Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-16 / 294. szám
Orsóval Emil: Vitazáró Kivel felesel az ember? saját tükörképével, mások bánatával, csillaghomállyal, belső csenddel, végigmegy az ember az ég sárga dallama alá kiöntött friss úton, szavai göröngyök, valaki vállára tett szerelemmel lép át árnyékán az ember, színenincsen grafitrajznak érzi múltját, süketté borzolódik a pasztell jelenben \ fél is, de meghátrálni nem mer, csak igazítja magán az időt és szinte elviselhetetlen türelemmel álmodozik nagy kék léggömbökről — aztán csontjaival földbe írja nevét az ember. Takács Imre: A szobám ablaka Lemegy a Hold. A Naprendszer megbízhatóan jár az űrben. Halad az ember dolga is, tegye legalább félerővel. Együtt áll most: a mennyezet- és az asztali-lámpa itt benn, ott künn a város fényei a kozmosz izzó ezüst gerezdjével. Ki figyel oda? Bárhova megbízhatóan kik figyelnek? (Dédanyánk autóbusza menetrendszerint érkezett meg.) De a vissza-nem-érkezőt jegyzik? Bár nem kell meghatódni! Fogyóeszköz az ember is, mint a jó szerszám, mint a bóvli. És amiket én művelek itt az ablakon belül... Az mi? Semmi, vagy éppen ugyanaz, ami kint akar rend maradni. Herceg Árpád. Kinek ember vala szép neve Úgy jöttem ide mint aki csodákat akar játszani égig nőni a prés alatt kócolni lecsonkolt lombokat Mert szeretni — azt is kellene kinek ember vala szép neve hozzákocódni tömegben ahhoz ki örök-szeretetlen S ahogy vándor halad levervén százados falat virágok uralmát hagyva hátra- belékötnék sumák halálba Ezért is jöttem mint aki csodákat is tud játszani cipelve magammal Földem — reménynek napszámosa — foga-törten Sóstói falumúzeum-részlet. Csizmadia Attila metszete affajta karakteri szentimen- talizmus, mely a megye nagy szülötte, Kölcsey Ferenc líráját is jellemzi, Vilma néni gyűjteményében is szemünkbe ötlik. A percek koncentrált líraisága, a szerelemféltés romantikája itt is, mint országosan, a reformkortól jó ideig az irodalom jeles költőit, Vörösmartyt, Czuczor Gergelyt és társait is jellemezte — a porcsalmai ifjak is érzelmileg igen leleményesek, élményekben gazdagok és — tegyük hozzá! — sohasem kényeskedők s nem örökítenek meg sikamlós vonatkozásokat. Minden ízében csinos költemény: Omni numero elegáns poéma! — mondhatta a filiaiskolában tanító diáktanár a következő,'a füzetbe is bekerült alkotásocskára: „Kicsiny a lány, nagy a gondjai Anyja kérdi, mégse mondja. / Ha nem mondja az anyjának, / Mondja meg a galambjának ...” E faluban a múlt századokban is ismert volt a „szerelemgyerek” problémája. A vagyoni különbségek — a nem nagy gazdasági különbségek ellenére is — gyakran okoztak olyan emberi kényszerhelyzetet, hogy a kicsit is tehetősebb szülők még akkor sem adták feleségül lányukat a szegényebb legényhez, ha azok a szerelem előjátékaiban részeltetvén egymást, az utód túl korán jelentkezett. Ily kivételes emberi exkurzióként jegyezte fel valamely humánista a Vilma néni füzetkéjébe ezt a szituációt is ekként: „Ki vagyok én, mi a nevem / Ne kérdezd, csak jöszte velem, / Én is szerelemfi vagyok, / Szép leányért élek-halok. / Midőn ölben viselt dajkám / Gyakran dúdolt: édes babám! / Most magam is dajka lettem, / Mert van babám, kisebb testem!’’ Mint Vilma néni füzetkéjéből kitetszik, a női kötelesség régebben is, és századunkhoz közeledőén: sok nehéz munkából állott össze. Tél végére meg kellett fonni a szöszt, hogy az anyák tavaszelőn megkezdhessék a szövőmunkát, legyen ingnek, kendőknek, lepedőknek való elegendő: „Fel leányok, paripára, ki guzsalyra, ki rokkára, / Hájjá ha, hájjá ha! / A legénynek sincs itt helye / (Szerk. megjegyzés: Bezzeg volt régebben!) Ott a szurdék, bújjék bele /, Hájjá, hájjá, ha! / Ne kíméljük ujjainkat, / Pödörjük meg fonalunkat / Hájjá, ha, hájjá, ha! / Ez o legény kész trombita, / Ügy hortyog az istenadta. / Menjünk haza, menjünk tehát, / Fonó lányok, jó éjszakát!” De azért a verselésre, olvasásra, gúnyolódásra is kész lányok fantáziavilága igen színes kaleidoszkóp, a sokrétű érzelmek is beleférnek. Az állhatatlan lány is megörökí- tődött a fentiekben. De •*. vr .xjw ji»i másik énje, a partnert kereső is strófát kapott, imigyen: „Ha szeretőm betoppan, / Szívem egy nagyot dobban. / Varrótűmet elvesztem, / Kis ollómat elejtem, / Éj-haj, kis ollómat elejtem. / Csak egy legyen, aki higgyjen, / Tüstént a paphoz viszen, / Ej- haj, tüstén a paphoz viszen.” (Óhatatlanul bekívánkozik ide. hogy elmondjam, ezt a vőlegényre ácsingó nótács- kát a harmincas évek közepe táján Olcsvaapátiban, idős Bartha Lajostól is hallottam.) * Ha még a magyar ősi írástudás, a nép tudásszomjának a XIII. században már kinyíló szellemiségét keressük: „jödögélnek elő” eztán is nem kevés számú kéziratos verses könyvecskék! Ezekből nem várt módon bukkannak elő olyan kulturális értékek, melyek az írástudás, s egyben a népszeretet kissé már elmosódott nyomait reflektorfény alá veszik ... ... Ez a porcsalmai, avagy olcsvaapáti fonólányka — mint láthattuk — könnyen veszthette el tűjét és ejthette el ollóját. Nekünk azonban nem szabad egykönnyen elejteni toliunkat, ha az évezredes magyar írástudás és művelődésvágy nyomait fedezhetjük fel. Erdős Jenő MEGYÉNK TÄJAIN Sza mossa lyi V alamikor az 1970-es árvíz után történt. Autónk Szamossályi felé robogott, s a falutól 3—4 kilométerre egy nehéz terhet cipelő idős ember gyalogolt az úton. Nem fordult hátra a motor zajára, csak akkor nézett ránk, amikor megálltunk mellette. — Tartson velünk — invitáltuk az öreget, s míg Szamossályiba értünk, sok mindent megtudtunk tőle. A nevét már elfelejtettem, de arra emlékszem, hogy egy dinnyéért gyalogolt be Jánkmajtisra hetvenöt éves fejjel, mert beteg felesége azt kívánta. A kapuban búcsúztunk tőle, s hogy a fuvart valamiképp meghálálhassa, a dinnyét akarta nekünk adni. Azóta nem jártam Szamossályiban, s kíváncsi voltam: mennyit változott a falu, mennyit változtak az emberek. A falu képe alaposan meglepett. Nem a másutt is megtalálható új házak, kerítések, a háztetőkön magasodó antennák, hanem az vonta magára a figyelmet, hogy a község szélén valamikor domb emelkedett, ma pedig hatalmas tó foglalja el helyét. Halványdomb volt, s ma is az a neve, de tavaly óta nem szárad ki belőle a víz. Az évtizedekkel ezelőtt ültetett, hatalmassá nőtt nyárfák egy része még tartja magát, soknak a gyökere azonban megadta magát, s most koronájuk fejet hajt az erősebbnek bizonyult ,víznek. Mondják: valamikor Csaba Miklós nagyságos úré volt ez a terület, aki kegyetlenségével írta be nevét Szamossályi történetébe. Már akkor le kellett venni a fejről a kalapot, ha valaki letért a kövesútról a kastélya felé, 1940-ben pedig lelőtte egy cselédjét, mert ünnepnap lévén nem ment ki vizet ereszteni a birtokra. Emlékeznek egy másik lövésre is: akkor egy gyereket lőtt le a fáról a nagyságos úr, hogy ne ehessen az ő gyümölcséből. — Sok szegény volt ebben a faluban — mondja a mai szamossályiak egyik „kenyéradója”, Lőrincz Sándor tsz-elnök. — Tavasszal az emberek kétharmada már a szó szoros értelmében éhezett. Ma 145 forintot fizet egy 10 órás napra a termelőszövetkezet. Falujárásra indulunk. Üj és régi házak, kis és nagy porták, mindegyik kert tele gyümölcsfákkal. Míg másutt az újat mutatják, itt a tsz-központtal szemben lévő ház a kuriózum, amelyet az azóta már elhunyt Ács Antal épített: ő vetette hozzá a vályogot, ő ásta az alapot, ő rakta a falat, ő vágta a tetőre a nádat, s ő tette olyan takarossá az egész portát, amilyen nádfedelű házban aligha akad még egy a megyében. A templom ferde tornya a másik érdekesség, amelynek dőlését 1950-ben sikerült megállítani, amikor újjáépítették alatta a hajót. — Ha már itt járunk, a templom gazdájáról, a papról is érdemes néhány szót szólni — mondja Dudás Ferenc tanácsi kirendeltségvezető, aki 23 évig volt Szamossályiban vb-titkár. — Guti Sándornak hívják, s nagyon szeretik a helybeli emberek. Nincs tanácstagi beszámoló, falugyűlés, népfrontrendezvény nélküle, de az elődje, Szabó Béla is olyan ember volt, hogy ha nem áll fel azon a gyűlésen, amikor a tanács „házasságra” lépett a jánkmajtisival, aligha sikerül megszavaztatni az egyesülést. Ez — mármint az egyesülés — 1973-ban volt. Az addig önálló Szamossályi egy lett a hétből, amely Jánkmajtishoz tartozik, de nem siránkozik senki az összevonás miatt. A volt tanácsházán intézhetik el az emberek ügyeiket, s minthogy az ügyfélfogadásra kisebb hely is elég, egy 2500 kötetes olvasóteremmel ellátott könyvtár is kitelt belőle. Van kultúrház, ifjúsági klub működik benne, van vezetékes víz, van orvosa a falunak, van hat tanterem, de kettőre még szükség lenne, s pedagógust is könnyebben kapnának, ha szolgálati lakás is lenne. — Nem volt nekünk kevés a tantermünk — mondja Szórádi Lajos, a pártvezetőség, titkára — csak azóta kevés, amióta Hermán- szeget ide körzetesítették. Van kétcsoportos óvodánk, kétcsoportos napközink, s az idén Jánkmajtis és Szamossályi között felújították az utat. Azért nincs minden rendben. Az új út elvezet a kompig, de Hermánszeg felé, ahol a busz jár, oda már nem építettek utat. Alig hangzik el a kompszó, egyszerre ez válik a beszélgetés középpontjává. Mert igaz, hogy Szamossályit Jánkmajtis, Hermánszeg, vagy Szamosújlak felől is meg lehet közelíteni busszal, de Porcsalma felől csak komppal érhető el, pedig a Szamoson túl, a porcsalmai határban van 900 holdja a termelőszövetkezetnek. Most egy egyezség alapján 40 ezret fizet a tsz a komphaszna- latért, de január 1-től ez a kedvezmény megszűnik, s akkor nagyon drága lesz a folyón túli föld művelése. — Ügy tudjuk, napi 500 forintot kell majd fizetni a tsz-nek — mondja az elnök — aztán fizet a tag, ha ebédet visz a család másik tagjának. Igaz, gyalog 1 forint, de kerékpárral már kettő, s oda-vissza naponta ez már nem is kicsi összeg. A tsz-nek is rengeteg a szállítani valója. Az lett volna jó, ha valami földcserével rendezhettük volna ezt a gondot. De mit adna azért a 900 holdért Porcsalma, amikor nekik itt, a mi Szamossal körülvett kis határunkban semmijük sincs? Nézzük a kompot, rajta a takarmánnyal megrakott szekeret. Percekig figyelünk, míg néhány centit mozdul előre, s tán félórába is kerül, míg átér a sályi oldalra. De mi van, ha alacsony a víz? Míg a folyópartról visszafelé; jövünk, házakra mutogat a párttitkár, a tsz-elnók: ez is üres, abban sem lakik már senki, itt egy 80 éves asszony él, s nemigen lesz gazdája a háznak, ha ő is elköltözik az élők sorából. Pedig Sályi nem is fogyó falu, vagy csak hosszú évek után lehet kimutatni, hogy néhánnyal csökkent a lakosság száma. Pedig gond volt, s még ma is az az emberek munkába állítása. Itt még nem ismerik a mérleghiányt, vonzotta, vonzza a közös a fiatalokat, de nagyon meg kellett gondolni: hányat vegyenek fel, mert a tagságnak munkát is kell biztosítani. A határ pedig csak tavaly nőtt meg: akkor lett 1500 hektár, amikor Hermánszeggel egyesültek. A tóvá mélyült Halványdombbal szemben lévő tsz-majorba invitálnak. Az utcai fronton a volt gyümölcsosztályozó fedele alatt kőművesek dolgoznak. Forog a betonkeverő, telik a kiszélesített alapnak ásott gödör. Bemutatkozunk. Valamennyien a tsz dolgozói, egymilliós munkához láttak, hogy — ha minden jól megy — május elsejétől 40—45 asszonynak munkát adjanak. Nem gyümölcsmanipuláló, hanem ruhaüzem készül: a Debreceni Ruhagyár kis üzeme lesz itt. Nemes Istvántól, a Jánkmajtisi Nagyközségi Közös Tanács elnökétől — aki ezen a napon Szamossályiban intézte a lakosság ügyes-bajos dolgait — a helybeliek örömeiről, gondjairól érdeklődünk. Az örömök közt az eredményeket — az óvodát, a napközit, a klubot, a könyvtárat — említi, azt sem felejti el, hogy amióta a Jánkmajtisi ÁFÉSZ Sályiban az ellátás gazdája, új ABC épült, hogy ebben a kis községben 60 kocsitulajdonos van, 13—15 milliós a betétállomány, hogy évente 25—30 gyermek születik, hogy a tanácsban a legszókimondóbbak a szamossályi emberek. De gond is van bőven. Jövőre hozzálátnak a közvilágítás korszerűsítéséhez, de kellene még tanterem, szép, de kicsi a presszó, s szégyen ide, szégyen oda, sokat isznak az emberek. Helybeliek mondják: nincs család, ahol ne főzetnék a pálinkát, de nem tudnak any- nyi sört vinni, amennyi órák alatt el ne fogyna. Igaz, így vannak a kenyérrel is: ha megérkezik az ABC-be a kenyereskocsi, néha órákat kell sorba állni. Egy kis — akár csak napi 4 órát nyitva tartó — kenyér-tej- bolt kellene, s mindjárt megszűnne a zsúfoltság, a sorban állás. B úcsúzáskor ismét a közel 10 éve diny- nyéjét felkínáló idős emberre gondolok, mert hozzá hasonló nyíltszívű embereket ismertem meg. Futballistát, aki a betonkeverő mellől rohan az edzésre, tsz-ta- gokat, akik a közös munka után 220 tehénnel, 5—600 sertéssel bajlódnak a háztájiban, a közösségért dolgozókkal, akiknek sok közük van ahhoz, hogy 180 cigány közül már senki nem lakik putriban. Balogh József KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1979. december 16.
