Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
Kellemes ünnepeket kívánunk lapunk minden kedves olvasójának! KARÁCSONY, 1979 L esznek majd generációk, amelyek visszatekintve korunkra csodálkozni fognak: miért kellett nekünk karácsonykor a béke megóvásának szükségességéről írni? Ma még így van: a szeretet ünnepén beszélni kell a veszélyekről is. Nem valami tehetetlen panaszkodás diktálja e szavakat, hanem a meggyőződés, hogy nemcsak szükséges, lehet is cselekedni. Ma még rá kell mutatni mindarra, ami alááshatja az emberiség nyugalmát. Európában élünk, s bár tudjuk, hogy valamennyi földrész sorsa összefügg a miénkkel, mégis az érint bennünket legközelebbről, ami itt történik. Soha Európa életében nem volt olyan hosszú békés korszak, mint a mostani. Több mint három évtized telt el a második világháború óta, s ez az időszak valami teljesen új jelenségre hívta fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy amíg a népek tartós barátsága régen csak naiv álmodozók, magányos próféták képzeletében élt, most valósággá vált. A világméretű társadalmi változások, a tudomány, a technika, a gazdaság nagyon is kézzelfogható tényezői teszik lehetővé ezt. És szükségessé is. Nemcsak azért beszélünk ma békés egymás mellett élésről, mert az szívből óhajtott, jó dolog, hanem azért is — sőt elsősorban azért —, mert a feltételei ennek már létrejöttek. Különösen az utóbbi évtized európai fejleményei bizonyítják ezt. Nemcsak azért tekintünk vissza a hetvenes évekre, mert jólesik az enyhülés tényeit számba venni. Ezeknek az esztendőknek a tanulságai érvényesek a mára és a nyolcvanas évekre is. Mi történik? Kiderül, hogy a föl- fegyverzettség mai szintjén egy európai háború a résztvevők pusztulásával járna. Ugyanakkor a modern gazdaság szinte parancsolja, megköveteli az együttműködést, akár az energiaellátást tekintjük, akár a közlekedést, akár a környezet védelmét, akár a nagy és mind terjedelmesebb piacokat követelő korszerű tömegtermelést. Az országok egyre inkább egymásra vannak utalva. Ez az egymásrautaltság a kor egyik döntő jellemvonása, ezért alakultak ki a nagy gazdasági szövetségi rendszerek, ezért jönnek létre államközi szerződések, ezért növekszik a kereskedelmi csere, szaporodnak az ipari kooperációk, jelennek meg olyan árucikkek egy-egy országban, amelyek „szülőhelyéről” az emberek azelőtt jószerivel nem is hallottak. Lehet, kissé prózainak, túlságosan józannak, ide nem illőnek tűnik a szerenyes harmónia. Folyamat ez, hosszú, olykor fájdalmas, csalódásokkal, visszaesésekkel, buktatókkal teli út. Lehetőség, de nem garancia. Sok még az érdek- ellentét, osztályok, csoportok és államok között. Nem csak együttműködés ez, hatetteljes ajándékozások ünnepén olyan száraz témákról szólni, mint tömeges árutermelés, közlekedés, levegőszennyeződés — de hát a béke tekintélyes mértékben ilyesmiken múlik. Ma már többet, jobbat a népek csak közösen, egymás segítségével érhetnek el. A kommunisták megfogalmazták, föltárták ezt az új helyzetet és megkezdték a fáradságos aprómunkát a lehetőségek hasznosításáért. S mert e tevékenységhez a másik oldalon megfelelő partnereket találtak — a változás lehetőségeiből egy és más már valósággá is lett. De a béke és az együttműködés korszaka nem úgy köszönt be — nem úgy fog beköszöntem, hogy egyik nap bejelentik eljöttét, és másnap reggel itt lesz a tökéletes, az általános, a mindenre és mindenkire érvénem verseny is. A haladás küzdelme az elavulttal, az újé a régivel. Ne várjuk, hogy az egymással ellentétes ideológiát valló, politikai szemléletükben eltérő, más-más gazdasági rendszerben élő, különböző hagyományokat tisztelő államok máról holnapra kéz a kézben haladjanak. Együttműködések és feszültségek bonyolult szövevénye a világ. Így van ez még a családokon, a kisebb közösségeken belül is, hát még a sokkal többfajta ellentéttől szabdalt nemzetközi terepen. Csak arra kell ügyelni — ehhez szükségeltetik a diplomácia művészete, a politikai bölcsesség és a higgadt erő —, hogy az egyensúly megmaradjon, az együttműködés elemei legyenek túlsúlyban, a nézet- eltérések soha ne lépjék túl a veszélyt jelző piros vonalat, ne csapjanak át fegyveres küzdelembe. Éppen ez az egyensúly kerülhet veszélybe most. Nemcsak a gazdaság prózai, hanem a fegyverkezés rideg fényeiről is szólni kell. Az egyensúly nélkülözhetetlen része — és belátható ideig még az is marad — a két társadalmi rendszer fegyveres erőinek kiegyenlítettsége, mindenekelőtt földrészünkön. Az Atlanti Szövetség országai viszont éppen most fogadtak el olyan határozatot, amely ezt az egyensúlyt a felborulással fenyegeti. Rakétáik, amelyeket Nyugat-Euró- pában óhajtanak elhelyezni, a béke és az együttműködés korszakának bekö- szöntét veszélyeztetik. Következésképpen, ha a szocialista országok azt akarják, hogy az eddigi együttműködést és az enyhülést biztosító egyensúly megmaradjon, nekik • is kell új rakétákat gyártaniuk. Ilyenformán folytatódik, sőt erősödik a fegyverkezési verseny. T |i hát a megoldás, ha [ i pSy5261- a fegyveres UUUerők is hozzátartoznak a két világ kapcsolat- rendszeréhez? Tudjuk, egyelőre nem képzelhető el, belátható időn belül nem teremthető meg a fegyver nélküli világ, de a katonai egyensúly alacsonyabb szinten igenis létrehozható. Természetesen az élet zajlik tovább, az enyhülés marad az egyetlen ésszerű megoldás akkor is, ha a Nyugat új fegyvereket akar fölállítani. Változatlanok ugyanis azok a tényezők, amelyek eddig is lehetővé tették és parancsolták a gazdasági, a politikai, az emberi együttműködést. Csak éppen az egyik korszakban nehezebb e célért dolgozni, a másikban köny- nyebb. Egyszer több pénzt fordíthatunk a jólét emelésére, máskor a helyzet arra kényszerít, hogy a versenyt állva többet áldozzunk Marsnak, a háború istenének. Egyszer derültebb a politikai helyzet és növekszik a készség a másik oldalon is, máskor az ellentétes érdekek és a bonyolító tényezők nehezítik az életet. De a könnyebb vagy nehezebb terep ném változtat azon a szándékunkon, hogy az enyhülést szolgáljuk, nem változtat azon a tényen, hogy az emberiségnek nemcsak általános érdeke a béke, hanem mind többen vannak egyszerű emberek és politikusok a föld minden részén, akik ennek tudatában vannak, gondolkoznak és kezet nyújtanak egymásnak. Ü Elek Emil felvétele. APÁTI MIKLÓS: Egy mondata békéről kevés, ha eszükbe jut a történelem, a történelem köznapi parlandója, vagy semleges, szőke szünetjele, kevés, mert a békének nincs története, új szót nem fogan e szó, mert immár az építésről sem az épületek jutnak eszünkbe, csak az újjáépítés, a hajókról sem az utazás egy kék végtelenen át, hanem az anyahajókkal elárasztott tengeröblök, feszülő repülőgépmotorok, tehát a tömegek újra békét, építést követelnek, mert egy mondat kevés, mert a béke már nem természetes, nem nem anyaöl, nem a havasok égkék levegője, de füst, de rom, de éhezés előérzete, a szeretet hivő önfeláldozása, hogy van remény, hogy van jövő, hogy a füstben hadonászó mondatok között váratlanul felbukkan egy szó: ENYHÜLÉS, kettő: CSALÁDI BÉKE, és újra beszélgethetünk, lakhatunk, étkezhetünk, ajándékozhatunk, félretéve másik életünket, mely reménytelen, mert feláldoztatott, hát el se hisszük, hogy nem lesz mindig béke, hát el se hisszük az éhezést, a szomjhalált egy baljós sivatagban, a képzelt tömegsírra egy könnycseppet mázolunk, felröppentjük a végső és sérthetetlen papírrepülőt, a szerelmet, egy hiábavaló mosolyt vetünk szeretteinkre, míg utoljára bevetjük a földet gabonamaggal és műanyag-szennyel, mert a háborút sem értjük, a tömeghalált, a tömeget se értjük, ha békéért menetel, vonul, s üvölt: ROHAMRAAAA---------míg otthon a gyerekek a rádiót lesik, hogy megtudják: hol áll a front most, s hogy hol áll a karácsonyfa majd. IXXXVI. évfolyam, 301. szám ÁRA: 1,60 FORINT 1979. december 24., hétfő
