Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
HARMINCEGY ÉVES VEZETŐI — EBBŐL 20 ÉVES IGAZGATÓI PÁLYAFUTÁSA ALATT MEGJÁRTA GAZDASÁGI ÉLETÜNK ÜTJAIT, ÚTVESZTŐIT, UTCAIT ÉS ZSÁKUTCÁIT. AZ IRÁNYÍTÁS MINDEN VÁLFAJÁT ISMERI. MIT JELENT 1980 KÜSZÖBÉN MAROSI KÁROLYNAK AZ Barázda az Egyenlítő körül- változó körülmények Á traktoros próbatétele Irányítás - között — Attól a perctől kezdve, hogy a Gabonafelvásárló és -Feldolgozó Vállalathoz kerültem, voltak olyan alapelveim, amelyeken azóta sem változtattam. Tudtam, hogy csak akkor érhetek el eredményt, s akkor nem leszek támadható, ha emberi magatartásom szerény marad, életmódom egyetlen ponton sem vált ki ellenkezést munkatársaimból. Ehhez kapcsolódik a másik: a sikereket mindig megosztottam és megosztom ma is azokkal, akikkel dolgozom. Széles körben szétosztom a sikert, mert minden siker széles alapokon nyugszik. A vezetésben széles demokratizmust akartam mindig, de kemény számonkéréssel párosítva. A szocialista munkaerkölcs alapjának érzem azt is, hogy a vállalat minden munkása érezze: a vezető érti az ő munkáját, s osztozik vele a felelősségben is. Nyolcvan fontos ember A vállalat 1300 dolgozója ismeri Marosi Károlyt. Tudják, hogy nem iszik, a vállalati gépkocsiba csak akkor ül be, ha más megoldás nincs, ő nem rendez fényes reprezentációt, a vállalatnál nincse-/ nek ünnepélyes avatások, szalagátvágások. De az is köztudott, hogy nála nincsen fogadóóra, nem előszobáznak nála bejelentett munkások. Ajtaja nyitva van, ha hozzá akarnak fordulni. — Ez legtöbbször a végső megoldás — mondja felsorolásom végén —, nem vagyok azért panasziroda. Szomorú is lenne. Igen hosszú ideje ugyanis azon dolgoztam, hogy legyen egy olyan törzs a vállalatnál, amelyik felelősséggel tud saját helyén, hatáskörében cselekedni. Van nyolcvan olyan emberem, aki nagyon fontos. A legkülönbözőbb be- osetású, foglMközásúT dolgozók ők, akiknek megvan ’a joguk a cselekvésre, de nincsen lehetőségük a nem cselekvésre. Rájuk különös gondom van. Mindent tudok róluk, figyelem bérüket, teljesítményüket, képzettségük alakulását. Ez lenne tehát a törzs. Az igazgató megbízható hadrendje, tegyük hozzá: fiatal gárdája. Egyetlen ponton élveznek kivételt: okosan, a vállalati céloknak megfelelően, önállóan cselekedhetnek. — Évente két és fél milliárd forintos forgalmunk van. Reánk hárul a gabona felvásárlása 127 termelőszövetkezettől és a 8 állami gazdaságtól, a mi malmaink őrlik a lisztet a megyének, keverőüzemeink látják el a közös gazdaságokat táppal. Ahhoz, hogy mindez zavartalan legyen, kell egy stabil, döntésképes gárda. A személyi feltételek nélkül a vezető béna, félkarú ember. Ezért is tartom fontosnak ezt a nyolcvan embert. Kényszerítő körülményeket! Faggatom az igazgatót: mondjuk már végre azt, ami most új, változott. De Marosi Károly közgazdász, mint tudományos egyesületek elnöke szakember, mint politikai gazdaságtant tanító profi politikus is. Nem hagyja magát sürgetni. Logikája ugyancsak átgondolt, ami nyilván sejteti, hogy biztosan közelítünk a cél felé. — Ahhoz, hogy a forgalmunk bonyolódjék, kell az ember. De ahhoz, hogy az ember dolgozni tudjon, a feltételeket nekünk kell biztosítani. Nem minden büszkeség nélkül mondom, Nyíregyházán van az ország ma legmodernebb malma. Három új épült az országban, ebből kettő a megyében. Eszközállományunk az ország élvonalában van. Raktározási helyzetünk — bár fejleszteni kell — jó. Gépesítettünk mindent, amit lehetett. Koncentráltuk a tevékenységünket a városokba, így az anyagi és szellemi erőt is összpontosíthattuk. A folyamat közben, de a végeredménynek is felfogható jelen helyzetben egyetlen lépés következhetett: fel kellett mérni, mire képes a rendelkezésre álló apparátus. A jobb, a hatékonyabb, takarékosabb, pontosabb és minőségi munkára csak akkor kényszeríthetünk, ha a feltételeket is nyújtjuk hozzá. Lényegében tehát nem történt más: a gabonaforgalmi felmérte a realitást: adott ennyi munkaerő, ami nem fog szaporodni. Van egy meghatározott technológia és egy hatalmas feladat. A paraméterek összevetése után megfogalmazódott: ezt kell tenni mindenkinek, aki itt akar dolgozni. És ha felmérte erejét akár a műszaki, akár a rakodó, megkapta a végeredményt : tisztességes munkával megoldható. Hatszázezer ellenőr — Ha úgy nézzük, a mi vállalatunknál relatíve nem nagy a kockázat. Kenyeret imiindig fognak enni, liszt kell, tápot igényelnek az állattenyésztő gazdaságok. Mégis — folytatja Marosi Károly — ez csak látszólag ilyen egyszerű. Először is: minket naponta 600 ezer ember minősít. Azt mindenki tudja, a kenyér minősége függ a lisztétől, ter- • mékeinknn^ölöílr' állandó a kontroll. Ezenkívül a mi forgalmunkat is befolyásolják a piaci körülmények. Az igény időnként felszökik, máskor stagnál, egy jó kukoricatermés után a tápot mérsékeltebben keresik. Az árak játéka is vagy növeli, vagy csökkenti a keresletet. És itt jön, ami talán új elemként fogható fel: a vállalati rugalmasság. Megértem a lényégét: ahol komolyan vették az évek óta sürgetett üzem- és munka- szervezést, a személyzeti munkát, a céltudatos fejlesztés követelményeit, a teljesítmény szerinti bérezés fokozását, ott most nem a rácsodálkozó vagy éppen meghökkent, sokkolt vagy haragos arcokat látni. Ami 1980-tól új, annak alapjait már jó ideje lehetett építeni. — Az tény, hogy míg a mennyiségi követelmények teljesítése volt a program, addig sok minden nem kapott olyan súlyt, mint ma — magyarázza az igazgató. Bár akiben volt felelősség, az akkor is figyelt a költségekre, a minőségre. Biztos, ma ez szigorúbb. Én is nagyon odafigyelek erre. A vállalatnál ma 30—40 olyan ember van, aki költhet. Csak anyagokra évi 20 milliót adunk ki. Teljesen világos, hogy azt is meg kell győzni, aki az anyagot használja: legyen gondosabb. De azt is, aki vásárol. Ez egyrészt érdekeltségi kérdés, másrészt pedig szigor kérdése. Az ellenőrzés nálunk igen kemény. Ügy hiszem, hogy a döntések végrehajtásának nyomon követése, a számonkérés, a dicséret és a fegyelmezés az, aminek különös hangsúlyt adunk. Emberek, feltételek, követelmények, ellenőrzés. Világos a gondolatmenet és a sor. Végtére mindez nem más, mint a gazdaság minden időben kötelező, megmásíthatatlan törvényszerűsége. Kereslet és kínálat, a kereskedés ősi törvénye. Szinte meg- hökken az ember: vajon miért hat ez most újnak, amikor természetes. — A gazdasági vezetés ma nem lelkizés. Tény, kérünk jobb munkát, de csak akkor, ha tudunk mellé feltételt is adni. Elengedünk embereket, mert nem kell több, mint amit a munka megkíván. Követelünk munkateljesítményt, -fegyelmet, mert a vállalattól is követelik a teljesítményt és a fegyelmet. Nem törekedhetek arra, hogy én legyek a jófiú. Az viszont tény: erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy a magam munkáját, példáját felelősségvállalását olyanra szabjam, ami semmiben nem marad el attól, amit én követelek meg mástól. Ha kell, nekem sincs munkaidőm, ha mást tanulásra, képzésre késztetek, magam is tanulok, képezem magam. Ha felelősséget kívánok, magam is vállalom a felelősséget. Másként nem megy. Az igazgató népszerűségét ne az olcsó nyájasság adja meg. Csak a vállalat eredménye lehet ennek is a mércéje. Utat a fiataloknak A gabonafelvásárló 1300 munkása közül több mint 500 harminc éven aluli. Pedig nem olyan munkaterület ez, ahol könnyű feladat vár az emberre. Mégis, évről évre fiatalodik a munkásgarnitúra és a vezetés is. — Egy vállalat akkor számíthat fiatal, ütőképes garnitúrára ma, ha tud távlatot adni. Egy ötvenéves ember mit mond? Még van tíz évem, valahogy csak kibírom. Egy fiatal esetleg 30 évre kötelezi el magát egy szakma, munkahely mellett. Adni kell tehát a korszerű munkahelyet, a szociális feltételeket, s a perspektíva képét is. Évek céltudatos munkájával értük el, hogy mindezt kínálni tudjuk. így jutottunk 35 egyetemet végzett szakemberhez, s malmainkban, raktárainkban, keverőüzemeinkben szialkjmunkásokihaz. Egy vállalat nem élhet csupán a mának. A jövő magasabb szintű 'követelményeihez már most kell alakítaná az emberi erőit. Nézem: mi az új abban, amit Marosi Károly mondott? Talán az, hogy ilyen összefoglalóan ritkán beszélünk arról, ami természetes kell, hogy legyen. Mert 1980-ban s majd azt követően sem szükségeltetik más, mint munka. Legfeljebb jobban. Fegyelem. Talán szigorúbb, mint eddig. Rend, csak nagyobb. Az igazgató nyugodtan készül arra, hogy rugalmasabban, piacképesebben, gazdaságosabban dolgozzanak. Oka csak egy van: az alapokat nem most kezdik lerakni. Bürget Lajos „Kocsorák János fogatos megátalkodottan szerette lovait. Illetve nem is az ő lovai voltak, hanem a gazdaságé. Hát ezekért a lovakért Kocsorák még saját magát is meglopta. Ügy kedvezett az állatoknak, hogy hazulról is hordta az abrakot.” ★ Veress Miklós beszél. Zömök ember, nyugodtnak tűnik. Nincs felesleges mozdulata, felesleges szava. A kétértelműség sem kenyere. Kocsorák példáját is megmagyarázza. — A parasztember becsüli a szerszámait, a kenyerét adó eszközöket. Kocsoráknak lovai voltak, én traktoros vagyok. Jó nagy darab kenyeret ad nekem az IHC, kell, hogy szeressem, becsüljem. A krónikás most adós egy magyarázattal. A megyében több ezer traktoros van. Miért éppen Veress Miklós beszél? Van oka. A harminckét éves férfi tíz éve ült az erőgép nyergébe. Addig — iskola után hat évig — segédmunkás volt a Szamos menti Állami Tangazdaság göngyölegtelepén. Kocsorákot is ott ismerte meg. — Szerettem volna szakmát tanulni, de kellett a pénz, özvegy édesanyámat tartottam el. Jó volt a telepen, jó emberek között voltam, szocialista brigádban, de amikor lehetőségem nyílt, traktorosiskolára jelentkeztem. Jött egy telex, kimutatással. Veress Miklós traktorával, az IHC-vel rekordnak számító üzemórát teljesített. 11 ezer 545 órát ment úgy a gép, hogy a traktorosok, szerelők a belsejét nemigen látták. — Hárman vagyunk a gépen, mert három műszakban dolgozunk. Az IHC-t — 145 lóerős traktor — 1974-ben kaptuk. Azóta én 5864 üzemórában megszántottam közel négyezer hektár földet, ugyanannyit tárcsáztam, vetettem. ★ Emiatt az 5864 üzemóra miatt beszél most Veress Miklós. Ha egymás mögé raknánk az öt év alatt húzott barázdákat, hossza jó párszor körülölelné az Egyenlítőt. De nem a teljesítményen, inkább a gépen, a munkaeszköz megbecsülésén van a hangsúly. — A gépet is lehet szeretni. A gépnek is megvan a maga tulajdonsága. Majdnem azt mondtam, a lelke. Az én IHC-m hangját például 100 traktor hangja közül is megismerném. Tudom a természetét is, azt, hogy milyen sebességgel, mit bír el, hol vannak a gyenge oldalai. Ha én munkába állok, előbb alaposan átvizsgálom a traktort, itt-ott meglazul egy csavar, kijavítom, ellenőrzőm a vizet, az olajat. Ha már minden rendben, akkor aztán megyek. Nem leányálom a traktorosok élete. Mert bár a nagy gépek vezetőfülkéjében minden kényelem adott, van rádió is, a traktoros a határ magányos vándora. — Azért én nem unatkozom. Sem az unalomra, sem a merengésre nincs időm. Az embert leköti a munka. A szántás, a tárcsázás vagy a vetés minőségére kell ügyelni. Nálunk a minőséget szigorúan veszik. Havonta 5000^— 5200 forintot keresek, ebből az alapfizetés csak 2800 forint, a többit a minőségért adják, ha adják. Minőséget, mennyiséget csak jó géppel lehet teljesíteni. Vannak traktorosok, akik munkaeszközük üzem- képességét csak a szerelőkre bízzák. Ügy gondolják, hogy a gép üzemanyag-fogyasztása, teljesítőképessége nem az ő gondjuk. — Mi brigádban dolgozunk. Szocialista brigádban vagyunk, 10 traktoros és a szerelők. A szerelők is értik a dolgukat, de ha az én gépemet javítják, nem ülök le a fasorba. Szerelek én is. Azt szeretem, ha látom és tudom, mit csinálnak. Előfordult már, hogy kiírtak szabadságra, de maradtam, mert a szerelők az én gépem javításához kezdtek. ★ Veress Miklóst jó traktorosnak tartják. Nemegyszer kiállta már szakmája próbáját. Nem csak úgy, hogy mindig gondosan munkálta el az ekeélre vett ragadót vagy kemény szatmári földeket, de kiállt néhányszor nyilvános vetélkedőre is. — Elmentünk 1977-ben Kiss László elvtárssal, a brigádvezetővel a körzeti szántóversenyre. Akkor én azt láttam, egy-egy traktorossal egész csapat segédszemélyzet érkezett. Mi csak ketten voltunk. Nem aggasztott. Tudok, amit tudok, gondoltam, az a fő, hogy szégyenbe ne maradjak. Első lettem. Az országos versenyen viszont csak harmadik. 0,2 pont választott el az első helytől. A gazdaságban dicséretet és pénzjutalmat kaptam, örültem neki, de nem ez volt a fontos. Az a fontos, hogy meggyőződhettem, jó az, ahogyan én szántok. Ha azt mondanánk Veress Miklósra, róla lehetne mintázni az ideális traktorostípust, visszautasítaná. Megvan a maga elképzelése a munkáról, az életről, magatartásról és sok egyéb dologról. — Azt teszem, ami nekem jó. Két éve nem dohányzom. Leszoktam, nem azért, mert lebeszéltek róla. Nem dohányzóm, mert nem tartom szükségesnek. Nem iszom. Sem munka közben, sem máskor. Mondják, az ital traktorosoknál foglalkozási ártalom, mert a nyolcórai kemény munka után kelL a sör, vagy bor, az ember megkívánja. Lehet, hogy úgy van, de én a jogosítványom, a kenyerem nem adom oda egy fóldeoiért. Voltam segédmunkás, tudom, mi az. Nem megyek lapátolni újra, mert nem tudtam parancsolni magamnak, mert csináltam valami stiklit. ★ Az emberek természete, hogy mindig többre és jobbra vágyik. Vgress Miklós hű és kedvelt munkaeszközével, a traktorral már összeszántott és vetett magának egy takaros. családi házat. Kell-e még több? — Tíz év traktoron nagyon elég, de ha nem volna más lehetőségem, akkor kitartanék életem végéig. Most volt egy jobb lehetőségem. Elvégezhettem a gépkocsivezetői tanfolyamot és ígéretet kaptam, hogy vezethetek. Azért nem válók meg örökre a traktortól sem. Ha kell, szántok, vetek majd a jó öreg géppel, az IHC-vél. Remélem, kitart majd néhány évig. ★ Az iskolákban úgy tanítják — ez van a gyakorlatban is —, ha egy gép lefutott 10 ezer órát, megtette a magáét. Van, ahol 7—8 ezer óra után motort cserélnek. Embere válogatja, hogy törvény- szerű legyen ez az igazság. Mert aki a traktort holmi hideg és rideg acéltól többre tartja, aki a szervetlen anyagnak lelket és természetet tulajdonít, önmagát becsüli. Seres Ernő KM ÜNNEPI MELLÉKLET 1979. december 31.
