Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-24 / 301. szám

tudtam, hogy jót akartak ne­kem, csak én nem állok meg a saját lábamon. Ekkor már nem csak a kezeléstől, a szé­gyentől is szenvedtem. És ak­kor azt mondtam: nem hatá­rozom el, hogy nem iszom, csak egyszerűen véget vetek a régi életnek. Megint Bandi bácsi várt itt­hon. Megveregette a vállam és azt mondta: elintézte bent, hogy egy tanfolyam után be­tanított munkás vizsgát te­gyek, aztán ha kedvem van, szakmunkásbizonyítványt is szerezhetek. Nem tudtam mit válaszolni. Ha újból fogad- kozni kezdek, az öreg se hiszi már el, ha hallgatok, akkor meg azt gondolhatja, hogy már magam sem hiszek a vál­tozásban. Belevágtam a tanfolyamba. Bandi bácsi néha hazakísért, s csak utólag figyeltem meg, ezek a napok általában a fi­zetési napok voltak. Eltelt vagy három hónap, s bizony sokszor a fene evett meg egy üveg sörért. Nem és nem! — mondtam magamnak — mert vajon meg tudok-e állni, ha megkóstolom? A betanított- munkás-vizsga jól sikerült. Otthon is egyenesbe jöttünk a szüleimmel, aztán egyre többször találkoztam egy lánnyal, aki ott dolgozott a vállalatnál. Együtt mentünk, míg együtt vitt az utunk, az­tán el-elkisértem, de nem hit­tem el. hogy komolyan venne annyi balhé után. Meg az­tán egy kicsit féltem is, mert ugye a lányok néha szívesen bemennek egy presszóba, de mi lesz velem, ha én is be­megyek? Ennek már több, mint hat éve. Azóta két gyerekünk van, nekem szakmunkásbi­zonyítványom, elvégeztem a szakközépiskolát is. Hogy it­tam-e azóta? Az utóbbi két évben nagyritkán vacsora után az asszonnyal felbon­tunk egy üveg sört, de akár hiszi, akár nem, már nem hi­ányoznak a régi tivornyák. Nem volt ez persze ilyen egy­szerű. Sokszor megizzadtam, míg elmentem egy-egy ital­bolt, vagy étterem előtt, de sokszor nem akart tovább vinni a lábam. Ilyen rongy ember lennék, hogy nem tu­dom megállni? — kérdezget­tem magamtól, aztán azokra gondoltam, akik szépen elszó­rakoztak egy-két üveg sör mellett. Én évekig nem mer­tem kockáztatni. Beszélhetnék még róla, ha érdekli, de az elejét már ma­gam is szégyellem, a vége meg amolyan hős-színben tüntethet fel. Miért mondtam el akkor? Azért, hogy hátha valaki tanul belőle. Az elején könnyebb a haveroknak ne­met mondani, mert amikor az ember már alkoholistává válik, nagyon nehéz a vissza­út. Nekem Bandi bácsi bizal­ma segített és az a lány, aki azóta a feleségem. Most nekem is van egy kérésem. Vállaltam ezt a be­szélgetést, de ha nem fontos, a nevemet ne írja le. Akik ismernek, így is rájönnek, hogy rólam van szó, akik meg nem, azoknak mit sem mond az, hogy kispista, vagy nagyjóska. Inkább az esetem­ből okuljon, akinek szüksége van rá. Balogh József Már megkoptak a Millenni­um fényei, de még az utólag „békebeli béke” névvel ille­tett esztendőket élte Magyar- ország, a monarchia ... 1909- et írtak. A huszonöt eszten­dős nyírgyulaji fiatalember egyre gyakrabban kerekedett föl, s utazott el Ófehértóra. Egyre sűrűbben forgott a fe­jében, hogy érdemes volna már színt vallani, s megkér­ni annak a lánynak a kézit. Drágár Mariska pedig hason­ló érzelmekkel várta Szűcs János látogatásait — amióta ott Nyírgyulajban megismer­kedett vele, nem hagyta nyu­godni a dolog. Pedig csak lá­togatóba ment akkor Gyulai­ba, a nagybátyjáékhoz, s nem is gondolta volna, hogy teli szívvel tér haza. Aztán eldőlt minden: a Majláth gróf urasági kocsisá­nak lánya és a nyírgyulaji, pár holdas parasztgazda fia örök hűséget esküdött egy­másnál^. fi es^üvésüket meg iS'-tartottafe. Immár több mint két emberöltőnyi ideje élnek együtt jóban és rosszban: hetvenéves házassági évfor­dulót ünnepeltek. Amikor e jubileum elnevezésén gon­dolkodtam. meghökkenve ál­lapítottam meg: nem tudom, miképp nevezzem. Hiszen az arany- vagy gyémántlakodal­mon túl vannak, a Vasdiplo­mát is 65 év után adják. Het­ven esztendő... — A második gyerekünket soha nem is látta az uram. Éppúgy meghalt csecsemő ko­rában, mint az első, csakhogy ennél János elment, még amikor viselős voltam. 1919- ben jött meg. Rá következő évben aztán 'megszületett Ma­riskánk. Máma Gemzsén él. Azután ' kér esztendőre ' egv fiú született, de az is meghalt. Tudja, akkor nem úgy vót, mint máma. Egy kis bélhurut, megfázás — és máris elvitte a kisgyereket... Higgadtan beszél a kilenc­venedik évét taposó asszony. Már csak távoli emlék számá­ra mindez, nem kavarja föl. Üjabb két év múltán egy egészséges lánygyermeknek adott életet. — Veronkánk máma ötven­öt éves, Napkoron lakik. Az­tán még született két gyerek, akik nem maradtak meg, de jött a János fiúnk is, aki 1929-ben született. Pesten la­kik, a vasútnál dolgozik. Nyolc gyerekből hármat ne­veltek föl. Kínkeservesen, küszködve. — öt Jiold földet .kaptam, amikor megnősültem. Jó ré­sze szőlő volt. Ezen dolgoz­tunk, meg részaratásba jár­tunk. Képzelje csak el: min­den tizenegyedik kereszt vót csak a mienk. S még annak a hazaszállításáért is külön meg kellett dolgozni. Nehéz ke­nyér volt, annyi szent. Na­ponta 80 fillérért görnyedez- ni ... („Piaczi árak: Búza 50 klgramm — 14 K. 40 fül. Tengeri 50 klgramm — 7 K. 70 fill.” Nyírvidék, 1909. dec. 5. Ugyanitt egy hirdetés: „500 koronát fizetek annak, aki a BARTILLA fogvizének használata mellett valaha is­mét fogfájást kap. Üvegje 80 fillér.”) Röpültek az évek, évtize­dek, tapasztgatták a kis gyu- laji ház falát, hol jobban, hol rosszabbul termett a savanyú szőlő, verejtékezett a gazda a homokon, aztán jött a máso­dik világháború. Ide már nem szólították Szűcs Jánost, hiszen jóval túl volt az öt- venen, fia meg még idébb a katonakoron. Aztán a nagy változások. És az öregség. — Magunk maradtunk vé­gül: János megnősült, s mi ugyan azt szerettük vóna, ha odahaza marad, de csak nem tette. A feleségének a testvé­rei Budapesten laktak, fel­költöztek hát ők is. Mi meg csináltuk, amit addig: csak­hogy ketten. Az uram a té- eszben dolgozott. Aztán le­esett a lábárúi: tüdőgyulla­Talán furcsának találja, hogy „Ádámnál és Évánál” kezdem, de szerintem akkor kezdődött az egész. Szüleim minden áron gimnáziumba írattak, pedig engem a gépek érdekeltek. 14 éves fejjel nem mertem nem-et mondani, de a rámeröl'tetett tanulás meg is látszott az eredményemen. Bukdácsoltam, rászoktam a cigarettázásra, suttyomban egy-egy üveg sört is megit­tunk a haverokkal. Mit rész­letezzem? Harmadikos ko­romban kimaradtam. Nem zavartak el otthonról, de megkeseredett a hangulat. Elmentem segédmunkásnak, aztán ha letelt a munkaidő, inkább csavarogtam, hogy ne kelljen hallgatni állandóan a szemrehányásokat. Eleinte megálltunk egy-két üveg sör­nél, aztán az idősebbek „meg­tanítottak”, hogy jobban esik a sör, ha egy fél rumot le­öntünk előtte. Alaposan rászoktam a piá­ra. Fizetési napokon már az abroszt is kihúzták a poha­raink alól, másnap persze csak bujkáltunk jobbra-balra a munka elől. Telt az idő, s azt is megtanultam, hogy „kutyaharapást szőrivel”, így aztán reggel is bekaptam egy-egy felest másnaposság ellen. Ha észrevették, haza­zavartak, ha nem, akkor el­húztuk valahogy az időt, de sokszor már alig vártok, hogy : lelökhessük a koszos ruhát és szánkhoz emelhessük a sö­rösüveget. Kocsmatündérekkel haver­kodtunk, néhányszor pofonok is röpködtek a levegőben, mert amikor már „erős” az ember, nem szereti, ha leké­rik a csajt tánc közben. Ott­hon is, a munkahelyemen is egyre rosszabb lett a helyzet. A fizetés hamar elment, köl­csön kéregettem, aztán mire megint fizetést kaptam, már jóformán semmi nem maradt belőle. Az idősebbek ekkor is „kiokosítottak”. Beléptem a KST-be, aztán szedtem a kölcsönöket. Két-három rész­letet letörlesztettem, mert le­vonták fizetéskor, aztán újra kértem kétezret, ebből meg azt vonták le, amivel a ko­rábbi kölcsönből még adós voltam. Húszéves sem voltam, már a negyedik bejegyzés került a munkakönyvembe és egyik helyről sem magamtól jöttem el. Volt, ahol többször, volt ahol csak kétszer-háromszor nézték el, hogy keresztbe áll a szemem már munkakezdés előtt, meg aztán előfordult, hogy a rendőrség fogdájában töltöttem az éjszakát és ami­kor tudomást szereztek róla, útilaput kötöttek a talpam alá. (Csak szóljak közbe ha unom, figyelmeztet míg te­kintete a kólával telt pohár­ba mélyed, s már folytatja is a történetet.) Otthon is betelt a pohár: azt mondták, én vagyok a család szégyene. Mit mond­jak? Akkor őket — a szüléi­mét — hibáztattam, azóta rá­jöttem, hogy igazuk volt. A lényeg, hogy összeálltam egy elvált asszonnyal, ő még raj­tam is túltett az ivásban. Szerencsére elvittek katoná­nak. Nem mondom, hogy ott . nem AUam., de a pénz is, a le- "hetőség' 'is kevesebb - volt. Amikor leszereltem, ott foly­tattam ahol abbahagytam. Huszonhét éves voltam, amikor mostani munkahe­lyemre kerültem. Ott is szé­pen sikerült a bemutatkozás: alig telt el néhány nap, már kifelé állt a szekerem rúdja. Biztos ki is rúgtak volna, ha nincs ott egy ember, Bandi bácsi, egy brigádvezető. Ő azt mondta: bízzanak rá, majd kezd valamit velem. Ha jó­zan voltam, akár kenyérre is kenhettek volna, de ha ittam, akkor az öreget is elküldtem a fenébe, hogy másnak pré­dikáljon. Egyszer még két pofont is lehúztam neki. Persze akkor is részeg voltam, s azzal ijesztgetett, hogy elvitet el­vonókúrára. Az az igazság, hogy erőszakkal vittek el. Az első hét után annyit szenved­tem, hogy megfogadtam: csak egyszer szabaduljak, sose ve­szek a kezembe poharat, vi­zet is inkább a csapból iszom. Bandi bácsi tudta, mikor ér­kezem, kijött elém az állo­másra. Fogadkoztam, hogy így. meg úgy, az öreg meg csak bólogatott, aztán azt mondta: ne beszéljek annyit, inkább majd fizetési napon mondjam el, amit akarok. Két fizetési napot bírtam ki, a harmadikon addig-addig beszéltek a haverok, hogy csak egy kólára menjek ve­lük, míg ráálltam. Aztán a kólából egy üveg sör lett, másnap már két sör, egy hét múlva pedig úgy ittam, mint régen. Jöttek a fegyelmik, a figyelmeztetések, de Bandi bácsi megint megmentett at­tól, hogy kirúgjanak. Pedig igazuk lett volna. Egy fél év sem telt el. újból az elvonó­kúrán találtam magam. A fő­orvos úr is csodálkozott, mert azt mondta: komolyan elhit­te nekem, hogy ha hazame­gyek, nem iszom. Szégyelltem, szidtam ma­gam. Ér ez egyáltalán vala­mit, ha újra megkóstolom az első üveggel és utána nem tudom abbahagyni? A szü­leim el se jöttek meglátogat­ni. Pedig ha józan voltam, Ök még nem fogják fel. mit kaptak életük első hónap­jaitól, éveitől. Ismerik a kö­rülöttük szorgoskodó kedves néniket, de nem mondják a szót: mama. Ha teli a pocak­juk, elégedettek, ha játszani akarnak, azt is lehet, moso­lyuk, kedveskedésük éppoly gyönyörű mint más gyereké. A sóstói anyás-csecsemőott­honban maradtak — elhagyta őket szülőanyjuk. Aranyosak, becézésre vágyók, örömtől vagy gyorsan múló bánattól csillog a szemük — kisgyere­kek. De a karácsonyuk más. mint azoké, akik felragyogva futhatnak az ajándékkal teli karácsonyfa alá, s önfeledt játékukat szüleik mosolyogva figyelik az ajtóból. Ök is kap­nak fenyőfát, ajándékot, szép szót. Mégis egész pici lényük­kel kérdezik: hol vagy mama? (Tarnavölgyi—Mikita) dást kapott. Nagybeteg volt sokáig, szegény lyányom járt át hozzánk Napkorról, mert hát éngem is kínozott a lá­bam. Jött minden héten, mígnem elkezdte az ura: mi­nek jársz te annyit Gyulaj- ba ? ! Tán van ott valakid ... No, aztán végül is megegyez­tünk: odaköltözünk hozzá­juk. Eladta a vöm a házat, el­hozott mindent... Nem sok nap telt bele, s a vő odabökte nyolcvan feletti apósának: elmehetne a téesz- be valami munkát kérni. Az öreg pedig vette a kaszát, s ment, ment mindennap. S megérte, hogy amikor egyszer Gyulajból, amikor mondták, hogy itt a Sóstón elkészült az új otthon az öregeknek. Kér­tük: tennének át bennünket, mert hát a lányom Napkor- ről könnyebben jöhetne hoz­zánk. — Át is tettek, hosszú kér- lelésre. Mert nem vót páros szoba. Mondtuk mi: megle­szünk külön is, csak jöhes­sünk. Aztán három esztende­ig én a férfiak közt laktam, az asszony meg az asszonyok között. Végre aztán kilenc esztendeje kaptuk ezt a kis szobát. Azóta megvagyunk itt, békességben ... Ki tudja, hány esztendős Szűcs Janos es felesege. hazatért, a részeg veje le­szedte az ajtót h kis nyári­konyháról, melyben az öre­gek laktak. „Ide többet be nem jönnek!” A többi: akár egy rossz regény. A mama sebtiben elmondta a lányá­nak, hogy ők bizony máris mennek Gemzsére, a másik lányukhoz. — Pedig aznap kicsépelt szegény egy szekér paszulyt. Otthagyta a lelkem, meg se rostálta. Jött velünk. A má­sik lányoméknál pár hónapig maradtunk: beadtuk ott a községházán, hogy szeretnénk otthonba menni... Nagy ne­hezen sikerült is, Tiszavasvá- riba kerültünk. Épp két év telt el azóta, hogy eljöttünk .9JJG» ilZült Í1Ö£ "27003, 25 ÍIQ3 pipaszárat szorongat az inas kéz, vénséges vén bicska he­ver a kisasztalon. Mellette szegfűcsokor illatozik: a na­pokban volt a hetvenéves „nevesincs-már lakodalom”. Itt volt mindhárom gyerek, meg mások a családból, meg az egész szociális otthon, meg a tanácstól... — Nagyon szép ünnepség volt! Sírt itt mindenki, nem csak mi. Előveszi a gondosan eltett emléklapot Mariska néni, s mutatja. Két kereszt meg egy reszkető betűjű Szűcs János aláírás igazolja: 1979-ben új­ra megerősítették hetven év előtti fogadalmukat. Tarnavölgyi György A randevút telefonon beszéltük meg. Azt kérte: ne a munkahelyén találkoz­zunk, nem örülne neki, ha újra rajta csámcsognának. Én egy éttermet ajánlot­tam. Sokáig gondolkodott, végül elfogadta. „De akkor legyen a Korona, ahol any- nyi pálinkát és sört ittam, hogy két emb érnék élete végéig elég lenne”. Őszülő, 35 éves férfi lépett az asztalhoz a megbeszélt időben. A pincér bar­na sört ajánlott, új ismerősöm az üdítőh öz ragaszkodott. Mire a harmadik kóla is elfogyott, elmesélte egész életét. Nevesincs lakodalom Hol vagy mama? Hetven év együtt KM ÜNNEPI MELLÉKLET ü 1979. december 24. CJl Négyszemközt a „Koronában” Szabadulás az alkohol rabsáaából

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents