Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-02 / 282. szám

1979. december 2. o | VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Mindennapi becsület — Nincs már becsületük a dolgos embereknek — ló­gatta búsan a fejét N. Antal, régi ismerősöm, s arrább tolta asztalán a félig üres söröskorsót. — Én, aki húsz esztendeje vagyok a tsz kocsisainak brigádvezetője, fegyelmit kaptam! Érti ezt? — meredt rám dühösen, s nagyot csapott az asz­talra. Én bizony nem értettem, miért kapott Antal fegyel­mit, de ha már elárulta bús- lakodásának okát, megkér­deztem : — Csakugyan, miért? — Mert pofon húztam egy taknyos legénykét a telepen. Már legalább hússzor szól­tam neki, ne verje azokat a lovakat, de füle botját sem mozdította a szóra. Jön a múltkor is egy púposra ra­kott szekérrel a telepre, már majdnem a raktárakhoz ér, mikor elakadt a szekér. Sze­gény lovak erőlködtek, majd szétszakították az istrángot, de a szekér meg sem moz­dult, a kerekek agyig süly- lyedtek a sárba. Mit csinál az én keresztíiam — mert ő volt! — leveszi a gombos­villát, s agyba-főbe veri a lovakat. Hát akkor csattant a pofon. — Látta valaki? — Nem látta azt senki. De az én drágalátos keresztfiam otthagyott csapot, papot, ro­hant a tsz-irodára. Hivat az­nap délután az elnök, és kérdezi: mit csináltál Anti? Mondom, pofon vágtam a ke­resztfiamat. Ebből fegyelmi lesz Anti, mondja, mert ha igazad is volt, az önbírásko­dás ideje már régen elmúlt. Persze azon nyomban össze­ült a bizottság, s másnap megszületett a döntés. De bánná az isten a fegyelmit, legalább már ilyenem is van, csak a komám ne bosszantott volna fel. Még aznap este nagy sebbel-lobbal elrohant hozzánk, s elkezdett ordibál- ni, hogy ezért még kibelez. Jobb lett volna, ha a fiad neveled meg, mondtam neki, és bevágtam az orra előtt az ajtót. — Kibékültek már? — Én azzal? Soha! Nem­hogy örült volna, hogy be­csületes munkára nevelem a fiát. S még a falu is ellenem fordult. Nézze meg, csak maga ül az asztalomnál. Mondom én, nem becsülik itt az embert. Csak azt, aki be­hunyja a szemét. Nem akartam ott, a ven­déglőben vitába szállni régi ismerősömmel, véleménye a becsületről azonban elgohdol- kodtatott. Valóban, kit is be­csülnek ma a magyar fal­vakban, és miért? Valamikor egyértelmű volt a helyzet: akinek a legtöbb volt a pénze, a földje, legna­gyobb volt az ereje, vagy az esze, annak eleve kijárt a tisztelet. Mennyivel köny- nyebb dolga volt az ember­nek mondjuk a századfordu­ló táján, mikor a fenti kér­désre kereste a választ. Mó­ricz írja az Életem regényé­ben, hogy a múlt század vé­gén hét kategória volt — vagy ha úgy tetszik kaszt — Csécsén, a faluban. Az első rend nyolc véka (egy véka 25 kilogramm) búzát fizetett a papnak, a második rend hét vékát és így tovább. Az első rendbe a harminchol­dasnál nagyobb gazdák, a második rendbe a húsz hol­don felüli gazdák tartoztak. Könnyű elképzelni, kinek volt abban az időben Csé­csén a legtöbb becsülete. Legalábbis a pap előtt. Mert abban már nem vagyok olyan biztos, hogy a falu is egyér­telműen becsülte, inkább félte a harmincholdas gazdá­kat. De mennyivel egyszerűbb volt a helyzet még huszonöt­harminc esztendővel ezelőtt is. Emlékszem nagyapám két nagy hírű ökrére, a fényes szőrű Fickóra, meg a kicsit sötétebb Betyárra, akiket a gyarmati vásáron vett egy penyigei gazdától. Ha az én nagyapám végigment azzal a két fényes szőrű jószággal a főutcán, mindenki láthatta, ez a gazda, ez igen! Pedig nagyapám még csak nem is zsírosparaszt volt, hiszen va­lami tíz holdon gazdálkodott, azt is a földosztó bizottságtól kapta negyvenötben. Tehát az ő esetében még azt sem lehetett mondani, hogy sok földje van, tehát tekintélye is. Nem, ő ezt a kitüntetést szépen megművelt földjeiért, gondozott jószágaiért, azaz ügyességével, eszével érde­melte ki. Állítom, a legtöbb ember becsületét ma is jól elvégzett munkájának, eszének kö­szönheti, még ha ennek sok­szor az ellenkezőjéről is hal­lunk. S. úr okos, ravasz, szívós, mindenből pénzt csinál. Me­sélik, mikor 1945 tavaszán Auschwitzből kiszabadult, még volt egy bögre megtaka­rított zsírja. Hogy csinálta, senki sem tudja. Ő pedig hallgat, ha kérdezik. Mindenesetre az már biz­tos, hogy kiszabadulván a koncentrációs táborból, nem tért rögtön haza. Vagy há­rom évig még Európában kó­borolt, mikor meggondolta magát, és elindult R-be, ebbe az isten háta mögötti kis nyíri faluba. Boltját államosítot­ták, családja eltűnt, s egy öz­vegyasszonnyal költözött ösz- sze. Túrta az özvegy három holdját, s másfél esztendő után vett egy lovat. Rá vagy hat hónapra újabb lovat vá­sárolt, s fuvarozásra adta a fejét. Szépen haladt a gyara­podás útján, igaz, dolgozott látástól vakulásig. ötvenegy­ben már volt hét holdja, s a lovakat is újakra cserélte. Aztán őt is elkapta a gépszíj, kuláklistára került. Nyögte az adót, de sokáig nem adta fel. Aztán betelt a pohár, s előbb a lovaitól vált meg, majd a nemrég szerzett négy hold földtől. Ott volt ismét, ahol a part szakad, de nem esett kétség­be. Újból kezdte a küszkö­dést, s egy esztendő után vett egy lovat. Rá vagy hat hónapra újabbat... szóval minden úgy folytatódott, mint néhány évvel korábban. Aztán jött ötvenhat és S. úrnak elege lett mindenből. Lovait elhajtották, szekerét tönkretették a „felkelők”, s ő beköltözött az időközben két gyerekkel meggyarapo­dott családjával a megye- székhelyre. Itt az egyik ro­konnál húzódott meg, és be­állt egy fuvaros mellé segéd­nek. Negyvenéves fejjel. Azóta S. úr kicsit megöre­gedett, de fittyet hány majd hetven esztendejének, meg a közlekedési lámpáknak, ma is vígan hajtja lovait. Mert közben természetesen önálló fuvaros kisiparos lett, s a kocsma vendégeinek nagy megrökönyödésére csak tisz­ta szódavizet iszik málnával. Leszokott a pálinkáról, a Kossuthot is Kálky szipkán szívja. Ha nagy ritkán összetalál­kozunk, maga mellé invitál a bakra, megkínál egy Kos­suthtal, s végigfurikázunk a városon. — S. úr! — szóltam neki az egyik ilyen séta során. — Maga szerint kinek van ma becsülete? — Aki megérdemli! — né­zett rám ravaszkásan, s fo­gatlan szájával hangtalanul kacagni kezdett. — Azért közelebbit. — Az biztos, nekem nem sok, legalábbis otthon, R- ben. Nagynéha, ha vissza­megyek, csak legyintenek az ismerősök: na jól felvitte is­ten a dolgod, fuvaros lettél! Becsülik viszont a lányomat, aki osztályvezetői státuszban dolgozik az egyik vállalatnál. Irodavezető, pedig az iroda csak egy kis sufni, van ben­ne egy írógép meg egy tit­kárnő, de az igazgató kita­lálta, hogy neki irodavezető kell. Igaz, a lányomnak sem­mi dolga, de az igazgatónak meg a vendégeinek inponál, hogy ilyen csinos az iroda vezetője. No, hát a lányomat R-ben fenntartás nélkül be­csülik. Akinek csak elintézni­valója van itt a városban, otthonról mindenki hozzá szalad. Azt hiszik, ilyen ma­gas pozícióban ő mindent megold. Arról viszont már nem tudnak, hogy a lányom ott akarja hagyni kényelmes állását, csak még megvárja a kitüntetését. Megkapja a vállalat Kiváló Dolgozója cí­met, aztán keres magának egy igazi munkahelyet. Mert önbecsülés is van a világon. N. Ferencet otthon talá­lom a kertjében. Az almát rég leszedték, s már a fák alját is felásták. Néhány nappal ezelőtt kivett egy hét szabadságot rendbe tenni a kertjét, s van még belőle hátra néhány nap. A falu ta­nácselnöke küldött hozzá, akitől megtudtam, a megye- székhely egyik építőipari vál­lalatánál dolgozik, s a falu­ban nemcsak mint a legjobb kőművest, hanem mint az egyik legjobb kertészt is is­merik. Komoly, megfontolt ember, mint a munkája. — Vagyonát az ember sok­szor elvesztheti, a becsületét csak egyszer — mondja. — Magát becsületesnek, de vagyonosnak is tartják. Sok ilyen van a faluban? — Vannak, de külön-külön többen. Ismerek egy kőmű­vest, aki csak hétköznap haj­landó munkájáért fizetséget elfogadni. Ünnepnapokon in­gyen dolgozik, segít a rászo­rulóknak. Eleinte bolondnak tartották, de kiderült: becsü­letesebb az átlagnál. De itt van például az ÁFÉSZ felvá­sárlója. A jó ismerőseitől ex­portáron veszi át az almát, az elesettebbektől belföldi áron. Azt már elérte, hogy rettegnek tőle, de azt is, hogy faluszerte Csigának hívják. Nyúlós, gerinctelen ember. Igaz, emeletes háza, kocsija van, de nemigen irigyli sen­ki. Becsületét rég eljátszot­ta, — ha volt neki egyáltalán ilyen —, s azóta a falu csak megtűri, de semmire sem tartja. ■■HM Tulajdonképpen most egy néhány soros összefoglalót kel­lene írnom arról, kit is becsülnek hát ma az emberek. Be­vallom, sokkal könnyebben össze tudnám szedni azt, kit nem becsülnek: a tolvajt, az önzőt, a gerinctelent, a hazu- dozót. De hogy kit becsülnek, s mire kényes a legtöbb em­ber? Talán N., a kőműves szavai válaszolnak a kérdésre: „Vagyonát az ember sokszor elvesztheti, becsületét csak egyszer.” Balogh Géza A zene iskolája A Nyíregyházi Állami Zeneiskola a felszabadu­lás óta működik jelenlegi helyén, a Széchenyi ut­cán. A kezdeti időszakban három tanárral és het­ven növendékkel indult a zongoratanítás. Jelenleg 330 zeneszerető fiatal tanul zongorázni, nem be­szélve a többi $03 növendékről, aki az iskola 14 különböző tanszakán ismerkedik a zenével. Két éve kezdődött a furulyaoktatás, — ma már hetvenen tanulják heti négy órában. Az iskola tanárai alkotják a Szabolcsi szimfo­nikusok gerincét, a növendékekből alakult Ifjú Gárda-zenekar már több külföldi szereplésen ért el sikert. A 4-es számú általános iskolában ala­kult kis szimfonikus zenekarnak és a „Váci Mi­Próbálnak a fafüvósok Raizer Márta óráján. Divatos hangszer a gitár. Somos Péter klasszikus gitárt tanít. hály” kollégium fúvószenekarának szintén a zene­iskola növendékei az alapítói. Számos hazai kon­certen, versenyen és egyéb zenei rendezvényen találkozunk nyíregyházi zenészekkel, akiket a ze­neiskola nevelt. Az utóbbi években gondot jelent az iskola éle­tében a helyhiány. Az iskola vezetése a körülmé­nyeken 10 kisméretű faházzal szeretne javítani, s ha ez nem is végleges megoldás, de addig is nyu- godtabb körülmények között gyakorolhatnak a holnap muzsikusai. Kép és szöveg: Császár Csaba A csellóoktatást magnó kontroUálja Tóth Nándor óráján. — Itt hibáztál, kezdjük újra — mondja Joó Csaba dobtanár. Elmozdulni a holtpontról Hol tart ma az iskolafogászat? Gondoktól terhes egészség- ügyi terület Szabolcs-Szat- már megyében a fogászat. A több mint 600 ezer lakosra mindössze 65 orvos jut, be­leértve ebbe a kórházi száj- sebészetet is. Különösen kri­tikus a helyzet akkor, ha tud­juk: ennek a létszámnak mind a felnőtt, mind a gyer­mekfogászati ellátást is biz­tosítania kell. Márpedig a gyermekekről való gondosko­dás égető feladat. Négymillió-nyolcszáz­ezer perc! Megyénk lakosságának 10— 14 százaléka 6—14 éves ko­rú. A számítások szerint a hatvanezer gyermeknek je­lenleg 480 ezer szúvas foga van. Ha egy tömésre, a je­lenlegi viszonyokat ismerve, 10 percet számítunk, ami na­gyon kevés, akkor a megye ma élő iskolásainak fo­gait négymillió-nyolcszáz­ezer perces munkával ment­hetnénk meg. Miután iskola­fogászati rendelésre napi 84 óra jut, 25 napos hónapokra számítva, és az oktatás teljes idejét 8 hónapban véve, ösz- szesen 1,8 millió perc áll ren­delkezésre. Egy év alatt te­hát a beteg fogú gyermekek­nek alig 25 százaléka része­sülhet kezelésben. Az elmúlt évben a szakrendelők hivata­los adatszolgáltatása szerint az iskoláskorú gyermekek fo­gainak csak 5 százalékát tömték be. Három okát látom annak, hogy még a reális lehetősé­geket sem közelítettük meg. Nem voltak meg a tárgyi és a személyi feltételek, elégte­len volt a szervezés. Felme­rül ugyanakkor a kérdés: ha történetesen minden feltétel adott lenne, akkor is csak a rossz fogak negyedét tudjuk megmenteni? Mi lesz azok­kal, akik kimaradnak a ke­zelésből? Kihúzott fogú, fogtálán, száj nyomorék em­berek nőnek fel. A bajok okai Mint említettem, a fogszú gyakorisága ijesztő méretű, s ez sok más megbetegedés forrása is. Nem egy okra, többre vezethető vissza. Ezek között említem elsősorban a táplálkozást. Sajnos, még az Országos Dietikai Intézet ál­tal kibocsátott receptúrában is vannak olyan ételajánla­tok, amelyek nem megfele­lőek. A pépes ételek rágo- gatása nem alakítja ki a megfelelő rágástréninget. Igazán rágnivaló ételt még a közétkeztetésben is ritkán kapnak a gyermekek. Nem kielégítő a fogmosás helyze­te sem. Sokkal több munka vár ezen a téren mind a családokra, mind az iskolák­ra. Hasznosítani kell azt a vizsgálati eredményt, amely hazánk kútjainak vizét elemzi, s ennek alapján fi­gyelembe venni a fluor­adagolás mértékét, szükséges­ségét, tudván, hogy az igen­csak agresszív mérgező anyag is tud lenni. Meggyőződé­sem, hogy a terhesek felvilá­gosítása is lényeges, táplál­kozásuk, változásaik ismere­te számukra is fontos. Szinte álom, de a fogvédelmet az óvodákban és iskolákban ál­talánossá kellene tenni. Valahol a végén Egy huszonhét európai or­szágra kiterjedő felmérés alapján kiderült, hogy ha­zánk a fogellátás színvonalát tekintve az utolsó előtti he­lyen áll. A javulás jelei igen lassúak. Az Egészségügyi Mi­nisztérium is csak hosszas unszolás után tervezte meg a megyék fogorvosi szerve­zetét. Változtatni kell sok szem­léleten és gyakorlaton, ha előbbre akarunk jutni.' Le kell szögezni: az orvosok fél­nek az iskolafogászati keze­lések fárasztó terhétől. A tárgyi feltételek hiányosak. Nincs megfeleő asszisztencia. Ha valahol mégis minden jól összejön, akkor jön a peda­gógusok győzködése, hogy ne maradjon üresen a szék a rendelőben. Azt mondtam, hogy a megyében kevés az orvos és a szakrendelő. De a jelenlegi kapacitást sem használjuk ki, félig sem! Sajnos ellenőrző útjaink so­rán sok fegyelmezetlenséggel találkozunk az orvosok köré­ben is. Gyakran a rendelési időben zárva vannak a ren­delők, az orvosok nincsenek a helyükön. Megyénk valamennyi szak­orvosához levelet intéztünk, hogy végre egységes elvek alapján induljunk el. Aka­dályozó, hogy a stomatológus főorvosnak is csak tanácsadó és észrevételi joga van, a végrehajtás a tanácsok kezé­ben van. De sajnos ma még ott tartunk, hogy a tanácso­kat is meg kell győzni: nem elég ha van fogorvos, az is kell, hogy a lakosságon ez meg is látsszék. írásom elké­szítésére is azért vállalkoz­tam, hogy ezzel is segítséget kérjek, hogy csökkenjen az a sok akadály, amellyel meg kell küzdeni. Dr. Máthé Judit megyei stom. prev. főorvos KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents