Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
19%!?. december 24. o Újfehértó, Vadastanya Egy életforma mohikánjai Régen jártam az újfehértói határnak ebben a tagjában. Akkor még álltak a leégett kastély falai, álltak a gazdasági épületek, a hosszú cselédház és udvart kerítettek a birtok nyárfás bejáratánál. Az udvar szinte mindig népes volt, akár a fórum: lassú beszédű öregek hunyorogtak a találgatott jövőbe, fogságban lévő férjük visszatértét vágyó asszonyok veszekedtek vagy sírtak, fiatal lányok, fiúk játszottak a kapott szokatlan reménnyel és ruhátlan gyermekek futkostak. Uruk ugyanis elszökött, földjét éppen osztották. Akkor a Farkasnyára úton, amint kiértem a faluból, elfogytak a házak, kilométereken át a Neubauer-birtokig nem lakott ember. Térdig érő homok, az aljakban kátyú fogta meg a csenevész lovakkal húzatott parasztszekereket. Beljebb ami ház volt, mind zsúppal, náddal fedett, imitt-amott vereslett csak egy cseréptető, talán ha két helyen zöldéit mohás zsindely. Parasztház volt valamennyi. Most új a házsor mindkét oldalon, lépcsőfeljáróval, nagy ablakokkal, a tágas szobákban „pádimentom”, de nem ám padló, hanem „parketta” és cserépkályha. Akik ezekben a házakban nevelődnek, már alig ismerik a „csikóspórt”, a nagyanyák egykori főző- és fűtőalkalmatosságát és keveset tudnak a kemencéről. A tanyák „övezetében” legelőször Sipos László kapuja előtt állok meg. Az udvar kettős, a kutyák a belső részből acsarkodnak. Si- posné jön ki. — A férjem nincs itthon — mondja, de bevezet. A konyhában ültet le. Vizsgálódva nézek körül. Villany, hűtőgép, gáztűzhely ... — Könnyít valamit a villany? — Hát csak könnyít, meg szaporább ... ! De nem régen van — segít ki —, hatvanhatban hozták idáig. Azelőtt bizony lámpáztunk. — És a megtakarított időt mire fordítja? — Hát lehet azt megtakarítani? — kérdez vissza nevetve. — Nekem azóta is sok a dolgom. — Moziba járnak? — tudakolom, mert itt a mozi, két percnyire, a volt iskolában. — Á, nem szoktunk! Hát mennyien járnak oda? Jóformán már beköltözött innen mindenki a faluba. — És maguk nem számítanak itthagyni a tanyát? — Még egyelőre úgy gondoljuk, maradunk! Néhány holdacskán gazdálkodnak. Amit megművelnek, nem mind sajátjuk, van benne testvéré és bérelt is. Gyermekük nincsen, így később sem számíthatnak segítségre. Amikor sok a munka, már most is napszámosokra szorulnak. A faluba gyakran be-bejár- nak, mert „adódik mindig valami” ok. A palackos gázt kerékpáron, ha más hoznivaló is van, szekérrel szállítják ki. Különben a bolt itt van a kapuval szemben. Az áruellátás elég jó, megkapnak mindent, amire szükségük van. — Csak pénz legyen! — mondja Siposné. — És van? — Hát kerül, kerül... ! — feleli nevetve és rábólint, hogy igen, úgy van. A szomszéd tanya Molnár Antalé, öt hold földet művel. Éppen menr ■ -észült „egy kicsit gazdálkodni”, amiko nyitottam a kaput. — Most kellemes ez az ősz a parasztokra, lehet készíteni a talajt a jövőre. Esett eső, de az eke még találkozik száraz földdel is. Tiszapolgár környékéről került e határba, huszonnyolc évvel ezelőtt. — Nem szoktam homoktalajhoz — magyarázza nevetve. — Mindig szökhetnékem volt innen, ha eljöttem a régi időben ... Mert huszonnyolc évvel ezelőtt sivár volt ez a határ. A végén, mire ide kerültem, rájöttem, hogy itt is lehet csinálni valamit, csak hozzá kell járulni. — Hozzájárulni? Elmosolyodik értetlenségemen. — Az a helyzet — teszi hozzá —, hogy én jószággal foglalkozom bőven mindig, aztán ... Molnár Antal trágya meg trágya és terem ez a föld is. Mert tudja — hajlik közelebb hozzám —, mindig van bőven tehányállomány ... — Most hány van? — Fejős három, két növendék... öt darab szarvasmarha, sertések és ló is van ... De például az elmúlt télen tíz volt a szarvasmarha. Hát abban volt kisebb is, nagyobb is, de számos állat volt az, akár a mi részünkre, akár az ország javára ..., mert ott kötöttek ki azok! Az elmúlt évben is négyet adtam le ..., bikát, tehenet... Egy fiúgyermekük van. Kollégiumban lakik és tanul, Üjfehértón. Hétvégeken jár csak haza már ötödik éve. Mielőtt első osztályba íratták volna, zárták be a közeli iskolát. Gond szakadt rájuk: hagyják itt a tanyát, vagy a fiú járjon be az iskolába? Igen nagy a távolság. Akkor jött megoldásnak a kollégium. Még ott tanulgat néhány évig, csakhogy megint itt a gond, de már így: itt marad, vagy más pályára lép? A fiúcska 11 éves, még nem beszélnek vele erről, de az apjának, anyjának gyakran fő ezen a feje. — Mondjuk meg őszintén a valóságot, azért maradjon itt, mint én meg több más ilyen ember? — kérdezi és rám néz. Szeméből olyan erőt érzek, hogy akaratlanul rábólintok. — Mert amikor én ilyen fiam-karú voltam — folytatja barátságos közvetlenséggel —, nem az volt a cél, a pálya, a szakma, hogy el és el a földtől, hanem megvolt a foglalkozásunk, amit ma is csinálok, hogy szántottunk, vetettünk, termeltünk, parasztok volSipos Lászlóné tunk és éltünk, mint kis középparasztok ... De ma már ez így itt — int körül a szemével —, ez már csak olyan napi kérdés: ma van, holnap nincs! . Nézem és hallgatom. A szemében és a hangjában megadás, békélő szomorúság, mint a férfiéban, aki öröme közben sem feledi, hogy már nem örökítheti tovább sem magát, sem szokását, sem gondját, mert eljárt az idő. — Egy fiatal gyereket nem lehet arra kényszeríteni, hogy tanulj fiam, de maradj itt !... Nem arról van szó, a megélhetést megtalálja az ember, de attól függetlenül, ha a fiam kijárja ezt az iskolát, elmegy egy szakmára vagy tovább tanul, annak több a jövője! Amikor valakinek pálya van a kezében, akkor már könnyen beszél, jöhet rá akármi... ! Visszanéző hangra vált megint. — Mert az én apám meg az én anyám is mindig mondták, hogy próbáljam, tanuljak tovább, de én maradtan otthon, s mit értem el vele? Most kéne változtatni! De hát fél öreg koromban fogjam a lapátnyelet, menjek valamerre iparba, legyek kőműves-segédmunkás vagy ehhez hasonló? — kérdezi, mintha tőlem akarna választ és rám néz, hogy érzem-e gondja súlyát. — Nem, nem megy már ez nekem! — jelenti ki kisvártatva. — Csinálom ezt egy ideig, még ha nem száll is már ez a foglalkozás, a tanyán való élet fiúról fira! — Tanulni akar a fiú, nem akar semmiképpen itt maradni! — siet a gondban ülő férj segítségére a válasz örömével Molnárné. Elvisz a gondolat... Három évtizednél több telt el azóta, hogy itt jártam. Nyoma sem maradt a kastélynak, elbontották a gazdasági épületeket, lerombolták a cselédjiázat. Egykori lakói elrajzottak a környéken. Akkor sok társammal együtt a honfoglalás, az otthon, a tanya gondolatban való születésének a segítője voltam és olykor — a fáradozásunk öröm-jutalmaként — láthattam, amint az osztott föld végében a valóságban is kiemelkedik a rögök közül a „saját” tanya. Most meg annak vagyok tanúja, hogy, itt a Vadas környékén — miként másutt is az országban — éppen búcsút venni készülnek életformájuktól a tanyát egykor az örök létnek szánó kedvű gazdák és gazdasszonyok, a magyar történelem, utolsó „parasztnemzedéke”. Ez a gondolat foglalkoztat, amikor kezet nyújtok a decemberi bágyadt fényben a tanyai életforma egyik mohikánjának, Molnár Antalnak. Magammal viszem arca meghatottságát, érdes kezének bizakvó szorítását. Szabó György Noteszlapok karácsonyokról A karácsony húszagú emlék. A legrégibb még 1940- ből való. Nagydoboson a rendelőt takarító lány vitt sétálni minket a hóeséses késő délutánban. Földre guggoló, kicsi házban lakott a falu szélén. Ártatlan lopás volt, hogy pontosan eddig ért a séta, hogy Verőn így boldog ünnepeket kívánhatott a családnak, amíg mi a csikóspórnál melegedtünk. Nekünk csodálatos birodalom volt az a konyha. Lámpa nem égett, száraz gallyakat ropogtatott a spór, nyitott ajtaján jött a fény. Meseország! Táncoló tűzma- nók, az asztalon fehér kendővel takart tál, benne sütemény, amit a kedvűnként idő előtt kínáltak. Nagyfiú voltam, hatodik éves, fogyó hittel hittem még a karácsony-csodát, a Jézuskát, de a séta miatt is gyanakvó szorongások kínoztak. És akkor ott a bátyámmal faggatni kezdtük Veront, hogy fér ide a karácsonyfa? Bejön-e a Jézuska, gyújt-e gyertyát és csenget-e az üvegharanggal? Jóllakott az éhes spór, a táncoló manók is elfáradtak. Verőn nagyapja ekkor valami olyasmit mondott, hogy a Jézuska csak a gazdag gyerekekhez jár, a szegény emberek ünnepéhez maga a Jóisten látogat el. Nagyon irigyeltük Veront, aki éppen kockacukrokat tört kétfelé és csomagolt színes papírba, de ő a nagyapját csitította, hogy ne rontson bennünket a mesével, mert még baj lehet abból, de mi olyanok voltunk már, mint a gát hibáján át új vízbe szabadult halak, éhesek minden újra és kérdeztük, hogy milyen hát akkor az Isten, aki eljön ide? Az öregember pedig mesélni kezdte nekünk, hogy a szegények istene milyen: termete akár a szálfa, amelynek lehulló gallya is öröm, tekintete mint a jó fejsze éle, szava a kedvvel égő tűz pattogása, szeme barna, mint a frissen sült kalács héja, ha énekel, dala verejtéket szárító szél, okossága görcsöt átvágó fűrész éle, kalászos búza aranya a ruhája, de a gazdagokhoz nem megy soha, mert annyi a dolga, mint a rügyeket bontó napfénynek tavasszal. Szegény Verőn hazafelé nem győzte magyarázni, hogy a nagyapa csak tréfált, mi mégis az ő karácsonyára voltunk irigyek. O Később, egy másik karácsonykor a rommá pusztult Budapesten voltam gyerek. A kép immár örökre megmaradt bennem: falakból kibontott téglák dideregtek, és egy bombával kettészelt házban, az ajtótlan szobában, a zongorán ép maradt egy váza. Kínjában tárta ki magát ezer és ezer élet. A Rózsadombról a Lukács fürdőhöz kellett lejárni vízért. Két gyerek és egy felnőtt indult el, de csak a két gyerek ért haza, hozta a halál hírét és a tele kannákat is, pedig sűrű pelyhekben hullt a hó, feleslegessé téve az áldozatot, értelmetlenné a halált. Ezen a karácsonyon nem jött a Jézuska, Verőn nagyapjának csodálatos Jóistene azért eljött hozzánk, egy-egy félbe tört kockacukrot kaptunk mi, gyerekek. Színes papírban, hogy ettől gyertyalánggá szépüljön a mécses fénye. o Mit érnek ma az emlékeink? Kisközségek közelgő karácsonyát kerestem, a készülődést, a várást. Alig háromszáz háznyi a falu, háromszáz embert vár haza az ünnepeken. A falu otthont ad, a város szinte minden otthonba vastagabb karaj kenyeret. Márton Károly, a kézbesítőpostás mondta, hogy Tiszakóródon valamikor szinte elbújt a karácsony, most meg olyan lesz, mintha nagyot lélegezne a falu, megtelik fiatal életekkel. Negyedszázada egy táska is bőv.en elég volt karácsonykor a postásnak, most háromszor fordul a levelekkel, mert közelebb van á világ, mint bármikor eddig. Az iskola udvarán gyerekekkel találgattam együtt, hogy mi lesz az ünnepi meglepetés. Kerékpár, szánkó, rádió, farmer, karóra, új tévé, mert a régi már öreg... Nemcsak a sokasodó levelekkel jött közelebb a világ, hanem a gyerekeinkben került város és falu közelebb. A tízéves Nagy Karcsi éppen úgy Legót kért, mint annyi városi tízéves, a nagylány éppen úgy ruhát, a fiú kazettás magnót. Háztól házig bejárván a falut is lehetetlen volna megtalálni Veronék karácsonyát, nem, vagy alig válogat az ünnep ház és ház között. Nagy Gusztávné, a tanácskirendeltség vezetője huszonöt idős, megfáradt, segítségre szoruló emberről mesélt: megvettek már egy szolgálati lakást, jövőre öregek napközi otthonát rendezik be ott. A szomszédos Milotán pedig, ez is ajándék a falunak, úgy hírlik, olló- és késgyártó üzem lesz, hazajöhetnek néhányan, akik nagyon távolra járnak. Akkor talán a karácsonyok esküvőket is hoznak majd. Kellene, hogy hozzanak, mert jó a termelőszövetkezet, hovatovább kellenek a fiatal életek. Dacsin Sándorék karácsonya az új ház, kétszoba összkomfort, de a költözéssel megvárják a tavaszt. És öt ház épült még ezenkívül, van, amiben már laknak is. A falu egyetlen boltjában kiszámítottuk, hogy az ünnepeken kétmázsányi kávé fogy el, de kellene „Lepke” és „Pille” asztali tűzhely, mert a drágább, ami van, Star de Lux, csak a nevében túl rangos, rosszabb, mint a régi. És kellene vagy hat hűtőszekrény, legalább tíz centrifuga ... O Járom a falut, öregember jön szembe velem, látni vélem Verőn nagyapját, de az öregember elmeséli, hogy az a baj a faluban, hogy a kultúrház is csak áll üresen, pedig a televíziót se jó nézni mindig, meg alkalom is kellene, hogy találkozzanak a népek ... Az iskolában Majoros Mihály igazgatóhelyettes bólint az öregember szavára, aztán elmeséli, hogy éppen most, az utolsó órán tanította a karácsonyt a gyerekeknek, mert olvasmány és lecke csak a régi karácsony, de azért el kell mesélni azt a régit is, hogy érteni lehessen az újat. Kérdezgettem a régi szokásokat, de nem járnak már a betlehemesek, kántálók is alig néhányan kívánják, hogy „sok közbenső napokat érjünk!” Szép szokásokban vesztettünk talán, de annak a nagydobosi öregembernek lázadós szép hite az ünnepről azóta bejárta a történelmet, edződött tűzben, vérben, aztán álomból valósággá szépült. Boldog ünnepet kívánt, és hétköznapokból emberarcú ünnepet tfemtett. Bartha Gábor KM ünnepi melléklet
