Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-09 / 288. szám
Egy fiatal kórus gazdag évtizede Közösségi pódiumon llllllll B ö k Ö11 y A közelmúltban ünnepelte fennállásának 10. évfordulóját a Nyíregyházi Városi Művelődési Központ Ifjú Zenebarát Kórusa. Az énekkar tíz évének krónikája a rövid híradásnál mindenképpen többet érdemel, hiszen nem akármilyen évtizedet zártak ezzel a rangos eseménnyel. Elég néhány számadat összegyűjtése, a fontosabb állomások kiemelése az emlékalbum lapjaiból. A közel 200 fontosabb szereplés önmagában is jelentős mennyiség, különösen akkor, ha azt is tudjuk, hogy ezek a szereplések a szó legnemesebb értelmében vett közösségi szolgálatot jelentik. A körzeti párt- szervezetek rendezvényein, nagygyűlések alkalmával, nyugdíjas pedagógusok, a munkásmozgalom veteránjainak köszöntésén, az öregek szociális otthonában csakúgy felléptek, mint számtalan kiállítás megnyitásán, esküvőkön és temetéseken, vagy megyei és városi hangversenyek műsorában. Afféle „zenei mindenesként” vállalt szerepüket mindig lelkesen és szakmai színvonalát tekintve is felelősséggel látták el. Az eseménynapló tanúsága szerint alig volt olyan városi vagy megyei rendezvény, ahol ne szerepeltek volna. S hovatovább országos fórumokon is elismerést szereztek. Kezdetben a Vasvári, 1969től a Krúdy gimnázium színeiben hoztak el minden elképzelhető díjat a sárospataki diáknapokról. Majd az országos minősítés ranglistáján léptek egyre magasabbra, s végül elérték a „Hangversenykórus” kategória arany fokozatát. A Magyar Rádió Éneklő Ifjúság versenyében „nagydíjat” nyertek (1976), amely Kilián-telepi táborozást, élő adásban közvetített hangversenyszereplést és hanglemezfelvételt is jelentett. A Kóruspódium műsorában évente hallottuk őket. S mindezek után a Debreceni Nemzetközi Kórusverseny (1978) ifjúsági kategóriában nyert III. díja következett. 1980-ra pedig meghívást kaptak egy belgiumi fesztiválra. Nem ez lesz első külföldi útjuk. Jártak már Kárpát-Uk- rajnában, Csehszlovákiában, Lengyelországban részben önálló műsorral, részben közreműködőként. Élénken emlékszem első „külföldi” szereplésükre, az 1971-ben Veszprémben megrendezett „Europa Cantat” nemzetközi kórusfesztivál alkalmával. Willi Gohl, svájci karmester — akinek vezénylete alatt Frank Martin In terra pax c. oratóriumát énekelték — annyira megszerette őket, hogy egyik egte, műsoron kívül pódiumra szólította a kórust, s ő maga vállalta a konferálást is. Az egyetem hatalmas aulájában közel ezer főnyi nemzetközi dalossereg előtt estek át a tűzkeresztségen. A felcsattanó taps a fesztivál legfiatalabb kórusát és karnagyát kö- szönötte, s jelképesen felavatta őket az énekesek nagy családjának tagjaivá. Azóta számtalan emlékezetes hangverseny részese volt az a közel 250 fiatal, aki a kórusban hosszabb-rövidebb időt eltöltött, s azóta meghódították a kórusirodalom keveseknek járható csúcsait is. Immár hagyományosan együtt szerepelnek a Nyíregyházi Vegyeskarral a karácsonyi koncerteken, a Nyírbátori Zenei Napokon, jelentős politikai és társadalmi ünnepségek alkalmával. Vagyis „felnőttek” a feladatokhoz de eközben megmaradtak a szó nemes értelmében „ifjaknak”. Alapító karnagyuk, Gebri József zseniális kézzel vezeti együttesét. Nem tudom, mit csodáljunk benne jobban? Munkabírását, áldozatvállalását, vagy azt a közvetlen egyszerűséget, amely énekeseihez fűződő kapcsolatát jellemzi? Ezek nélkül szakmai felkészültsége nem igen érvényesülne és ezek együtt eredményezhették, hogy a tíz év csak tapasztalatok szerzése terén jelent „öregedést” számukra. Jubileumi hangversenyük is bizonyítottá, hogy őrzik még a kezdeti időszak ifjonti lelkesedését, az első találkozás hímporát. S megmaradásuk záloga, hogy életvidám — olykor virgonc — közösségükben gyakran élik át az együttes muzsikálás mindent feledtető örömét. Ezért szól róluk és nekik — rajtuk keresztül nekünk is — Kodály tanítása: „Az ének szebbé teszi az életet, az éneklő másokét is.” Tarcali Zoltán Egy kép a jubileumi hangversenyről. az ember kifejezni magát) — úgy közölted velem, hogy te nem csaltál meg akkor nyáron, bár alkalmad is lett volna rá, de te nem tetted, mert a józan, segítő szerete- temre gondoltál és a gyerekre (ebben a sorrendben!); úgy közölted ezt velem, mintha korbáccsal vágtál volna az arcomba. Tudom, nevetséges női fogalmazás, de csak ennyi telik tőlem. Aljas vagy, érted! A gyerek halála után (mikor azt hiszed, ennek a halálnak én voltam az okozója), arra vagy büszke, hogy nem csaltál meg akkor nyáron. No de most már ez is csak apróság. Két éve jóformán alig beszélsz velem, néha kitörsz, üvöltözöl, és hát persze én is .. . Két éve hazajössz az irodából, köszönsz, szótlanul eszel, levetkőzöl, kiveszed a táskádból azt az egy-két boros üveget, és kezdetben az újságokban lapozgatva, később rádiót, televíziót hallgatva, nézve megiszod szép sorjában mindegyiket. Aztán vagy ostoba félszavakat morogsz felém, amiből, ha nem válaszolok rá elég óvatosan, üvöltés lesz, vagy újra felöltözöl, és elmész hazulról. Sétálni, vagy tovább inni. Éjszaka hazakullogsz, és reggel álmosan, kótyagosan, fejfájósan dolgozni akarsz, persze, nem tudsz. Két éve élünk így. Tudom, hogy rövidesen elküldenek a tervezőirodából is, beszéltem a főnököddel, az Imrével (most ne légy ideges, ezt a te engedélyed nélkül kellett megtennem), ő mondta, nem akartak bántani, ezért helyeztek először figyelmeztetésül egyik osztályról a másikra. Természetesen eredmény nélkül. Pedig végre tisztességes helyen dolgozhattál. Nos, én csak egyet mondhatok: két évig én is mindent eltűrtem, elviseltem, és bár őrült rögeszméd nem csak sértett és fájt, de hazug is volt, azonban szerettelek, melletted kellett maradnom. Harmincöt éves korában egy asszony még nem olyan öreg, hogy ne szülhessen gyereket.* A mi fiúnk halála a te förtelmes vádaskodásod nélkül is, de azzal együtt meg egyszerűen elviselhetetlenné tette ezt a két évet, és majd a következőket is. Kértelek erőszakkal és mindenféle „női fogással”, segítsünk magunkon. Gondolhatod, milyen erőfeszítésembe került a szorgalmas, megértő, gondoskodó, és az ágyban — ha nagy ritkán sor került erre — a vonzó és kívánatos feleség pózában tetszelegni. Milyen erőfeszítésembe került valósággal elcsábítani téged, remélve azt, hátha ismét összeköt bennünket valami. Te erre is olykor azt vágtad az az arcomba: azért teszem, mert lelkiismeretfurdalásom van. „Pótolni akarod, amit elveszejtettél, mi?” Az ittasságod soha nem volt számomra mentség, hogy így beszéltél. Ilyen körülmények között próbáltam idézni az első örömöket és női gyönyörűségeimet, amiket tőled kaptam, ilyen körülmények között próbáltalak szeretni ebben a két évben, de most már nem megy. Nekem is van munkám, de ha így folytatom, rövidesen képtelen leszek elvégezni. És tudom, téged korábban alig, most már egyáltalán nem érdekelnek az évfordulók, az ünnepek, dátumok, de ezen a napon, ezen a tizenhatodik házassági évfordulónkon add a szavad, hogy minden megváltozik kettőnk között, hogy legalább megkísérted emberibbé tenni a kettőnk kapcsolatát — különben elhagylak. Azaz visszaköltözöm vidékre és külön élünk. Ne haragudj, nem megy tovább, bár ennek semmi köze a gondoskodó szeretetemhez. Azt tizenhat évi együttélés után nem lehet máról holnapra megszakítani, mint a? idegeket őrlő estéket és éjszakákat. Tudom, majd hozzá kell edződnöm ahhoz, hogy nincs kiről gondoskodnom. Ha elválunk, ezt még hosszú ideig nehéz lesz elviselni és megszokni. V. i.: A vacsorád nem a jégszekrényben van, hanem a sütőben. Tíz óra felé jövök haza, moziba mentem, és ma én is meginnék veled egy üveg bort. Győrffy László E gy képzeletbeli „idő-alagútba” ér az ember, ha a község krónikája iránt érdeklődik. Ugyancsak ámulnánk, ha előjönnének az egykori ősök, akik mind jogot formálnának a faluhoz, mert itt éltek, szenvedtek, itt porlanak a föld mélyén. Ök alapították a községet, nekik köszönhető, hogy ma létezik ez az apró pont az ország térképén. Ki volt itt az első ember? Erről nem szól a krónika, de azt tudják: már az Árpád korban laktak itt emberek. Két dűlő őrzi az egykori falu emlékét, a Halomi és a Pusztatemplomi dűlő. Itt állt az „ős-falu”, innen küldik a mának szóló híreket az ősök. Hol egy régi pecsétnyomó, kehely, templomi kegyszerek, hol régi használati tárgyak kerülnek elő a földből. Mi kötötte ide azt a néhány embert, akik túlélték a tatárok irtózatos pusztítását? Homokvilág ez évszázadok óta, garabonciás föld, nem éppen bőkezű barátja az embernek. Az ősök mégis ragaszkodtak ,hozzá. Igaz, a tatárdúlás félelme visszatartotta őket attól, hogy az elpusztult falu helyén építsék fel az újat. Kicsit távolabb húzták fel az első házakat, vagyis a mostani Bököny helyén. S hogy ki volt Bökönyi Dénes, akinek nevéből a falut is elkeresztelték volna? Ez is a ködbe vész. Vitézül harcolt, a hagyomány szerint a tatárok kiűzésekor, így hát megérdemli, hogy ne feledjék a nevét. De a falu mégis az itt élt magyarok, majd az ide telepített felvidéki tótok, erdélyi románok együttes munkájának köszönheti létét. A kemény homokvilág elleni küzdelem közelebb hozta őket egymáshoz' s álig volt idejük törődni azzal, milyen urat is szolgálnak. II. József a szomszédos Téglással Bökönyt is elajándékozta udvari kamarásának, Beck Pálnak. Egyik leszármazottja, Beck Sámuel mérnökember volt, az 1800-as években kijelölte az utcák helyét. Ezzel egy kicsit egymás hasonlatosságára is formálta a két községet, Téglást és Bökönyt... ö volt az első községrendező ... A mába ugorva a távoli múltból, az egyik legszembetűnőbb egyéni jegye Bökönynek, hogy Szabolcs és Hajdú megye mezsgyéje itt fekszik. Ök maguk is így emlegetik községüget, amely több mint 4300 lakost számlál: Szabolcs felől az utolsó, Hajdúból jövet az első község vagyunk. Hosszú ideig ennek nem csak jelképes jelentőséget tulajdonítottak. Elkeseredettebb pillanataiban a bökönyi ember olyat is mondott, hogy Hajdú megye adja a falunak a kenyeret. Szabolcs pedig kiveti az adót. Ennek magyarázatát az adja. hogy a szomszédos téglás! iparművekben és a debreceni gyárakban előbb kaptak munkát a bökönyi emberek, mint megyéjükben, Szabolcsban. Meg ez közelebb is van, mint akár Nyíregyháza. Jelenleg is ötszáz falubeli dolgozik Tégláson és legalább 250-en járnak a debreceni házgyárba és a konzervgyárba. Munkásbuszok viszik-hozzák az embereket naponta, az idén is több mint száz új munkakönyvét váltottak ki a községi tanácson, amelyeknek gazdái csatlakoztak az ingázókhoz. Elmenni, elköltözni mégse nagyon akarnak, mintha kimondhatatlanul azt érzékeltetnék : a megélhetés még biztosabb másutt, de lakni csak itt érdemes, Bökönyben. Huszonegy új ház épült ebben az évben. És milyenek a bökönyi házak? Huszonhárom kilométert tesz ki a vezetékes vízhálózat, a község 1100 házából 423-ban már vezetékes víz van. Salamon Miklós, a községi tanács elnöke mondja, hogy két évvel ezelőtt még lakattal kellett lezárni a négy községi utcai kutat, nehogy a száraz évszakban palántaöntözésre is használják. Olyan nagy kincs volt a víz... Valami a 70-es évek végén fordult Bökönyben, mégpedig jó irányba. Gyors léptekkel zárkózik fel az előbbre tartó „társakhoz”. A házak szépek, otthonosak, tágasak. Egy gondos felmérés jóvoltából azt is megtudtuk, hogy az épülő másfélszobás lakások területe 74 négyzetméter, de nem ritka a két-három szobásnál a 250—300 négyzetméteres alapterületű otthon sem. Egy család évi keresete átlagosan 50—60 ezer forint. A helyi bankban és a postán több mint 20 millió forintot őriznek takarékban. Nem titkolják, hogy a hangyaszorgalmú munka — a háztájiban — nem sok időt hagy a szellemi gazdagodásra. A dohány itt a minden, tréfásan szólva, még a virágcserépben is az terem. A csősztől a főkönyvelőig mindenkinek van dohányföldje, évente 70 vagon dohány megy innen a fenmentálóba. És jön az ára, jócskán. Zömében nem a közösből. A tsz ugyanis tetemes veszteséggel zárja az évet, aminek nyilván nem egyetlen oka van, de az a nem egyszer elhangzó kesernyés vélemény: valahogy úgy áll a dolog, hogy szegény a tsz, gazdag a tagság. Az ötszázötvenből 290 az aktív dolgozó tag. A csúcsmunkák idején gyakran előfordult, hogy előbbrevalónak tartották a közös munka helyett a háztájit. A holnapot is-látók jól tudják: a biztos megélhetést a közös munka adhatja. Azt keresik, hogyan kellene nagyobb rangot szerezni a közös munkának, javítani a gazdaszemléleten, változtatni a termelési szerkezeten, hogy kilábaljanak a kátyúból. Azon is munkálkodnak, hogy több munkalehetőséget teremtsenek helyben. Ennek egyik szerény, .de nem lebecsülendő eredménye, hogy két- három éve „behozták” a községbe a debreceni szabó szövetkezet bedolgozórészlegét és az „aranybikában”, azaz a volt bikaistállóban takaros „mini-üzemet” rendeztek be az itt dolgozók számára. Már több mint kétmilliós termelési értékkel dolgoznak az ügyes kezű nők. Nem sajnálják a pénzt a szellemi gazdagodástól: építettek 350 személyes művelődési házat, ahol évente 13—14 színházi előadást tartanak. A könyvtár is itt kapott helyet, 6 ezer egynéhány kötetével. De az olvasással nincs minden rendben, az olvasók többsége iskolás korú, vagy éppen azt meghaladó, s mindössze negyven felnőtt olvasót tartanak számon. Az iskolában 600 gyermek tanul, 30 pedagógus vigyázza az előmenetelüket; eredménnyel, hisz az utóbbi egy évben is 29 általános iskolát végzett fiatal került középiskolába. Nem kis gond viszont a cigánygyermekek iskoláztatása — száz cigánycsalád él a községben —, akik a nagy igyekezet ellenére is lassabban haladnak. A községben járva gyakran került szóba a pénz. Mintha csak sok évszázad nyomorúságát váltották volna meg mostani kemény munkájukkal az itt élő emberek. „Látástól vakulásig dolgozunk, jön a pénz a gyártól, vállalattól, háztájiból — mi ebben a rossz, hogy jól akarunk élni?” — kérdezték. A böl- csebbek, az előrelátóbbak másképp vélekednek: „a luxusban egy kicsit előrefutottunk, már a menyasszonyi táncot se járják 20 ezer alatt. Meg kellene tanulni újra a fillért is becsülni...” Miközben jártuk a községet, jól öltözött, városias külsejű emberekkel találkoztunk. A legtöbb panasz — ha a gondok iránt érdeklődtünk — a Tüzép-telepeket érte, ahol kevés az építőanyag, az ajtó, ablak. Hogy építkezzenek így? Hiába ad a köség kedvezményes házhelyet. Azt is szóba hozták, hogy kicsik és zsúfoltak a boltok, szükség lenne egy ABC-áruházra. Nem értik azt sem, rpiért Üjfehértóról kapják a kenyeret, ami olykor késve érkezik és nem friss, amikor a szomszédos Balkányi Áfész sütödéje jól elláthatná a községet. Nincs hol szórakozni, folytatták, a kocsmát ugyan büfére keresztelték, de jószerivel amolyan dühöngő, akárcsak korábban volt. D olgos emberek a bökönyiek és büszkék községükre, amelyért készek is tenni. Társadalmi munkára nem sajnálják az erejüket. Jönnek az első hívó szóra. Tavaly egy lakosra 140, az idén már 250—300 forint értékű társadalmi munka jut. Legyen szó a megtépázott temetőkerítésről, vagy az öregek napközi otthonának rendbehozásáról, vagy bármi értelmes munkáról. Esemény-, majdnem ünnepszámba mennek a tanácsülések is, fekete ruhában, kalapban, ünneplőben jönnek a tanácstagok, szám szerint ötvenen. így dukál. Páll Géza KU VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. december 9.
