenyt, nagyon jólesett az igazgatói dicséret. Azután én már nem dolgozhattam úgy, hogy ne legyek méltó a kapott elismerésre. , Seres Ernő Nem titok, de... K ülönös érzés: nem akarok odafigyelni, mert ők ketten olyasmirőil beszélgetnék, amihez nekem semmi közöm, de ismerős nevek hangzanak el. Egy városi tanácsunkban és egy járási hivatalunkban dolgozók nevei. Aztán ügyeket mesélnek egymásnak, hivatalosakat és a hivatali társaik személyes ügyeit is. Mit sem törődve azzal, hogy hányán halljuk, értjük, , vagy töredékeket hallván, éppen félreértjük ezt. Tudom én, hogy kollégáknak találkozni jó, azt is, hogy valahol dolgozni nem követel feltétlen titoktar­tást, hogy például tanácsainknak, intézményeinknek nincs különösebb rejtegetni, dugdosni valójuk, de jól gondolom, hogy csevegésszinten teregetni valójuk sincs, hogy például _a tanácsaink munkája és élete nem feltét­lenül olyan, mint amit a vétlen tanú két ott dolgozó bi­zalmas beszélgetéséből kihallani vél. Tévedések elkerülése végett: nem történt semmi tragikus, semmi jóvátehetetlen, nem tudtunk meg sem­mi döbbeneteset, és talán jegyzetet sem írnék, ha ez a beszélgetés egyetlen pélidám lenne. Sajnos azonban nem az. Helytől, környezettől függetlenül ugyanígy beszél­get két mérnök, vagy két munkás a gyár, ugyanígy két pedagógus a tanári szoba, két alkalmazott a hivatal ügyeiről. Olyanokról, amit ők értenek, másképpen ér­tenek, amelyek az egész ismeretéiben nem bántóak, de kiragadott példaként félremagyarázhatóak. Valamikor volt egy szavunk: éberség. Jelszó is volt ez, falra írt mondat. Sok túlzás, mosolyogtató kisszerű- ség, rossz íz is tapadt ehhez, de vajon nem születhet­nek-e ugyanilyen rossz ízek ebből a túlzott szabados­ságból is? Ülök. Némiképp félszegen, mert olyan érzésem van, mintha mondjuk egy fiatal házaspár csak egymásra tar­I tozó titkait lopnám meg, ami végképpen és kizárólago­san magánügy. Legalább annyira, mint amennyire a munkahelyeink számos dolga. Hogy ez magánügy is maradjon, az azért közügy. Bartha Gábor a már nem szokás megdicsérni a jó munkát vég­ző embereket. Ez rossz szokás. Rákérdeztem há­rom fiatalemberre, akik kertészek, kaptak-e el­Munkások, alkalmazottak, értelmiségiek, nyugdíjasok és alig húsz­évesek jól összehangolt munkájának köszönhető, hogy a nyíregy­házi városi munkáséregység negyedszer is elnyerte A MEGYE LEG­JOBB ÖNÁLLÓ EGYSÉGE CÍMET. Két poszton kiváló A vándorserleget a megyei parancsnok ünnepi gyűlésen szombaton adja át a nyíregy­házi munkásőröknek. Ebből az alkalomból beszélgettünk három gyér dolgozójával, a maguk posztján valamennyi­en nagyiban hozzájárultak a megyére szóló sikerhez. Kettős siker Ignácz Miklós, a Vörös Ok­tóber Férfiruhagyár nyíregy­házi gyárának rendészetveze­tője alapító munkásőr. Ra­gaszkodik munkahelyéhez és a szürke egyenruhások kol­lektívájához. Szabólegény volt, amdikor 1953-ban a gyár­ban vállalt munkát Egy év­vel később belépett a pártba. 1957-ben természetesnek vet­ték, hogy elsők közt jelentke­zett a testületbe. Az elmúlt több mlint két évtizedben szá­mos jó szakmunkást és ki­váló munkásőrt nevelt a kö­zösségnek. A szombati egy­ségülésen is méltán viseli majd az egyik legmagasabb kitüntetést: a Kiváló Szolgá­latért Érdemrendet. Mint szakaszparancsnok-helyettes szombaton kettős sikernek örvendhet, mivel alegysége elnyerte a század legjobb sza­kasza címet. A cím odaítélésénél a mun­kahelyi helytállást is értékel­ték. Gyárukban tavaly jelen­tős átszervezésre, átállásra került sor. Az egész kollektí­va derekasan helytállt, ; a munkásőrök néha a beteg kollégák helyett is dolgoztak. Gyáruk a Guszev közepén van, munkásőreik a rendőr­ségnek is segítettek, hogy szilárdabb legyen a város­részben a közrend. Nem a csillogásért Jakab Zoltán, a Nyíregy­házi Papírgyár karbantartó kőművese. A testületben le­töltötte az alapnak számító szolgálati időt, az öt évet. Szombaton átveheti, és zub­bonyára tűzheti a fél évtize­des helytállást elismerő em- lékjetvényt Nehéz lenne ösz­szeszámolni, hogy az elmúlt évben hány óra társadalmi munkát végzett a munkásőr- kollektívának. A parancsnok­ság épülete alapos átalakítás­ra szorult, s a munkálatoknál jól hasznosította szakmai tu­dását. Neki is köszönhető, hogy a parancsnokság tan­termében ősztől nem kályha, hanem gázkonvektor adja a meleget — Magunknak végeztük az átalakítást, mi Vesszük hasz­nát a tágasabb, korszerűbb épületnek. Feleségem is dol­gozik, ezért a nyári szünidő­ben többször előfordult, hogy délután a két gyermekemet is magammal vittem a társa­dalmi munkára Amíg én dol­goztam a gyerekek játszottak a parancsnokság mellett a Bujtoson. Ami a munkahe­lyemet illeti: ezüstkoszorús brigádunkban ketten va­gyunk munkásőrök. Brigád­társaim között nem tudunk, nem is akarunk csillogni. De maximálisan kiteszünk ma­gunkért, hogy brigádunk idén megkapja az aranykoszorús címet. Jó kezekben lesz a fegyver Veress László, a Nyíregy­házi Dohányfermentáló Vál­lalat főművezetője munkásőr­jelölit. Sikeresen befejezte az előképzést, szombaton ott lesz az ünnepélyes eskütevők között. — Túl vagyok már a negy­venen, kérdezték is, hogy mi­ért jelentkeztem munkásőr­nek az elmúlt nyáron. Érzel­mi és értelmi oka van jelent­kezésemnek. Inaséveimben szigorú fegyelemhez szoktat­tak. A testületben a fegyelem és a demokrácia jól megfér egymás mellett, ez tetszik ne­kem Az elmúlt években négy beosztottamat javasoltam a munkásőrségbe. Utánuk jöt­tem, részben azért is, mert vállalatunknál nagy tekinté­lyük van a mun-kásőröknek. A szombati ünnepélyes egységülésen ott lesz Veress László családja is. A család­tagok kíváncsiak az egész ün­nepségre, de különösen az egyik legszebb aktusra, a jel­képes fegyverátadásra. A pa­rancsnoki döntés értelmében ugyanis az esküt tett új mun­kásőrök nevében a leszere- 1 októl a főművezető veszi át a fegyvert, fogadalomtétel kí­séretében. Átvitt értelemben a szó szoros értelmében is jó kezekbe kerül a fegyver. Nábrádi Lajos NSZK-exportra ké­szülő vászontáskák darabjait ragasztja a Nyerges és Szíjgyártó Szövetkezet szakoly! részlegében Bácskái Miklósné és Belme Mihályné. (Mikita Viktor felvétele.) Öregek M ajd húszezer idős ember részesül megyénkben a szociális támogatás kü­lönböző formáiból. Az állam gondoskodása mellett napja­inkban egyre gyakoribb, hogy a szomszédok, lakó-, vagy munkahelyi közösségek is igyekeznek enyhíteni az öre­gek nyomasztó egyedüllétén. Ennek néhány példáját szed­tük csokorba a szerkesztősé­günkhöz érkezett levelekből. o „Egy magára hagyott, rok­kant nyugdíjas nőre szeret­ném a figyelmüket felhívni, a szomszédomban lakik. Nehéz műtéten esett át, nem bír dol­gozni és magát sem ellátni. Nagy szüksége volna az em­berek segítségére...” A városi tanács egészség- ügyi osztályán ismerték a kö­rülményeket. Többször java­solták, hogy otthonban elhe­lyezik az asszonyt, de elzár­kózott előle. Sorsa augusztus óta rendeződött: a Kemév Krúdy Gyula Szocialista Bri­gádjának tagjai hetente két­szer látogatják és gondoskod­nak róla. o „Községünkben egy elha­gyott özvegyasszony él. Há­rom gyermeke is itt lakik, egészségesek, jól állnak. Az idős asszonnyal mégsem tö­rődnek. Jéggé hűlt lakásban fekszik egész nap, a közeli szomszéd járogatott hozzá, míg a néni fia rá nem ripa- kodott: „talán jussolni sze­retne?” A községi tanácson meg­tudtuk: a levél megérkezése­kor az idős asszonyt már kór­házban ápolták. A szociálpo­litikai ügyeket intéző tanácsi dolgozó beszélt a gyerekek­kel, akik vállalták édesanyju­kat. Az egyik már magához is költöztette. O „I. P. roskadozó házban él. Tartunk tőle, hogy egyszer ar­ra ébredünk, hogy összedől és maga alá temeti az épület az idős asszonyt. Mi, szomszé­dok szívesen segítenénk az épület kijavításában, de eh­hez segítségre volna szüksé­günk.” Ennél az ügynél is a közsé­gi tanács volt a közbenső láncszem. Megkeresésünkkor már intézkedésről számoltak be: társadalmi összefogással megoldódik az idős asszony lakásproblémája. A Tüzép- telep hulladékanyagot ad a javításhoz. Kőműves, ács, te­tőfedő, valamint fuvaros kis­iparosok ajánlották fel segít­ségüket. Az épület felújítása rövidesen befejeződik. o A Szavicsav mátészalkai vízműtelepének fiataljai vet­ték vállukra egy Nyírmegy- gyes határában düledező bor­házban lakó idős ember sor­sát. Hetente többször is láto­gatják, enni visznek neki és a legszükségesebb ház körüli munkát is elvégzik. Az épüle­tet azonban már nem érde­mes felújítani. „A tanács segíthetne — említette szer­kesztőségünkben a brigád képviselője. — Ha egy közeli, jobb állapotban lévő borhá­zat átadna, szívesen rendbe hoznánk, s átköltöztetnénk az idős bácsit.” A segítség itt sem maradt el: január elsejétől 1290 fo­rint rendszeres segélyt kap a bácsi és lakásgondját is sike­rül talán megoldania a ta­nácsnak a szocialista brigád­dal karöltve. O Nem .világrengető vállalá­sokról volt szó ezekben a le­velekben, hiszen a feladatok nagyját változatlanul az ál­lam végzi. Ám az „aprómun­ka” — egy-egy alkalmi bevá­sárlás, segítség a nagytakarí­táshoz, az öregek sorsának szemmel kísérése — éppen az emberi kapcsolatok révén so­kat javíthat az egyedülállók, időskorúak körülményein. Soltész Ágnes A föld H allom, olvasom: fogy a termőföld. Hol üdülőteleknek mérik ki, másutt csak elfeledkez­nek megművelni. De me­zőgazdaságilag értékes te­rületre telepednek néha a gyárak is, és az ipari ár­talmak sem maradnak ese­tenként nyom nélkül. Mintha csökkenne a föld becsülete, amelyért pedig nem is oly régen még az „egykét” vállalták: 1—2 hold került a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig a gyerek, legtöbb­ször a föld bizonyult sú­lyosabbnak. Vér folyt sokszor egy talpalatnyi földért, s ha volt, veríték­kel fordították azt termő­re. Akkor jutott ez eszem­be, amikor_Tiszanagyfalun a folyó áltál elbitangolta- tott földekről mesélt a ta­nácselnök. A Tisza ugyanis megszaggatta a nagyfalui partot és amit onnét elra­gadott, Tokajhoz ragasz­totta. Amikor az uraságtól rabolt a folyó, akkor a birtokos próbálta visszape­relni Tokajtól, a másik me­gyétől a legelőt. A földosz­tás után pedig a parasztok képviseletében a tanács akart igazságot szerezni, persze hiába, hiszen a víz volt a vétkes és az mégsem büntethető. Ennyi volt csak a törté­net, a ma már mosolyt fa­kasztó, hisz egy Jókai, vagy Mikszáth tollára kí­vánkozó évtizedes peres­kedésre gondoltam a hal­latán. Aztán mégsem mo­solyogtam, mert a fogyó termőföldek ötlöttek fel előttem. És nem tudom, harcolna-e ma valaki — a tulajdonában lévőn kívül — néhány négyszögöl, pár holdacska visszaszerzésé­ért? Legtöbben rég elfe­ledték, hogy amikor elő­ször jutottak földhöz, leg­szívesebben minden rögét megcsókolták volna. Azt hiszem, nem is az elbitangolt földek anyagi értéke a legnagyobb vesz­teség, habár országos mé­retekben óriási összeg le­het. Fájóbb a föld szere- tetének kihalása, ami pe­dig sohasem kívánhat már egykét, sem vért és veríté­ket is egyre kevesebbet. Speidl Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents