Kelet-Magyarország, 1979. december (36. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

1979. december 16. o Koczogh Ákos: Négy kérdés az iparművészetről Környezetünk kultúrája (3.) — HOL VESZÍTJÜK EL AZ EMBERI LÉPTÉ­KÉT? Egyik nagy városunk fő­építésze magyarázta, hogy városának régi hangulata nem veszhetett el az új tíz­emeletes házak tövéből sem, hiszen a lakóházak földszint­jére üzleteket terveztek vé­gesteien végig. Nos, ez a szá­mokban, panelekben, üzle­tekben való gondolkodás le­het, nem feledkezik meg az utcákra boruló fákról, de megfeledkezik az emberről, akinek nem a kivilágított üz­letsorok — egyik olyan, mint a másik — jelentik a humá­numot, legalábbis nem úgy, ahogy a lebontott város „vénkertjében”, „libakertjé­ben” az ősszel égetett ve­nyige fanyar füstje, a csen­des, kanyargós utcák inti­mitása volt — többek között — emberi. Nem a dohos há­zakról van szó, nem salétro- mos falakról, melyek való­ban bontásra ítéltettek, ha­nem arról az atmoszféráról, amit a kirakatos város nem pótol. Nem a panel a hibás, hanem az ember, ha a pane­lekbe nem visz változatot, életet, s nem emberszabásúra méretezi és hibás az építész vagy bútortervező, aki csak számokban, gazdaságosság­ban gondolkodik. A gazdaságosság a teljes értékű tárgyaknak csupán egyik feltétele, épp úgy, mint a hasznosság és szépség. De együtt a három kimeríti, azt. amit környezetünk tárgyi vi­lágától számon kérünk. Ne gondoljunk itt valami szá­mokban lemérhető,' gyorsan betakarítható haszonra. A haszon hosszú lejáratú köl­csön, ami évek alatt amorti­zálódik, s van közvetlen, praktikus oldala, de van köz­vetett, erkölcsi is. Hasznos, ha egy járművön gyorsan elérkezünk célunkhoz. De le­von ebből a haszonból — s rossz hatással lehet közérze­tünkre —, ha kényelmetlen, ha bezárva érezzük magun­kat benne, ha kellemetlen színei vannak, vagyis, ha szerkezete, arányai, színei nem keltenek jó érzést, biz­tonságérzetet. Mert a szép­ség gyűjtőfogalom. A szerke­zet, forma, arányok, vonal- vezetés, szín, stb. áll össze bennük olyan egységgé, ame­lyet szépnek mondunk. A szépséget végképp nem le­het számokban lemérni, nem sorolható paragrafusokba, nélküle még áll a ház, s ro­bog a vonat, de hiánya meg­foszt tárgyaink erkölcsi érté­kétől. Nem mindegy, hogy tiszta, tágas ablakból lát- juk-e a tájat, vagy szennyes üvegen át. Király József: Asztal Eöry Miklós: Részlet az Amphora üzlet belső kikép­zéséhez. Házról, vonatról, tájról be­széltünk. Ezzel is utaltunk arra a nagy egységre, mely­ben gondolkodunk. Az épü­letnek szervesen bele kell il­leszkednie a tájba, az épület­belsőnek összhangban kell lennie az épület egészével. Illetőleg: jobb, ha összhang­ban van. Várostervezés, épü­lettervezés, belsőépítészet, iparművészet — mondjuk er­re, ha műfajokról beszélünk, de ezek az elhatárolások mesterségesek, s legfeljebb arra alkalmasak, hogy tájé­kozódjunk. Veszedelmessé válhatnak azonban, ha egyik vagy másik részletet a teljes egész rovásra, hátrányára ki­emeljük, előnyben részesít­jük. Vagyis: nem fontosabb, vagy kevésbé fontos egyik vagy másik, hanem más a feladata. Ám a pohárnak, széknek, a fal színének, a lépcsők magasságának, a jól csukódó kapunak, a házak egymástól való távolságának, a zöld gyepnek, bokroknak, fáknak, játszótérnek, a csend­nek, tiszta levegőnek egyfor­mán az ember jó közérzetét kell biztosítania. Az építész­nek, iparművésznek épp oly nagy a társadalmi felelőssége, mint az üvegtervezőnek. Nálunk elhatárolják a mű­fajokat, s figyelik, nehogy bárki átlépje diplomája ha­tárait. Ezt az elreteszelést a finnek, dánok, a franciák nem ismerik. Alvar Aalto, korunk finn építésze nem csu­pán városokat tervezett, s kórházakat, iskolákat, közte­reket, múzeumokat, de lám­pákat, kilincseket, bútorokat!, s üveget is. Hasonlóan Le Corbusier, századunk másik nagy példája. Két kiindulási pontjuk volt: a nagy egész (táj, tele­pülés) és az ember, s a kettő fókuszában teremtették épü­leteiket, enteriőrjeiket. Az ember természetes szüksége így nem került ellenkezésbe a környezettel. Le Corbusier azt mondta: „Egyetlen mér­téket fogadhatunk el, mely minden kérdést a gyökeréig vezet vissza: az emberi mér­téket. Az ember, — a ma egész társadalma meghatá­rozott környezetben él. Meg kell teremteni az egyensúlyt az ember és környezete kö­zött”. Ez az egyensúly azon­ban minduntalan veszélyben van. Hol a magunk teremtet­te tárgyi környezetünk ma­rad le, hol a maradi ember mozog idegenül korszerű kör­nyezetében, azaz: elveszít­jük az eYnberhez méltó lépté­ket. Egyik sem az egyensúlyt példázza. Még veszélyesebb, ha álmodern környezetet épí­tünk magunk köré, ha nem valóságos értékekkel élünk, de hamisakkal, ha csak tet­szelgőnk, kérkedünk java­inkkal, de életünk eleven cá­folata esetleg tisztes környe­zetünknek. Hogyan teremt­hetünk egyensúlyt? Keres­sük erre a választ. (Folytatjuk) Jövőbe tekintő iskolatelepítés Felfelé ível a népességi grafikon KI MONDJA MEG, HÁNY GYERMEK SZÜLETIK me­gyénkben a következő öt-hat évben? Hol lesz nagyobb a népszaporulat, hol lesz szük­ség több óvodára, iskolai tanteremre, pedagógusra? A kérdésre ma már egyre 'job­ban keresik a választ me­gyénkben is, de az is igaz, hogy még gyermekcipőben jár nálunk a jövőkutatás, a „jövőbelátás”. Természetesen nem a tu­dományos igényű jövőkuta­tásra gondolunk, hanem az elkövetkezendő években vár­ható változások gondos, szakszerű elemzésére, amely ma már nélkülözhetetlen a legkisebb községben is. Még a jelen valóságának sokrétű ismeretével és elemzésével is sok helyen adósak marad­nak; még nehezebben boldo­gulnak a fejlesztések iránya­it eldöntő szervek a jövő út­jainak kijelölésével. Hol kell óvodát, iskolát építeni és mennyit, hogy pontosan ott és annyi épüljön, — nem több és nem kevesebb — mint amennyire várhatóan szükség lesz a következő években? Ki ne hallott volna nagy buzgalommal — és jó szán­dékkal — megépített külön­böző létesítményekről, ame­lyek a jelenben ugyan cél­szerűnek tűntek, de holnap, holnapután már vagy kicsi­nek, vagy éppen nagynak bi­zonyulnak? Olykor a fej­lesztéseknél nem veszik elég­gé komolyan a népesség várható alakulását, a nép- szaporulat jellemzőit, a vá­rosba és nagyobb községek­be áramlás következményeit. A demográfiai elemzések nélkül ma már aligha kép­zelhető el egyetlen óvodai, napközis hely, vagy bármi más „szentesítése”, különö­sen nem egy-egy több milliós iskola vagy egyéb beruházás. SZABOLCS-SZATMÁR MEGYÉBEN az utóbbi nyolc évben 11 százalékkal csök­kent az általános iskolai ta­nulók száma. Az utóbbi években azonban gyorsul a növekedés. Ez a szám azt jel­zi, hogy a demográfiai rob­banásnak is nevezett ugrás­szerű népességszaporulat még nem érte el a gyújtópontot, - de mindinkább közelebb ju­tunk hozzá. A „11 százalék” igen bonyolult feladatot ró a megye iskolahálózatának fej­lesztőire. A községekben ugyanis csökkent az általá­nos iskoláskorú gyermekek száma, de a városokban soha nem látott mértékben emel­kedett a létszám. Ugyanez még erősebb az I. osztályo­soknál, a megye városaiban 80 százalékos emelkedést mértek a szakemberek, a községekben pedig 14 száza­lékos csökkenést mutattak ki. Egy nemrégiben végzett megyei népi ellenőrzési vizsgálat is felhívja a figyel­met a demográfiai helyzet alakulásából következő fel­adatokra. Egyértelmű, hogy elsősorban a városok és na­gyobb községek szorító óvo­da- és iskolai gondjait kell megoldani és a fejlesztéseket a lehetőségek szerint oda összpontosítani. A városba költözés üteme nem lassult, sőt, tovább növekedett. A szociálpolitikai kedvezmé­nyek a lakás juttatásnál a vá­rosi lakosság gyermekszapo­rulatának még erőteljesebb gyarapodását segítik. Nem elegendő lakást építeni, az­zal egyenrangú igénnyé lé­pett elő az óvodák, iskolák, napközik, különböző gyer­mekfoglalkoztatók létrehozá­sa is. KÜLÖNÖSEN NAGY GONDOKAT OKOZNAK fő­ként a kisgyermekes csalá­dok iskola iránti igényei a megyeszékhelyen, Mátészal­kán és Nyírbátorban. A há­rom városban egy tanterem­re általában két tanulócso­port jut, az oktatás két mű­szakban, délelőtt és délután zajlik. A nyíregyházi 9-es és 5-ös általános iskolában az egy tanteremre jutó gyer­meklétszám már-már meg­engedhetetlen, 73 gyermek „osztozik” egy tantermen. Egy tanulócsoportban a me­gyében általában 26 gyer­mek található, a városokban ez kettővel több. Nem könnyű feladat ala­pos elemzést készíteni min­den településen a népesség várható alakulásáról. Van­nak azonban olyan fogódzók, amelyek segítenek a fejlesz­tések tervezésénél. A váro­sokba és nagyobb községbe való költözés üteme, ha va­lamelyest mérséklődik is, mint fő tendencia továbbra is jellemző marad. Ezekkel szükséges számolni azoknak a kisebb, vagy közepes né­pességű községeknek, ahol eddig is jelentős volt az el­vándorlás. Ez óvatosabb tan­teremépítésre inti őket. Ha­sonlóan az a körülmény is, hogy a községekben maradó családokban általában keve­sebb gyermek születik, mint a városi családokban, ahol a szociálpolitikai kedvezmé­nyek jócskán befolyásolják a családtervezést, a gyermekek számának alakulását. A DEMOGRÁFIAI ROB­BANÁS küszöbén már túl is vagyunk — mondják a szakemberek. Az utóbbi években megyénkben is fel­felé ível a népességi grafi­kon. Még nagyobb munkát ad a tanácsi, oktatási és tár­sadalmi szervek munkásai­nak az iskola-előkészítés, az óvodai nevelés jobb meg­szervezése, az iskolai első osztályok indításának meg­alapozása. Jelenleg a szabolcsi gyer­mekek kétharmada részesül óvodai nevelésben, mielőtt az iskolába kerül, 22,7 százalék pedig iskola-előkészítőre jár. De még így is kimarad né­hány százalék, — néhány száz gyermek, — elsősorban cigánycsaládokból, akik min­den előzmény nélkül kezdik meg az iskolai tanulást. Nem megoldottak az isko­laérettségi vizsgálatok sze­mélyi és tárgyi feltételei sem, csupán a városokban és a nagyobb községekben. A vizsgálatok azonban itt sem mindig komplexek. Ha elma­rad a szakorvosi vizsgálat, nem derül fény az érzékszer­vi károsodásra, a beszédhi­bára, látás-, és halláskároso­dásra, ami sokszor később, az iskolában derül ki, nehezítve a gyermek előbbre jutását. MEG KELL HAT TANUL­NI A JÖVŐKUTATÁST, a jövőbe látást. A népi ellen­őrzési bizottság javasolta többek között a megyei ta­nács művelődésügyi osztályá­nak: szükséges folyamatosan „mérni” és figyelni az álta­lános iskolások várható lét­számának alakulását, hogy a tanteremépítések, vagy az iskolák elnéptelenedése miatti változásokat még ide­jében megtehessék. A nö­vekvő létszámú iskolás korú gyermekek útba indítása azt is megkívánja, hogy minden településen szervezzék rrieg az iskola-előkészítő tanfolya­mokat, az iskolaérettség meg­állapításában pedig vegye­nek részt a szakorvosok is. Páll Géza A láp ajándéka (II.) Ujjaim csak Nefejetset szednek Bús estvéjén Bús emlékezetnek Kölcsey Ferenc Olvasóink még emlékez­nek arra, hogy fenti cím alatt szülőfalumról, Porcsal- máról idéztem vissza a régi emlékek egyik kedves da­rabját, a két és fél száz év verseit, dalait, zsolozsmáit tartalmazó, finom kötésű fü­zetkét. Megemlítettem: itt is volt a debreceni kollégi­umnak egy úgynevezett „fi- lia-iskolája”. Hä már így előözönlöttek a patriotiz­must idéző emlékek, nézzük most meg közelebbről a ha- zaszeretetet életformájává emelő Vilma néni és a Szat- már megyei plebejus töme­gek etikai jellegű hazaszere­tetének, forró tudásvágyának társadalmi hátterét, — régi, maga teremtette művelődési formáinak különleges meg­nyilvánulásait. Megyénkben ugyanis — Kölcsey patriotizmusának melegével idézzük fel ezt — már a XVI—XVII—XVIII. század folyamán olyan isko­lák raja működött, amelyek a debreceni kollégium hely­színre kitolt előőrsei voltak. 1795-ben 14 településünkön, faluban és mezővároskában gimnáziális rendszerrel taní­tottak. Porcsalmán, Csenger- ben, Fehérgyarmaton és Zsa- rolyánban a kiküldött tudós diákkollektívák tanítási mód­szere és lelkesedése a leg­mélyebb volt és odáig ter­jedt, hogy a klasszikusok ok­tatásával tulajdonképpen a hazaszer étetet mélyítették el a parasztdiákokban. Ezeknek a filia-gimnáziumoknak ép­pen az lett a mi tájunkon a sajátos ajándéka, hogy ezek­ben különleges iramban ta­nították meg a friss agyú diáktanárkák a nép fiainak minél nagyobb társaságát ar­ra, hogy: ha mentül többet tanul, agyát épp oly iramban forgathatja, mint tollát, ho- vátovább ő is írástudóvá nő. Ez pedig szellemi tőke: örök­ké kamatoztatható lelki va­gyon. írni, leírni valamit, az azt jelenti, hogy a gyermeki szellem is ki tudja fejezni magát, elemző ésszel van megáldva, betűkbe rögzítheti a növekedő tudás roppant tömegét... És mindehhez rögtön hoz­zá kell tennünk, hogy me­gyénkben az írástudó hiva­tás országosan az elsők közé tartozott. A Váradi Regeszt- rum 1208-ban jegyezte fel a Szatmár megyei Hodos prisz- taldusz (írástudó) nevét. Ezek a prisztalduszok külön­leges hivatású szellemi mun­kások voltak. Nem templomi szertartások ceremoniális eszközeivel hadonásztak, ha­nem az olvasás mellett az írástudás kulcsával feszeget- ték-nyitogatták az európai műveltség ajtajait az új haza fiai előtt. A honfoglalás ide­jén az írásbeliség még gyer­mekcipőben járt. Még a pa­poknak is elegendő volt a felszenteléshez, ha olvasgat­tak és énekelgettek. Hodos prisztaldusz megyénkben már 1208-ban forgatta tollát: ekkor valóban úttörőnek számított, aki írni tudott s a műveletlen tömegeket igye­kezett felemelni a tudás, a tanulás, az emberi jogok vi­lágába. Az írástudás jelentett és teremtett akkor kapcsola­tot emberek és emberek, hi­vatalok, köigazgatási appa­rátusok, igazságosztó hatósá­gok közt. Csak az írásbeli feljegyzés tette meg akkori­ban, hogy az így lerögzített, megfogalmazott életjelensé­gek nem tompultak el. Az írással tették láthatóvá a po- litikai-gazdasági-művelődési tényeket, eredményeket, in­tézkedéseket. Oklevelek is így maradtak az utódoknak nemzedékeken keresztül. Ho­dos és néhány írástudó társa okleveleket is megírtak és megfogalmaztak s megterem­tették a napi hasznú folyó­írást, az elméket megragadó írásbeliség rangját. Hodos prisztaldusz és társai nem engedték a magyar népet el­szigetelni — és Európától tá­volivá tenni. Az Anzsúk ide­jén teljesen világi a hivatá­suk! ... * Megyénk első írástudójától örökölték a plebejus töme­gekkel azonosuló debreceni diák-tanárkák azt a különös küldetéstudatot megyénk ti­zennégy filia-gimnáziumá- ban, hogy: az ő tollúk igenis történelemformáló szerszám! Hodos prisztaldusz korához képest a Debrecenből szat­mári falvakba tóduló diák- tanárkák már a szegénypa­rasztságban is egy roppant érzékeny elektromos térbe léphettek. Az élet és társa­dalmi lét Hodos prisztaldusz kora óta olyan sokrétűvé vált, hogy a nép maga meg­tudta teremteni a maga szá­mára, hogy a Tiszántúl nagy protestáns oktatási központ­jából — ha nem is túl nagy számban — leszólította a maga közelébe a kollégium­ban már magas tudományos szintre lépő ifjait. Velük együtt tanulták meg, hogy az írás, olvasás tudása elsősor­ban azt jelenti, hogy fris­sebben fogjon elméjük és gyorsabban váltson agyukban a gondolat egy másik gondo­lathoz kapcsolódva! Ezek a kiküldöttek — lé- gátusok — igen melegen fo­gadott „új telepesekként” kaptak itt helyet. A szellemi tőkének, melyet a kollégium­ból magukkal hoztak, nagy volt a becse. A diáktanárka egyszerű kis otthont kapott éjszakára. Dikóra hajthatta fejét s ez a kis ágyikó a ma­ga kezdetlegességével a deb­receni civilizációhoz képest édeni igénytelenségű volt. Ahogy reggelente kikeltek a dikóról a légátusok — már­is fent termettek az iskolá­ban. Egészen rendkívülien megszerették a kis méhrajt, mely kezük alatt a tudás- írás-olvasás ismeretlen mé­zeit addig nekik ismeretlen virágokról szedegette. De hogy a közösen szerzett nagyobb tudás hogyan emel­te a falu egész társadalmi öntudatát — azt is megörö­kíti Vilma néni füzetkéje. A különös iskolafajta nagy becsben állt a felnőttek előtt. Mint a füzetkében olvashat­juk a következőkben azt az ünnepélyességet is, mellyel a vizsgára — „egzámenre” — készültek az ifjak. „E szent eklézsia érdemes férfia /Tiszteletes tudós kis légátusa, j És minden hűsé­ges ekklézsia tagja, / Valakik csak vagytok igaz kis oszlo­pa / Mennyire mehettünk mi az elmúlt nyárban? / A mos­toha idők viszontagságá­ban? ... / Hogy a zordon tél­nek kietlen napjait / Mikép­pen töltöttük híves hónap­jait? / Hitvány volt sokunk­nak a téli mentéje, / Kalap, sapka, guba, vékony lábbe­lije. / Mindazáltal mégis megfelelünk szépen / Ha a kérdést felteszitek épen .. * A múltkoriban ismertetett, minden ízében pompás népi költemények elsősorban nem a szegénységgel foglalkoztak, hanem inkább diszkréten- elegánsan a szerelemmel, melyből szintén nem valami temérdek boldog beteljesü­lés jutott számukra. Vilma néninek sem jutott az idilli boldogságból s éppen ezért azokat válogatta, amelyek balsorsot tükröznek, de az önérzetet mindig megtartják csalódott írójuknak. A Szat­már megyeinek nevezhető KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents