Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-31 / 305. szám

KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1979.december 31. 0 MEGYÉNKBEN MINTEGY TIZENHÁROMEZER ÉRTEL­MISÉGI DOLGOZIK: TANlT, NEVEL, ALKOT, ÜGYEKET INTÉZ, KÖZVETLENÜL VAGY KÖZVETVE „ RÉSZT VESZ A TERMELŐ MUNKÁ­BAN ÉS A KÖZÉLETBEN. LEGTÖBBJÜK MUNKÄJÄT SZÁZAK ÉS EZREK KÍSÉR­HETIK FIGYELEMMEL, TE­HAT SZINTE MÉG AZ SEM MAGÁNÜGYÜK: HOGYAN ÉRZIK MAGÜKAT, MILYEN A HANGULATUK? RÖL KÉRDEZTÜNK MEG A SOK EZERBŐL HÁRMAT. Értelmiségiek a munkakedvről ER­Dr. Pál Miklós Dr. Pál Miklós főiskolai ta­nár, a növénytani tanszék vezetője, s egyben a biológiai intézet vezetője. Néhány he­te védte meg kandidátusi ér­tekezését. A paradicsomkuta­tás egyes részterületeivel fog­lalkozott, nem kevesebb, mint öt esztendőn keresztül kísérletezett. A tanítás mel­letti kutatómunka temérdek alkotókedvet igényel. — Hortobágyi professzor mellett tanultam meg: mi az a munkakedv. A professzor például még a heti egy pi­henőnapot is sokallta, min­den vasárnap délelőtt be kellett járni dolgozni. A kicsike szabolcsi falu­ból, Szakolyból indult, ahol még nem igen tudta, mi az, hogy kandidátus. Telve volt viszont a vággyal, hogy a vi­lágot megismerje. — Kilenc jól felszerelt la­boratóriumunk van, aztán itt van klímaszoba, ezek a leg­igényesebb kutatómunkának is megfelelnek. Két nagy ku­tatási témában veszünk részt: az egyik a szabolcsi lápok­kal, a másik a Holt-Tisza- ágak élővilágával kapcsola­tos. Ez utóbbi a Magyar Tu­dományos Akadémia számára készül, az ungváriakkal kö­zösen dolgozunk. A biológiai intézet munká­ját ma már ismerik szerte az országban, sőt határainkon túl is. Három magyar egye­temmel működnek együtt, azonkívül az ungváriakkal, legújabban pedig a kassaiak­kal veszik fel a kapcsolatot. Kassáról például a jövő ta­vaszra ígértek néhány pél­dányt az ottani gyönyörű orchideagyűjteményből. — És természetesen arról sem szabad megfeledkezni, hogy bennünket oktatókat itt naponta is minősítenek. A pedagógus hivatását a kuta­tásra szánt idő nem csorbít­hatja. Ha kell, fél napot is készülök egy előadásra, mert nem akárkik ülnek a pad- ban, hanem sok jó képessé­gű gyerek közül kiválogatott érdeklődő hallgatók. Talán ezért is büszke arra, hogy az ő előadásain csak­nem mindig „telt ház” van, pedig általában „megfeledke­zik” a névsorolvasásról. Méray Lászlónénak nem­csak a papírgyártást, de egy idegen várost is meg kellett ismernie, amikor a Nyíregy­házi Papírgyárban elhelyez­kedett oktatási előadónak. — Két évig tanítottam az­előtt : földrajz—testnevelés szakon végeztem. Kedvet éreztem a felnőttekkel való foglalkozáshoz: jelentkeztem, megszerettem — és ittragad­tam ... Lényegében ugyanazt csi­nálja, mint egy tanár. Okta­tással foglalkozik, hozzá tar­tozik a közművelődés terüle­te, amelyre függetlenített népművelőt alkalmaz a gyár, aztán a könyvtár — azt fél­állású dolgozó vezeti, és a személyzeti ügyintéző. Időn­ként most is van alkalma ta­nítani: ha üzemi kihelyezett tagozat indul... — Gondolom minden ok­tatási előadó, csoportvezető tudja, hogy újratermelődik a nyolcadik osztálynál keve­sebb végzettséggel belépők száma. Az elvándorlók és az új munkaerők cseréje miatt a munkánk nem fogy. Azt is fel kell vennünk, akinek ke­vesebb a végzettsége, és saj­nos, még sok az ilyen fiatal. Akit nem könnyű meggyőzni: tanuljon. Szóval, sok kudarc ért ezen a területen. Néha több kilométer van a lábam­ban, míg egy emberért har­colok: iratkozzon be, végez­ze el az iskolát. Ha sikerül, egy kicsit az én munkámat is érzem a jó osztályzatban... Méray Lászlóné Sokoldalú, szép a munkája. A gyárban évente átlagosan a dolgozók 40 százaléka vesz részt valamilyen oktatási, to­vábbképzési formában. Biz­tos tehát, hogy amióta itt van, már mindenkivel talál­kozott, valamilyen iskolával kapcsolatban. így aztán a legtöbb, emberekkel kapcso­latos probléma is előadódik nála. Ilyenkor valóban előny, hogy pedagógus. — A családomról? A fér­jem a tanárképzőn dolgozik, a Jósavárosban lakunk a két gyerekkel. Csaknem a teljes napomat kitölti a munka és az utazás, este öt körül érek haza. Azt mondja, nehéz évük lesz jövőre. Az új szabályzók olyan szakmunkásokat felté­teleznek, akik gyorsan átké- pezhetők egyik munkafolya­matról a másikra. Van egy másik terület: megjelent az új képzési rendszer, amely szerint nálunk az osztályve­zetőknek felsőfokú végzettség szükséges. Ismét új és új feladatok tehát az oktatás­ban! Aztán a közművelődés területe: kevesebb pénzből legalább ugyanolyan színvo­nalú munkát kellene végezni. Több vállalat összefogásával próbálják megosztani a költ­ségeket. Fejleszteni fogják a könyvtárat, és — gondolom — mint pártcsoportbizalmi- nak sem lesz kevesebb fel­adata a jövő évben ... — Mi kell a jó hangulatom­hoz? Szerintem nem csak jó munkafeltételek, hanem az a tudat, hogy szükség van-e rám? Nem a főnöki dicsére­tet értem ez alatt, hanem, hogy jó legyen a munkahelyi kollektíva emberi kapcsolata. Amelyben mindenkinek meg­van a maga helye.,. Simon Lajos szinte irigy­lésre méltóan kiegyensúlyo­zottnak tűnik, olyan ember­nek, akinek mintha kötélből volnának az idegei. Ha még­is felemeli a hangját, vagy rosszkedvű, azt így indokol­ja: „Mosolyogva nem lehet számon kérni az elmulasztott feladatokat.” ­Mitől is függ, hogy egy ve­zető beosztású műszaki ér­telmiségi hogyan érzi magát a munkahelyén? — Először is attól, hogy a vállalaton belül sokoldalú in­formációhoz jut-e? Mert le­het, hogy ak egyszer kell döntener e ha akkor rosz- szul dön.j: ? Aztán szükség van a megfelelő döntési le­hetőségre. Továbbá jó szak­embergárdára, akik készen állnak a feladatok megvaló­sítására. Nem megvetendő az anyagi elismerés, de — talán bután hangzik — nálam fon­tosabb a pénznél, hogy ész- reveszik-e a munkámat? És nagyon fontosnak tartom, hogy mindenki a maga mun­káját végezze. Szóval: hagy­janak dolgozni! . Sikeresnek mondja az idei évet. A műszaki osztály há­romszázhúsz dolgozójára rö­viden összefoglalva ez a feladat várt: olcsóbban — jobbat! Ilyen elvek szerint készí­tette azokat az újításait, me­lyekben végre megtestesülni látja kísérletező, alkotni vá­gyó kedvét. Az egyik például a zsugorcsomagoló egység­rakománykészítő gép, amely a nehéz fizikai munkát rész­ben kiiktatja a csomagolás után. Az ennél jelentősebb újítást — melyet a vállalat legjobb újítójával, Laczi Gyu­lával közösen készített —- a napokban próbálták ki: ez egy szállítószalag-rendszer, a termékek szerint egyszerűen átalakítható megoldásokkal. Ez viskint időt és energiát takarít meg. — Nagyon sok olyan téma van még, amivel foglalkozni kellene — sorolt fel néhá­nyat azok közül, melyek a korszerű megoldásokat igé­nyelnék. — De hát egyelőre még mindig csak 24 órából áll egy nap... Simon Lajos Elmondta azt is: keveset alszik mostanában, jó ha öt órákat. Haza is visz néha munkát, azonkívül tanul is. Most fejezi be a marxista egyetem gazdaságpolitikai speciális tanfolyamát. Amel- let: egy hatéves kislány, és egy tizenöt hónapos kisfiú apja, akik minden szabad idejére igényt tartanának. Néha megbeszélik a feleségé­vel, hogy jó lenne színházba menni, vagy kirándulni, de az idő... És a sor még nem is ért véget: ő a titkára a gyári lövészklubnak és a bé­lyeggyűjtők körének is — megvallja, hogy ez utóbbit kedveli jobban. Mint lakóbi­zottsági elnök pedig már öt éve intézi 68 család ügyes­bajos dolgait. A konzervgyár az első munkahelye. Tizenhárom év alatt végigjárta a „ranglétra” minden fokát. Most úgy gon­dolja: lehet, hogy az első munkahely lesz egyben az utolsó is ... Baraksó Erzsébet Egy elfelejtett festőnkről... A z ünnepek előtti futko- sásban visszaköszön rám a könyvüzletek ki­rakatából és valami szelíd makacssággal megállásra késztet, hogy nézzem újra, s újra. Egy karácsonyi hanglemez­ről van szó: Gregorián éne­kek, Bach és Corelli. Megve­szem. Ülök kora délutáni szür­kületben otthon, s hallgatom, amint a tiszta fényű ének­hangok szétáradnak a szobá­ban feloldva, elnyugtatva mindennapi feszültségeimet, törődöttségeimet. De nem er­ről akarok írni, hanem a le­mez borítójára fényképezett Gajdos János-festményről, amely a ínaga kifejezőeszköz zeivel természetes egyszerű­séggel csendül össze a grego­riándallamokkal. Ki volt ez a geszterédi születésű festő, akinek neve nem ismeretlen a szakemberek körében, de a hazai közönség előtt kevéssé vált ismertté, kiállítása is alig volt nálunk, pedig a har­mincas években feltűnt „őste­hetségek” között a legfantá- ziadúsabb festőegyéniség volt. A képről az ünneplő falu tekint ránk. A hófödte kis há­zak ablakai már sárgán vilá­gítanak, künn még nincs sö­tét, de a vastag hófellegek alatt minden a sötétedést jel­zi. A gyermekkor puha, vat- tázott vidámsága, a felnőtt­ként újraálmodott játék — a betlehemezés — kel életre és valami naiv ünnepélyességgel muzsikál a képen. Mégsem a konkrét jelenet ábrázolásával hat nézőjére elsősorban, ha­Gajdos János: Betlehemesek. Ekkorra már lezajlott az őstehetségek első nagy gyűj­teményes kiállítása (1934) a Nemzeti Szalonban, de a fel­fedezettek még az első idő­szak sikerének mámorában tele voltak reményteljes vá­rakozással, annál is inkább, mert némi anyagi elismerés is kísérte bemutatkozásukat. Bálint Jenő, az őstehetségek patrónusa újabb kiállítás megrendezését készítette elő. A sikert új név fémjelezte: a Gajdosé. Bálint Jenő, aki első látásra felmérte Gajdos féstményei- nek értékét, 1937—39-ben több külföldi kiállításon is szerepeltette. Egyes kritikusok dús fantá­ziáját, mások finom festői hangulatok megteremtőjét látták a fiatal tehetségben. Mindezek ellenére szociális helyzete nem javult. Egyet­len szobában élt családjával — harmadmagával —, keserű szavakkal vall erről egyik nyilatkozatában: „az állványt is csak úgy tudom felállítani, ha egyik lábát az ágyra tá­masztom”. Ugyanakkor né­hány ügyes üzleti szellemű vásárlója borsos áron ad túl festményein. A nincstelen művészek mindennapjait éli — lobogó hajjal, csokornyakkendősen — hetyke öntudattal, de a tü­dőbaj emészti életerejét. Oly­(Gelencsér Ferenc felvétele.) kor a sok éhezéstől rettenete­sen legyengülve tér haza szü­lőfalujába, ahol rokonoknál húzza meg magát, míg újból erőre kap és érzelmileg fel­töltődik. A háborús éveket Sződli- geten tölti. Ekkor festett ké­peinek nagy része — az 1937- ben készült Betlehemesek-kel egyetemben — Patai László­hoz, az „őstehetségek” jó szándékú pártfogójához kerül. Bensőséges hangulatok kere­sése, az önarcképeken a világ­gal való szemben állás konok- sága jellemzi a háborús évek termését. Dédelgetett álma valósul meg 1949-ben, amikor felve­szik a Képzőművészeti Főis­kolára, azonban a sok nélkü­lözés, hányattatás következté­ben legyengült szervezete nem tud ellenállni a beteg­ségnek, 1950-ben meghal. Életművének legjava a Ma­gyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható, a várban. Élete, pályája azoknak a paraszttehetségeknek a sorsát példázza a két világháború közötti Magyarországon, akik elől el volt ugyan zárva a ki­bontakozás útja, de közvetle­nül, hitelesen vallanak a pa­rasztéletről és ösztönös fes­tőerejükkel sajátos színnel gazdagítják a hazai piktúrát. Muraközi Ágota nem színeinek, vonalainak ki­fejezőerejével. A vonuló pá­rok tömegének ünnepi méltó­ságát — merevségét — ked­ves közvetlenséggel — kitűnő festői ráérzéssel — oldja fel a hólabdázó gyermekek len­dülete. A visszafogott bar­nák, zöldek ereje jól ellen­súlyozza a hó fehér tömegeit, valóságos téli délután szín- harmóniáit megteremtve. Pedig ez a szegény paraszt­családból született (1912), ci­pészmesterséget kitanult fia­talember senkitől nem tanult festeni. Nyomorúság és gya­kori sérelmek légkörében ér­lelődött benne az elhatáro­zás, hogy festő lesz. Nem szá­molt a megvalósítás reális le­hetőségeivel, festett és rajzolt anélkül, hogy valaki megmu­tatta volna az utat és megta­nította volna az alapvető technikai ismeretekre, anél­kül, hogy valódi műalkotást látott volna. Falumúzeum Nyíregyháza, Sóstó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents