Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
Nyakig a korpában Egynejűség Foghúzás D élre járt az idő, Fábián- háza főutcáját járván, a változó falu nyomait kerestem, hogy lencsevégre kaphassam. Közben megéheztem, arra gondoltam, nem messze van Szalka, ott fogok ebédelni. Már indultam is az autóhoz, amikor egy kapuból megszólított az idős asszony. — Ezt a házat tessék lefényképezni, ez a legrégebbi a faluban.-— Jó — mondtam, legfeljebb egy kicsit kések az ebéddel. Az öreg házakat minden faluban megnézem, a múlt egy-egy jellegzetes épületét meg is örökítem. Az is eszembe ötlött, hogy felkéreszke- dem a padlásra, hátha találok régiséget a gyűjteményemhez. — Tessék megengedni, hogy a padláson ... — Menjen, nincs ott semmi, csak por, meg pókháló. — Nem baj — válaszoltam, s már kapaszkodtam is a tornác létrájára. A sötétségben csak matatni lehetett. Elől semmi. Gyerünk hátra. Biztosan ott lesz. A lábam alatt kukoricacsutka ropog. Zsupp ..., s máris a kamra limlomjai között találtam magam. Amikor az ijedelem után magamhoz tértem, nagy nehezen kikászálódZapi H iggyék el nekem, hogy az év autója a Zaporozsec. Magyar nevén a Zápor Jóska. Ügy ahogy megvettem, és. úgy j ahogy megérkeztem vele' első riportutamra, a GFV vásárosnaményi telepére., A malom közelében' meg I akartam fordulni, de a beregi sár váltig marasztalt. Az egyébként is hangos autó a kerekek pörgése és a 43-as cipőm miatt éktelen zúgásba kezdett. Túlharsogta a malom zaját, mire az egyik molnár üzemzavarra gyana- i kodott, leszaladt a lépcső- ' kön, megcsúszott és lement a máz a térdéről. Amikor kikászálódtam a 1 kátyúból és leállítottam a motort, a molnár rosszal- | lóan csóválta lisztes fejét ’ és ezt mondta: „Ezzel a masinával búzát lehetne őrölni.” Lehet, hogy a derék mól- 1 nár nem „tréfált és a -hirtelen támadt ötletét az új j év elején beadja újításnak. ^ Mert ugyan a Zaporozsec erős motorja sem tud min-/ den követ megmozgatni, de( talán a malomkövek mozgatására alkalmas. Nábrádi Lajosi tam a hombár és a korpás dézsa közül. Az ajtó zárva volt, a padlásra visszamenni nem lehetett. Kilátástalannak tűnt a helyzetem. Szerencsére a néninek eszébe jutott, hogy elfelejtett figyelmeztetni a régi padlásfeljáróra. A utóbuszunk a jordániai határ közelében zötykö- lődik. A társaság rendkívüli. Tíz-tizenkét fiatal arab tanítónő ül a kocsiban. Miután idős férfi nincs a közelben (aki tekintélyénél fogva gátolná a lányok vidámságát), fesztelen társalgás ala— Hány feleséged van? — tette fel a kérdést, miután összebarátkoztunk. — Csak egy — felelem neki. Ez láthatóan tetszik, s irigykedést is vált ki belőle, távoli életem párját irigyli. Érthető ez, hiszen errefelé a többnejűség erősen divatban van, s az K ét napon át, két dolog miatt izzadtam a Tiszán. Mert igencsak tűzött a nap, és a fogam hozzávetőleg duplájára dagasztotta amúgy sem pengeélességű arcomat. Egy húz᧠az evezővel, egy nyögés. MUNKATÁRSAINK JEGYZETFÜZETEBOL Kiszabadított fogságomból. Ezen a napon elmaradt az ebéd. Kellett nekem régiség után kutatni! Elek Emil kul ki. Olyanok, mint a mi lányaink, teliszájjal nevetők, kacérak, jókedvűek, pergő- nyelvűek. Különösen az egyik, akit Mahdijának, Isten ajándékának hívnak. Látszat A kazahsztáni népi együttes nagykállói vendég- szereplésekor néhány percre jómagam is „ázsiai vendég” lettem. . Mint az ilyenkor lenni szokott, a műsor előtt rövid kis találkozót tartottak, melynek az a rendeltetése, hogy kiderüljön: ki kicsoda? A nézőtéren két teljesen ismeretlen ember közé kerültem — azaz hogy éppen az imént „ismerkedtünk” meg. Műsorkezdésig még volt vagy 10 perc, amikor szomszédom megszólított: szép, tiszta orosz kiejtéssel. Egy-két percig nem is volt semmi baj a „társalgással”, hanem amikor keresgélni kezdtem a szavak után — kissé furcsán nézett rám. Majd megfordítva: ő mondott, felébe-harmadába tört orosz szavakat. Végül is — egyszerre nevettük el magunkat, amikor hirtelen rájöttünk: egyikünk sem az, akinek a másik képzelte. Baraksó Erzsébet A „hála" N éha az ügyeket a hivata- , lókban lassan intézik. Egy-egy aláírásra, pecsétre olykor hetekig kell várni. Hogy megszerezzék, ■hogy ügyüket gyorsan elintézzék, engedélyezzék, elbírálják, összeköttetéseket keresnek. Ki-ki a kiskapun át találja meg számítását. Mások úgy gondolják, hogy az újságírónak minden csak egy telefonjába kerül. Kértek már tőlünk felvételi tételsort, automata mosóÁlom N yugtalanul aludtam, zavarosokat álmodtam az egyik éjjel. Arra emlékszem, hogy másodosztályú állampolgárnak soroztak be. Azt is megmondták, hogy ezért csak a kultúrteremben álldogálhatok. Szerencsére egy szemüveges angyal (ki hitte volna, hogy ilyen is létezik), fennhangon közölte az égi szózatot az odazsúfolódott minden rendű és rangú embernek: „Aki a nevét hallja, az kitüntetést kap, írjon alá!” Aztán induljt vezényeltek. Tömött sorban tereltek bennünket egy hosszú úton, nagy épületek között. A kapuk aljából férfiak és nők próbáltak kikukucskálni, de egyenruhás ifjú kerubok rájuk csapták az ajtót. „Ök csak a negyedik osztályhoz tartoznak, nekik csak dolgozniuk lehet, látniuk sem szabad” — suttogták mögöttem. Két pózna között kifeszített szalag állta az útunkat. Ceremóniális körülmények között átvágták a szalagot, mehettünk tovább. Balról egy újabb csapat közelgett. „A harmad- osztályú állampolgárok. A meghívójuk a hátsó kapuhoz szólt” — tájékoztatott egy jólértesült. A mennyei paradicsom helyett egy feldíszített csarnokba jutottunk. Szépen sorban, osztály szerint tagolódva. S ekkor megszólalt az Űr hangja. Dicsérte a jókét. S amin meglepődtem: nem csak az első- és másodosztály tagjaiból, hanem a szorgosan munkálkodó negyedik osztályból is voltak, akik részesültek az áldásban. A tömeg Halleluját zengett. Az álom véget ért. Eszembe jutott, hogy délelőtt gyáravatásra vagyok hivatalos, amelynek eseményeiről olvasóinkat tudósítani kell. Lányi Botond gépet, óvodai elhelyezést és minivizort, gázpalackot és középiskolai felvételt, kutya- kölyköt és kerítésdrótot, koncertjegyet és T-dugót... Van "aki kéréséhez mindjárt hozzá is teszi: „majd meghálálom”, A múltkorában egy aranyos idős bácsika járt szerkesztőségünkben. Megígértük, hogy az ügyét elintézzük. Erre ő kedvesen elővesz egy üveget, szatmári szilVapálinka volt benne, a jobbik fajta, saját terméséből. Mi persze szabadkoztunk. Az üveg néhány percig ingajáratban volt asztalunk és a bácsi táskája között. Míg végre a bácsika megértette: nálunk nincs kiskapu, protekció, hálapénz. Azért az ajtóból még kedvesen visszahunyorított ránk, bajuszát pödörte és így szólt: — Ha már nem fogadják el az üveggel, legalább húzzanak belőle egyet. Soltész Ágnes arab lány számára a legnagyobb vágy: ő legyen az egyetlen feleség. A többi lány is némi irigykedéssel nyugtázza a tényt, s igen gyors és pergő beszéd közben értékelik azt, hogy a madzsari feleségének nagyon jó dolga van. Ekkor hangzott el a következő kérdés, amely viszont engem lepett meg: — És hány gyermeked van? Mondom neki: kettő. A zsivaj minden eddigit felülmúlt. A lányok jobb kezük három ujját — a mutatót, a hüvelyket és a középsőt — összefogták, s azzal hadonásztak, ami annyit jelent: — Figyelj rám. Egyszerre mondták, mígnem Mahdi- ja, az Isten ajándéka megszólalt : — Ha én lennék a feleséged, én tíz gyermeket szülnék neked! összeszedtem magam, s Mahdi jához fordultam: — Szép amit mondasz, de ehhez én szegény lennék. És rémülten képzeltem magam tíz pu- lya közé. A lányok jót nevettek. Nem értették a választ, de aztán ideadták füzeteiket, amikbe emlékkönyvi bejegyzést kértek. A rázódó járműben minden francia tudásomat összeszedve írtam be irkáikba: „Kívánok egy férjet, sok gyermeket és békét.” Bürget Lajos — Fáj? — fordult ilyenkor/ hozzám részvevő hangon\ Bürget Lajos csónakos tár- J sam. Újabb nyögés után, már ja- ] vaslattal állt elő: — Előttünk Tokaj, húzasd^ ki! — Legyen... — De jobb, ha egyedüli mégy, nem bírom nézni, ha( más szenved. , Némi tekergőzés után Tokajban elérkeztünk egy házhoz,^ ahol a helyi fogász lakott. Kapuja zárva. De az első já-J rókelő útbaigazítással szol-) gált, egy köpcös férfiúra mu- j tatott az utcán: — Ö az. A férfiú szabódott előbb, hiszen szünnapja volt. Aztán jobban szemügyre vette a képem és azonnali beavatkozás mellett döntött. — Könnyű neked, a kibic- nek semmi sem drága. A tömzsi ember, miközben a fogót égette, úgy mozgott, mint egy kiöregedett balerina, majd hozzám lejtett és azl sem vettem észre, hogy a fogam már nem az enyém. Színház K ét színházi történetet hallottam a régmúlt időkből. Az egyik azért érdekes, mert olyan színházról szól, amiről ma már azt sem tudjuk, hogy létezett, a másik pedig azért, mert a rendezvényére hívogató plakát ebben az évben került múzeumi tulajdonba. Csengernek is volt valaha színháza. Azaz Bodnár Jó- zsefné, Ilonka néni őseinek, családjának. Étterem, szálló, mozi, színház — egyszóval nagy idegenforgalom és kulturális élet volt a most már csendes községben. A színházban olyan hírességek fordultak, meg, mint Szeleczky Miután rendeztük a méltányosan megszabott anyagiakat (sürgősségi felárról szó sem volt), búcsúzóul még jó- tanáccsal látott el. — Teát, kávét nem ihat. Az elfertőzheti. A víz, meg pláne. Csak „a”-betűssel öblögethet. A sörrel, a borral, a rummal. És ne feledje: nem kiköpni! Lenyelni uram, lenyelni! A kapuig kísért. Majd utánunk szólt: — Ahogy mondtam, uram! Nem kiköpni, lenyelni! Áldassék a köpcös tokaji fogász! Speidl Zoltán A műtét A riportalany jó, sőt. Rézműves Mihály- né, a hodászi ci- gányóvoda frissdiplomás óvó nénije olyan élvezetesen adja elő mondanivalóját, hogy akár egész nap j nem unná el vele magát az ember. S ekkor történik a nagy baj. Megszeppent gyer- mekgomolyag közepén ijedt, fekete tündér érkezik. Kulcskarikákkal játszott, s egy rászorult az ujjara. Nosza abbamarad a beszélgetés. A kis „menyasszony” ölbe kerül, a kocsi szerszámkészletéből előszedem a kombinált fogót, reszelőt. Igen ám, a „gyűrű” duplán hajtott karika. Rugó-1 acélból. Se elvágni, se reszelni, se szétfeszíteni. Az j ujj dagadni kezd, a „gyűrű” egyre szorosabb, a gyerek is egyre jobban fél. Egykettőre eltörik a mé- | esés, nem használnak már Rézművesné cigányul mondott gügyögései sem ... | Gyorsan a kocsiba, irány az orvos: Szerencsére bar- kácsember, s otthoni szer- , számkészletében talál egy erre a célra alkalmas csípőfogót. Mire a „műtét" elkészül, már ott van a kislány anyja is. A futástól lihegve, halálraváltan, idegesen. Nem akarja elhinni, hogy csak a „gyűrűt” vágta le az orvos. I Tóth Árpád Helyreigazítás T évedni emberi dolog — tartja a közmondás. Egy kollégámmal történt, hogy jegyzetet írt, bizonyos zacskókról, amelyeknek a ragasztása a ránézést se bírta ki. Jó jegyzet volt. A kollégám még azt is szóvá tette, hogy ha az üzemben rosszak a meósok, akkor legalább a szocialista brigádok tegyenek valamit a minőségért. Az írás megjelent és néhány nap múltán megérkezett a válasz is. A fegyintézet, ahol a zacskók készültek, közölte, hogy a meósaik valóban elítélhe- tőek, de ez ideig még nincsenek szocialista brigádjaik. így igaz. Vácott adták fel a levelet. Bartha Gábor Zita, aki Karády után a „kettes számú művésznő” volt, de fellépett Osváth Ilonka kisasszony is — ma Bodnár néni — és csengő hangjával, -vagy magyar szólójával örvendeztette meg a közönséget, vagy éppen színdarabban játszott. Az illemre sokat adtak. A falon például a következő felirat intett a jómodorra: „A helyiségben káromkodni tilos! Az már más lapra tartozott, hogy egy másik helyiségben ez alatt Jékey föld- birtokos egy éjszaka elkártyázott egy patikát... Valóságos kincsként kezelik a Beregi Múzeumban azt a selyemre nyomott plakátot, mely egy 1815-ös színházi előadásra invitálja a nagyérdemű publikumot. Idézet a szövegből: „A Magyar Játszó Társaság fog elő adni Méltó- ságos Császári Királyi Tanát- sos Tekéntetes Nemzetes Vitézlő Vásáros-naményi Eötvös Sándor ur — tekéntetes Nemes Szatmár Vármegye Vice- Ispánnya Neve napjának méltó tiszteletére.” A színházba járás akkoriban az előkelő körök fényűző foglalatosságának számított — így az első helyre szóló jegyért mindenki annyit fizetett, ameny- nyire jó módját mutogatni akarta. Második hely: 20 krajcár. Ez már szabott ár volt. Furcsa dolgokat produkál a történelem. Ma ugyanezért a plakátért 1000 forintot fizetett a múzeum, s miután bekerült a gyűjteménybe, értéke máris felbecsülhetetlen. (be) Mesterség R iporthoz beszélgettem, hosszan és jóízűn, hosszabban, mint az íráshoz kellett volna, mert tetszett a riportalanyom, a megfontolt szavú, bölcs öregember. Talán én is tetszettem neki, mert búcsúzásra készülvén, megígértette velem, hogy ha lesz időm, megkeresem újra... Mondtam: az én mesterségemben okos szót hallani mindig van időm, mert minden okosságunk másoktól való. Csalódott gyanakvással nézett az öreg: mind ez idáig azt hitte, hogy van nekem becsületes mesterségem is. (bartha) KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. december 31.
