Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-02 / 282. szám

1979. december 2. o Koczog Ákos: Négy kérdés az iparművészetről Környezetünk kultúrája (1.) Hegyei és országos horizont Merre tart a Szemle Szemereki Teréz: Kerámia plasztika ÜGY LEGYEN SZABOLCS-SZATMÄRI, hogy országos mércével és szemmel mérje és nézze a világot. Az országos látókör és kite­kintés azonban ne vegye el a sajátos megyei arculatot. Eszmei-szellemi fundamentumá­ban hasonlítson a többi megyei „társához”, de formálja meg önarcképét. Különbözzön, legyen más, mint a többi. És váljék a me­gye szellemiségének összefogójává, amolyan alkotóműhellyé, szoros kapcsolatban a min­dennapok valóságával, változásaival, gond­jaival. Segítse azok eredményes megoldását. Nem szó szerint idéztük az „igénylistát”, amely az egyik több évvel ezelőtti Szemle- ankéton megfogalmazódott. A Szabolcs-Szat- mári Szemle, a megye gazdasági, társadalmi és kulturális folyóirata az eltelt évek során közel került ahhoz az állapothoz, hogy mindjobban megfeleljen a követelmények­nek. Ennek kitapintását szolgálta az a meg­beszélés, amely a közelmúltban szerzői és ol­vasói vita alapján igyekezett felmérni a leg­fontosabbat: milyen szerepet tölt be a me­gye negyedévenként megjelenő folyóirata Szabolcs-Szatmár életében. AZÓTA A FOLYÓIRAT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁGA összegezte a tapasztalatokat, értékelte az utóbbi évek eredményeit, a fo­lyóirat további munkájába beépítette az an­két javaslatait. Ezek után időszerű kérdés: merre tart a Szemle, milyen tartalmi-szer­kesztési, profilbeli változásokat terveznek, hogyan igyekeznek olvasmányosabbá tenni a folyóiratot és a jelenleginél több egyéni elő­fizetőhöz eljutni a megye mind több telepü­lésén. A Szabolcs-Szatmári Szemle az utóbbi években országos színvonalú folyóirattá fej­lődött, a hasonló jellegű, nem fővárosi folyó­iratok között jó helyet foglal el. Megállapí­tását a Valóság idei 10. számának egyik ta­nulmánya is megerősíti (a szerző Vekerdi László), amelynek lényege: a megyei folyó­iratok, így a Szemle is, magukra találtak a 60-as évek második, a 70-es évek első felé­ben. A Szemle közérdekű írásai elősegítik a megye gazdasági, társadalmi, kulturális fel­adatainak megoldását. Erőssége a közérdekű tudományosság, a helytörténeti és emléke­zés-irodalom ápolása, valamint a városter­vező és építő koncepciók közreadása. Külö­nösen színvonalasak a tematikus számok, amikor is egy-egy fontos kérdés többoldalú, komplex feldolgozása kap helyet a folyóirat hasábjain. ARRA IS IGENNEL FELELHET a Szem­le szerkesztő bizottsága, hogy sikerült-e szel­lemi alkotóműhellyé válni, amely köré a megyében élő és dolgozó értelmiségiek, tu­dományos és gazdasági, társadalmi szervek munkatársai tömörülnek. Elsősorban írásaik­kal, állásfoglalásaikkal, kritikai véleményük kifejtésével. Népes szerzőgárda vesz részt a Szemle munkájában, akiket megyén kívüli, innen el­származott toliforgatók is támogatnak me­gyei-országos szellemi áramkörbe kap­csolható mondanivalóikkal. Tematikában, hangvételben, szemléletben országos ho­rizontú folyóirat a Szemle. De gondja van arra is, hogy erősítse az egészséges lokál­patriotizmust, anélkül, hogy falakat akarna emelni a megye határainál. Sőt e falak le­bontásában is részt vállal, legyen szó káros, megyén belüli elkülönülni, elzárkózni akaró szemléletről, vagy éppen ennek ellenkezőjé­ről, a Szabolcsban elért bármilyen fajta eredmények országos elismeréséről. RÉGI KÉRDÉS VISZONT, milyen arcu­latot öltsön a Szemle? Váljék irodalmi-mű­vészeti folyóirattá, mint hasonló, nagyobb múlttal rendelkező folyóirattársai? Legtöbb bírálat az úgynevezett „profiltalanság” miatt érte eddigi működése során a folyóiratot. Vegyes, minden megtalálható benne, alig van egyéni karaktere — mondják bírálói. Lehetne-e más, kívánnak-e változtatni? A Szemle szerkesztő bizottsága a kérdésre kér­déssel felel: milyen legyen a folyóirat, mi in­dokolja, hogy például irodalmi orgánummá alakítsák... Gazdasági, társadalmi és kulturá­lis folyóirat, ez áll a címlapján és ez felel meg a folyóirat jellegének, tartalmi képének is. Tegyük hozzá, a valósághűségnek is ez felel meg jelenleg, nem érettek még a felté­telek arra, hogy irodalmi folyóirattá alakul­jon, mert nem él a megyében annyi alkotó, akik „termése” meg tudná tölteni a hasá­bokat. Más kérdés viszont, hogy tovább sze­retnék finomítani a Szemle kialakult és jel­legzetes vonásait. Többek között a kultúra­művészetek eddig elhanyagolt területeit is bekapcsolják a tematikába, így például a ze­nét. Szeretnék jobban megosztani a felada­tokat a szabolcsi „Pedagógiai Műhellyel”, a másik időszaki folyóirattal, amely olykor amolyan „kis Szemlére” hasonlít. A versek, novellák, képzőművészeti munkák éppúgy megtalálhatók hasábjain, mint egyéb témák. Jó lenne, ha a határvonal élesebben ketté­válna a Szemle és a Műhely között. Mindkét folyóiratnak hasznára válna. LÉNYEGES TARTALMI, PROFILBELI VÁLTOZÁST tehát nem terveznek a Szem­le szerkesztői, de igyekeznek erősíteni a fo­lyóirat vitázó, az egyes kérdéseket több ol­dalról megközelítő munkák rangját és ható­sugarát. Folytatják a tematikus számok szerkesztését, még jobb előkészítéssel és gondossággal. Hatókörükbe kívánják vonni a megyeszékhelyen kívül a városokban és na­gyobb községekben élő és dolgozó értelmi­ségieket, mint szerzőket és mint a folyóirat patronálóit, népszerűsítőit. Kihelyezett szerkesztő bizottsági ülések­kel, olvasói ankétokkal is közelebb akarnak jutni napjaink valóságához és az olvasók különböző rétegeihez. A Szemle jelenleg 1300—1500 példány­ban jelenik meg, néhány éve országosam is árusítják, de gond, hogy a megyében két­harmadrészben közgyűjtemények, könyvtá­rak rendelik meg. Kevés az egyéni előfize­tő. Törekvéseik közé tartozik munkás olva­sói rétegek körében is erősíteni a folyóirat szellemi kisugárzó, orientáló, tudatformáló és nevelő funkcióját. ÉS AZ OLVASMANYOSSAG: az olykor fá­rasztó és terjedelmes írások helyett rövidebb, lényegre törőbb és hangvételében is az ol­vasóhoz közelebb jutó stílusra „hangolják” a toliforgatókat. Gondolva az ősi felisme­résre: minden írás annyit ér, ahányan el­olvassák és amennyit magukévá tesznek be­lőle az olvasók. Páll Géza Telefonos nap — VALÓBAN FONTOS TÁRSADALMI SZERE­PÜK VAN A TÁRGYAK­NAK? Gyermekkorom óta foglal­kozom iparművészettel. Tíz­éves alig múltam, hogy Gor- ka Géza csodálatos, fémes fé­nyű mázaira felfigyeltem, az agyag kínálta értékekre. Ka­masz koromban bútort ter­veztem, a Bauhaus szellemé­ben, anélkül, hogy tudtam volna erről a máig ható ha­talmas mozgalomról„ mely az egyszerűség, anyagszerű­ség, az épület és belseje egy­ségének eszméit írta zászla­jára. Természetes és magától értetődő volt ez. A két hábo­rú között mégis kevesek gondja volt, hogy rendet te­remtsenek, s a tudatos vá­lasztásra figyelmeztessenek. Nem is alakult ki stílus, zűr­zavaros utánérzések uralkod­tak. Ma tudatosan alakítjuk ki környezetünket. így kor­szerű. Ami akkor személyes ügyünk volt, ma társadalmi üggyé vált. Huszonöt éve, hogy az ipar­művészet ismét magára irá­nyította a figyelmet. A nagy volumenű lakásépítkezés, a berendezésük, de szaporodó középítkezéseink is, színese­dő, s változatokban versen­gésre kelt öltözködésünk új s bőséges feladatot adott ter­vezőinknek. Megelevenedett az Iparművészeti Főiskola élete, s ma a már-már élet­művükre visszatekintő nem­zedékek, a negyven-ötven­évesek úttörőnek tekintik múltjukat. A hatvanas évek elejét csodálatos pezsgés ha­totta át. Nagy vállalkozások, szép ámulások ideje volt ez. Művészetünkben a tárgyak világa biztonságot ígért. De zsákutcába tévedt néha az iparművészet is. Külföldet tekintette elöljárónak textil- művészetünk, s köztük is a Lausanne-ban megrendezett kétévenkénti bemutatókat, s kerámiában a nem kevésbé meghökkentőt kereső Faen- zát, ahol az extravagancia, polgárt bosszantgató különle­gesség lett mértékadó. Nem véletlen, hogy finnek, dánok, norvégek tartózkodóan figye­lik ezt az egyre inkább ab­szurditásra törekvő versen­gést. S talán az sem, hogy o hazai követők egyre erősebb kritikát kapnak. Tárgyaink világában ma már a „művé­szet” megváltásnak hitt jel­igéjét sem hangsúlyozzuk. Ipar, kereskedelem, szükség­let bonyolult egészében a művészi megjelenítés csak ki­csi szerepet kér magának. Osztályrészét követeli ugyan, de nem elbizakodottan. Tárgykultúránk nem ve­szítheti el társadalmi hátte­rét, ha már egyszer ipari és kereskedelmi bázisai olyan gyengék. Vagyis: ha egyszer új társadalmi értékeket aka­runk, ha valóban új társadal­mat szeretnénk teremteni, és, ha ennek kétségtelen jelei vannak, tárgykultúrája, ipar­művészete nem ellenkezhet vele. Nem hazudhat. Pedig be sokszor teszi. Mímeli a mű­anyag a természetest, mímeli a nemes fémet oxidált alumí­nium, leplezzük szerény kö­rülményeinket terpeszkedő bútorokkal, s egyszerűség he­lyett fantáziátlan, bazári a környezetünk. Sajnos, az a tervünk, hogy a tömegek szá­mára hozzáférhető, művészi értékű tárgykultúrát teremt­sünk, iparit és egyedit, alig valósult meg. Addig nem a mi hibánk, míg magunk dönt­hetünk: mit választunk. De sajnos, gyakrabban a tárgyak döntenek, ők választanak minket. Szükségből, sietség­ből, az: ez van, ezt kell sze­retni anekdota keserves való­ságából. Minden kor megte­remtette a maga stílusát, tár­gyaiból pontosan megrajzol­hatjuk emberét. Mi is azon vagyunk, hogy magunkat ad­juk. Mégis, mi áll nem egy­szer eszméink s a gyakorlat között? Következő írásunk­ban erre keresünk választ. (Folytatjuk) Éles csörgés verte föl a mély, álomtalan kábulatból. Oda akart nyúlni, hogy meg­fojtsa a vekkert, de a moz­dulat legyintésbe ment át, és kilépett az ágyból. Hatalma­sat nyújtózott, még a lábuj­jai is ropogtak bele, de csak nem derült jobb kedvre. A fürdőszobában megengedte a tust, egy ujját alátartotta: ma reggel sincs meleg víz. Elzárta a csapot, odalépett a polchoz: a készülékben még a tegnapi penge van, úgy ko­szosán ... majd kiugrik nap­közben, s megborotválkozik a borbélynál. Visszament, ledobta a pi­zsamát, öltözni kezdett. Mi­kor az óráját csatolta föl, csörgött a telefon. — Kezét csókolom, mama. — Jaj, kisfiam! — jött az ünnepélyesen remegő hang. — Ügy izgultam, hogy nem lesztek már otthon!... Há­nyadik már? Számolod még? — Igen, mama. A tizedik évforduló. — Ügy jó — lágyult el a hang. — Csak számoljátok, kisfiam! Mi is negyvennyolc évig számoltuk szegény édes­apáddal ... Bal kezébe vette át a hall­gatót, és nyúlt a zsebkendő­ért, megtörölni a homlokát. Édesanyja csak beszélt: — ... s most, hogy kint van a temetőben, még most is számon tartom! — Igen, hogyné... — mondta, és a megszakítóbil­lentyűt nézte. — Jaj! — riadt meg az édesanyja. — Letelik a há­rom perc! Karácsonyra úgyis jöttök! — Igen, persze! Nagyon kedves voltál, mama, nagyon köszön... — a vonal már süket volt. A titkárnő kilenc után nyi­tott be. Hozta az aktákat, csípőinek mérsékelt ringatá- sával, szőke, ötcentis hajával, szőke almamelleivel a szita­szövet alatt — minden szőke volt ezen a nőn, még száján a rúzs is. — Kösz — fejezte be a fér­fi az aláírást. — Tízkor majd elmegyek; háromra pedig ko­csit kérek. — És ? ... — mosolygott a nő várakozóan. A férfi kedvetlenül csú­szott lejjebb a széken: — És mit csinálsz, ha hir­telen beüt a hosszú haj di­vatja, vállra omló hullámok­kal, elöl frufruval? — Parókát veszel, drágám! — mondta a nő, s ment ki, egy fokkal erőteljesebb csí- pőringással. Ahogy a borbélytól jött vissza, Macát látta közeledni. Ez a dundi nő mindig vib­rált, pattant, serdült, ez volt benne a fő vonzerő. Most lassan, szinte tagoltan lépke­dett. — Mi van veled? — kér­dezte, mikor kezet fogtak. Az asszony csak legyintett s belekarolt. A körúton beül­tek egy presszóba. Maca az összes cukrot bedobálta a po­harába, s kezdte törögetni a kanállal: — Válik. — Sajnálod? — A fene! A férfit valamelyest meg­nyugtatta a másik zaklatott­sága: — Szereted? A nő cigarettát vett elő: — ö a felperes! — Á! A presztízs! — Marha! — ugrott föl a nő, és elrohant. Elégedetten nézett utána. Valahol megvan a telefon­száma. Dudás László formatervezése: optikai kijelzésű mérleg Szekeres Károly: Étkészlet KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents