Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
1979. december 24. o Az isten-válság földjén. Dióliget Milota határában. (E. E. felv.) Isten-válság Milotán „Az ember állhat csakis az élen..." Huszonöt esztendeje, hogy idős Gavallér í Imrével — béke poraira! — megismerked- S tem. Ez idén lett volna 107 éves. Nyakas kál- í vinista volt az öreg, elsősorban emberi tar- j tásában. Már meg nem mondanám, melyik szatmá- ! ri faluból rugaszkodott el annak idején és I vált pesti lakossá. Suszter volt. Míg a cipő- j met foltozta, sokat mesélt. Ami megmaradt I bennem: elsősorban a maga munkájában hitt. í Aztán abban, hogy ha nem is számosán, de j akadnak emberek, akikbe kapaszkodni lehet a baj eljövetelekor. Az hamar kiviláglott, hogy unokája — osztálytársam volt — sem a vallásban (katolikusnak keresztelték), sem a templomjárásban nem követi majd a nyomdokait. Egyszer aztán ezt mondta a gyereknek: — Nem baj unokám, ez nem baj, de ha semmiben sem "hiszel majd, az lesz bizony a baj. Gavallér Imre — életében — perben állt az istennel. Egyszer a föld miatt, mert kevés jutott belőle. Aztán azért, mert szép, 18 éves lányát elvitte a „spanyol”. Később azt kifogásolta, hogy ő megmaradt, a felesége pedig meghalt az ostrom alatt. Imre bátyónak megvolt a maga „istenválsága”. frt Ady Endre egy híres cikket: „A milo- tai Isten-válság”-ot. „Csakugyan megtörtént volna itt a szomszédunkban, Szatmár vármegyében, hogy egy falu kálvinista népe nagy elégedetlenségében el akarta csapni az Úristent? Nagyon hiszem, mert itt nálunk is megtenné ezt akármelyik kálvinista magyar, s szintén azt mondja, hogy amit az ég csinál, legalábbis nem gilt... ___ami Milotában történt, gondolom Milotában, ahol az Istent el akarták mozdítani, nagyon rokonságos az Esze Tamásék lázadásával . .. A milotai Isten-válság ilyen nagyon komoly dolog, ilyen nagyon szomorú eset: menekülő forradalom lesz ebből is, Amerika. Mert a főszolgabíró és a csendőr bizonyosan nem engedik szabad prédának egy Milotán sem és egyik Úristent sem, mert sejtik, hogy azután mi jön. A nép pedig, miután Rákóczi elébe nem mehet, mint Esze Tamás idején, elmegy szépen oda, ahol az Űristen jobban vigyáz reá a munkájáért, a vér- és pénzadójáért.” Talán ez lehetett Gavallér Imre legnagyobb isten-válsága is. De Amerika helyett csak Pestig futott. Milotán idős Szabó Gusztáv a Kossuth utcán lakik. Jótartású öregember. — A nyolcvanat tapodom — szólt, s míg néztem, megint csak Gavallér Imre jutott eszembe. A hasonló sors egymás képére formálja az embereket. Szabó Gusztáv csak sejti, mi lehetett a hajdani isten-válság oka. — Valami követválasztás volt. És csalás, hogy ne az jöjjön be, akit a többség akar. Tán akkor ábrándultak ki az öreg Istenből az emberek, és akartak hozni ifjat. Az istenválasztás aztán elmaradt... Témát váltunk. — Isten őrizzen, hogy ne higgyek Istenben — mondja az öreg. — Jár-e templomba? — Ritkán . .. mások se sokan járnak. Elmúlt már az a rendszer, hogy kényszerítsék rá az embert. A munkát többre nézzük. Négyen üljük körül az asztalt. A szívesen kínált káposztát eszem, s a hitről beszélünk. Fazekas Ernő, Szabó Gusztáv veje, már az ebéd végén jár, visszakészül a téeszbe. Az asztaltól felállván, ennyit mond: — Valaha program is volt templomba menni. Ma a maga dolgát vasárnap csinálja, aki jutni akar valamire. Az emberek, szerintem, ami a vallást illeti, közömbösek. Nálunk legalábbis ez így van. A feleségét kérdem: — Konfirmálnak még jt gyerekek? — A többség igen ... — A későbbiekben jelent ez valamit? — Kinél, mit... nem is tudom ... A parókián hideg van. Az előtérben pár láda alma, illatuk melegebbé teszi a levegőt. Hogy mi volt hetven esztendeje, arról itt is hiába faggatózom. Az az isten-válság tán nem is Milotán volt. Csak lehetett volna. Ügy, mint a mai. — Ez a nép — vélekedik Kézy György tiszteletes úr — mindig sokat mutatott. Nem az egyházi Istent, hanem a politikait csaphatták el akkor. Nem mondja ki, de ő is tudja: a kettő végső fokon azért egyre ment. Ha elcsapták az öreg Istent, azért tették, mert a jobbulást csak a fiataltól remélhették. Aztán még hozzáfűzi: — Isten-válság van. Amióta a világ világ, mindig van. Lesz is ... Addig, ameddig hívő lesz. Ma már nagy ünnepeken sem telik meg a templom. Érzem, a tiszteletesnek fáj ez. És értem is őt. Hogy a fiatal Nyilas Bertalan, aki ekkor kapcsolódott a beszélgetésbe, miként került ide, némi magyarázatra szorul. Azt hallottam ugyanis, ő „családilag” tudhat valamit a régi történetről. Abban a kérdésben azonban nem tett okosabbá. De volt egy figyelemreméltó megjegyzése. — Régen Isten nevét írták a zászlókra. Ma az emberét kell! Mi még istenhitben nőttünk fel. Apám párttag, én KISZ-tag voltam. Hiszem, hogy semmi sem változtathat azon: az ember állhat csakis az élen. — Mi a legfontosabb az életben? — kérdem. — A tisztességes munka. És hogy bízhassunk egymásban. Milotáról hazafelé a ködbe erőltettem a szemem. Felmotozott bennem a pogány római császár, Marcus Aurelius mondata: „Minden tetted, szavad, gondolatod olyan legyen, mint azé, aki rögtön távoznék az életből.” Mit lehet hozzátenni? Tán azt: legyen az ember olyan, hogy benne lehessen hinni. Mindnyájunkban, egymásban. És akkor megszűnik minden isten-válság. Milotán és mindenütt. Igaza volt az öreg Gavallér Imrének: Hit nélkül élni nem lehet. Hinni kell az emberben. Milotán 1979 novemberében megrepedt és elnémult egy harang; 1846-ban készítették. Speidl Zoltán „Miért nem írsz, Anyám?" Csókolja fia, Koreából Cong Jong Hoa-t magyar barátai Fá-ngk hívták. Koreából jött, mesterének azzal az intelmével: „Becsüljétek meg új hazátokat, Magyarországot, amely befogadott benneteket. Tanuljatok becsülettel, mert idehaza nagy szükség lesz a tudásotokra ...” Fá a nyíregyházi mezőgazdasági technikumban tanult. Szomorú emlékekkel érkezett új hazájába, szüleit a szeme előtt lőtték agyon, nővérét megskalpolták, az ő kezét pedig széttaposták, mert nem akart fegyvert fogni a déliek oldalán. A kórházból indították útnak, épp hogy felépült, s egy hasonló korú csoporttal érkezett meg hazánkba. S itt talált anya helyett anyát is. Fá harmonikája — Tört magyarsággal elmondta, hogy jó lesz a mező- gazdasági szakma, de mellette még akar valami mást is, zenét szeretne tanulni. Szeméből ki lehetett olvasni, mennyit szenvedett, mennyire hiányzik neki, hogy tartozzon valakihez. Megbeszéltük a férjemmel, legjobb lenne harmonikáznia, hisz 20—21 éves vol Fá akkor, ötvenhatban. Ezzel a hangszerrel meg tud talán bárátkozni... így is történt. Elvitték hangversenyre is. Olyan félve kérdezte, jól viselkedik-e, mit kell tennie ... ? Fá a IV. B. osztályban tanult, 1957. május 25-én volt a ballagásuk. Nem maradt üres az ő asztala sem, amikor az ünneplésre került sor. Vikár Sándorné már korábban eldöntötte, hogy érettségimamája lesz a koreai fiúnak, ne érezze, hogy egyedül van. — Megvettem neki az Egri csillagokat, más könyveket, apró ajándékokat. Fényképezőgépet, mert nagyon szeretett fényképezni. Akkor érezte meg, hogy egy életre befogadtuk. Zokogásba fulladtunk, amikor, nemsokára el kellett tőle búcsúzni. Nekem ajándékozta viszonzásul az Egri csillagokat, koreai nyelven. Szereztünk neki mandulamagokat, mert otthon azzal szeretett volna foglalkozni. 1957 óta csak a levelek beszélnek helyettünk ... Phenjani agronómus „Kedves Anyukámnak” — írta a Nyugati pályaudvarról, utoljára Magyarországról. Aztán az út különböző állomásairól írt, Kijevből, a Bajkál- tó környékéről. Az első otthonról küldött levél 1957. október 1-én kelt, Phenjanból. így írt: „Az óra 10-et mutat, Anyámnál most csak délután 2 óra lehet. Sajnos, nagyon messze vagyok Anyámtól. Koreából kisfia gondol anyjára ...” A levélből kiderült, hogy Fá a főváros mellett, egy falu állami gazdaságában agronómus. Lázasan kereste az első percektől nagynénjét, akiről úgy tudta, hogy életben lehet. És nővérét is, hátha túlélte a déliek kínzását. Eredménytelenül. Mint egy ragaszkodó gyermek, aki csak őszinte tud lenni anyjához, úgy ír, és kétségbeesve várja a Nyíregyházáról érkező levelet. Az egyik levélben bevezetőként azt írja, hogy nem volt lehetősége előbb írni, de a másik sorban már érződik a lelkiismeret- furdalás: „Nem igaz, anyám, én hazudtam, nem írtam levelet, bocsásson meg anyám, nem fogok többet ilyet tenni ...” Újévi üdvözlet Phenjanból. — Boldog vagyok, hogy ilyen messziről is tudtam hatni rá — folytatja Vikár Sándorné —, az én buzdításomra otthon elvégezte az egyetemet, most már úgy veszem ki a leveleiből, hogy tanít, professzor. Megházasodott azóta, a felesége is pedagógus. Miről szól egy 61-ben írt levél? „Nálunk a búzát már megaratták. Biztos ilyenkor Magyarországon a cseresznye érik. Anyám kertjében a cseresznye is sok termést hozott. Ezen a napon is Anyámra gondolok . . . Már kedves anyámtól négy éve búcsúztam el. Négy év nem hosszú idő, de édesanyjától elbúcsúzott gyermeknek anyát vágyakozni igazán oly hosszú idő volt...” Furulya és mandulamag Szépen formált betűkkel ír, még ha néhány év után a feledés itt-ott téveszti is a szavak összetűzését. Az egyik levelében egy sípos furulyáról ír, amit nagyon szeretne. És útnak indult a furulya, a „rosszuló” szem jobbítására való messzelátó szemüveg, mandulamagok, gyönyörű magyar nyelvű könyvek, ö Á látogatás reménye Aztán hosszú évek következtek, nem érkezett levél Fától. Néhány hónapja lapunkban a zeneiskola négy évtizedes múltjára emlékeztünk. Egy fél mondatban szerepelt ebben „Fá” is, a koreai fiú, aki zenét is tanult. Néhány nap múlva levelet hozott a posta Vikár Sándorék- nak. Fá írt. Mi történt, hogyan alakult az élete — néhány mondatban erről számolt be. Nem felejtette el az anyját — írta —, majd beszámol, hol járt azóta. És kérne anyjától újra mandulamagot, mert a húsz év óta az első telepítés bizony már kipusztult. Ha új sikerül — az összefüggés nem derül ki pontosan a levélből —, remény van arra, hogy eljöhet Magyarországra és meglátogathatja magyar édesanyját.. . Már gyűjtik a mandulamagot. Egy dunántúli kutatóintézet és volt nyíregyházi iskolája is segít, hogy nemsokára útnak induljanak a magvak. Vikár Sándorné pedig a telepátiát említi búcsúzóul, mert mi más, ha nem az újságtudósítás és az ő anyai sugallata találta meg újra Fá-t, hogy leüljön és írjon, újra magyarul. Páll Géza KM ÜNNEPI MELLÉKLET Fá és magyar anyja 1957 nyarán. pedig saját kézzel rajzolt, vízfestékkel készült karácsonyi, újévi üdvözletét küldött koreai és magyar felírással. S ha néha késett a posta, kétségbeesve írt: „Édes Anyám, miért nincs levél, oly sokat vártam anyám levelét, de nem jött el. Megtetszett az én levelem kapni? Igazán magam sem értem, hogy miért nincs levél. Talán anyám megtetszett rám haragudni, hát miért nincs levél, hát ez el nem képzelhető. Anyám, beteg tetszik lenni? Vagy mi baj történt? Magam Vili. 25- én az egyetemet elvégeztem, nem tudom, hogy hová kerülök. Következő levelemben részletesen fogok írni. Anyám jó egészséget kívánok, messze földről, a fia.”
