Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-11 / 264. szám

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET Menyasszony kikérőtől menyecskeköszöntőig Százhárom lakodalom Százhárom menyasszony kikéréséért öltött eddig feke­te ünneplőt, hófehér inget, s fogott kezébe fokost Ká- nyási József. Ennyi lányért tűztek mellére delinkendőt, bokrétát, ennyi lagziban töl­tötte be a háznagy rendet- fegyelmet, vígságot fenntartó szerepét. Százaknak volt kedvcsinálója. Násznépek megelégedésére intézkedett mennyegzőkön. Hetekig tar­tanának a rigmusok, a népi faragású, ihletésű strófák, a humoros mondókák, amelye­ket a gőzölgő csigalevesek, a fűszeres illatú pörköltös tá­lak, sültek, tészták fölött el­mondott. Kányási József a Tiszalöki Nagyközségi Tanács főkerté­sze. Ért a virágok nyelvén. A népi tánc szerelmese és egy­kori tanítója — aki kedvte­lésből vőfélyeskedik gyerek­ember kora óta. Nem pénz­ért szánta rá magát a szép, és újra felkapott vőfélyeske- désre. A barátság, a fogada­lom hozta így. — Sok barátom volt gye­rekkoromtól. Régen tízen- tizenketten jártunk együtt fiúk. Valakinek el kellett kezdeni ezt is. Ügy hozta a helyzet, hogy rám esett a vá­lasztás — emlékezik. — Tíz barátomnak én kértem ki a menyasszonyt. Megegyezé­sünk volt Áfra Lajos komám­mal: amelyikünk előbb köt házasságot, annak kölcsönö­sen kikérjük a menyasszonyt, s visszamegyünk vőfélynek. Így aztán Lajos nekem volt a vőfélyem, ö kérte ki Sar­kad! Margitkát, a felesége­met a szülői háztól. Tizennyolc évesen öltött elsőízben ünneplőt Kányási József, hogy átessen a vőfé- lyi tűzkeresztségen, s odaáll- jon kikérni az első meny­asszonyt. — Rettentően izgultam. Attól féltem: nem sülök-e be­le a sok versbe, s vajon sor- jában-rendben el tudom-e mondani a rigmusokat, ahogy követik egymást? S meg lesz-e elégedve a násznép! Szégyen, felsülés lett volna, ha rendbontás zavarja meg a lagzit. Mert a lakodalmi vígság, a rend, a békesség is a jó vőfély dolga. Elsősorban tőle függ. Há van tekintélye, meg tudja „fogni” a nászné­pet. így még a százházas la­kodalom is súrlódás, kocca­nás nélkül zajlik reggelig. Ennek mi a titka? Szerinte egyszerű. — Ha a menyasszony és a vőlegény búcsúztatása sike­rül, akkor megfogtam az egész násznépet, hallgatnak rám végig. Ahol én vőfély ca felé lendülő jobb kéz ri­asztotta fel. Homályos gondolatok mo­toszkáltak benne. Fölkelt, át­ment a másik szobába, és be­takarta a hatéves kisfiút. Nem láthatta az arcát a sötétben. Bizonytalan kézzel tapogató­zott a párnán, majd megérint­ve fia haját, megálltak ujjai. Megsimogatta a gyerek fe­jét, egy darabig még ott állt az ágy mellett, hallgatta az egyenletes szuszogást. Nincs semmi baj. Egészséges, ér­telmes gyerek, ősszel iskolába megy. Vajon Az járt iskolába? Vagy teljesen értelem nélkü­li? Hát minek hagyják élet­ben az ilyet? Borzalmas le­het a szüleinek. Még sosem látta őket, az udvar a pár­huzamos utcára nyílik, ez a kert vége, azt határolja a kő­kerítés. Vajon miképp szere­tik a vegetáló gyereküket? Beszélnek hozzá? önkéntelenül felnézett a fatörzs mellett. Iszonyú pá­nik tört rá: a fiú áthajolt a cserepek élei fölött. Most a szokottnál magasabban állt. És mosolygott. Furcsa, bugy­borékoló hang tört elő a tág­ra nyitott, vigyorgó szájból, kinyúlt az egyik kéz a járda fölé. Ennyit raktározott el az agya a látottakból, aztán min­dent elnyomott a rázuhanó voltam, még rendbontás nem történt. Kányási, a vőfély most 49 éves. Túl van a 103. vőfély- ségén, de még ma is izgul, ha felkérik. Nagy gonddal ké­szül. Verseket, rigmusokat válogat, fabrikál. — Csak itt Tiszalökön vol­tam vőfély. Három idős em­bertől tanultam a verseket. Gy. Szentesi Józseftől, ÍX Nagy Józsi bácsitól és Molnár Pista bátyámtól. Fejből 25 verset tudok. Hogy milyen hosszúak? Egy-egy vers 6—14 strófás. Kezdődik a vőlegényi beköszöntővel, folytatódik a vőlegényi búcsúztatóval, majd következik egy vers a vőlegénytől a menyasszonyi házhoz való induláskor. Az egyik legszebb: a menyasz- szonykikérő, beköszöntő, bú­csúztató és az esküvői indu­lásra újabb strófa. Ezután a násznépköszöntő a lakodal­mas háznál. Ezt követi a te­rítéshez való felköszöntő — sorolja. Ezzel még nincs vége, mert vacsora előtt két humoros vers következik. Ezt követi a levesvers, vers a pörkölthöz, tésztához, borhoz, majd a párta- és a menyecskeköszön­tő. Leírták, legépelték már legalább százszor a szép ver­seket a fiatalok. Csak vő- félységet nem vállalnak. — Egész estét kitölt, ha nekifogok diktálni, mivel már írva egy sincs, csak a fejemben őrzöm — mondja Kányási. — Melyik vers tetszik leg­jobban a vőfélynek? Mosolyog. — Mind. Legtöbb derűt talán a leves feltálalásakor mondott rigmus váltja ki. így hangzik: — Strapás tiszt a vőfélyé. Fárasztó, mert reggelig tal­pon kell lenni, józanul! S félelem. A kezében tartott, összecsukott esernyővel a ma­gasba csapott, rásújtott a feléje nyúló kézre. Valami koppant a kerítés túloldalán, mintha fémhordó ütődött volna a téglákhoz, a kéz visz- szarándult, artikulátlan hang csapódott föl, aztán tompa csusszanás, és teljes csönd. Zavaros fejjel továbbro­hant, és csak a házuk előtt állt meg. Mi történhetett? Le­zuhant. Valamire fölállt, s az kicsúszott a lábai alól. De mit akart ? ! Úristen! — hasított belé egy gondolat. Ez a nyomorult kölyök mosolygott. Idióta, torz mosoly volt, de mosoly, letagadhatatlanul. Ez valami­nek örült! Talán éppen a mindennap látott ismerős arcnak? Köszönni akart? Ked­veskedni? Mégiscsak képes ilyesmire? S ő, ki tudja, mi­lyen sérülést okozott neki az­zal a meggondolatlan mozdu­lattal: összevagdoshatta a ke­zét az üvegcserepekkel, ge­rincét törhette, vagy ki tud­ja, mijét... Nem! Meg akarta ütni! Egy nyomorult fél-ember, aki bele akart markolni az elha­ladó idegen hajába! Görcsös, kibogozhatatlan mozdulattal megragadni a hajat, s élvezni a másik vergődését. Állatok­kal, bogarakkal is így bén­ámig a zenészek, s az utolsó vendég ott vannak, helyt kell állni, a vendégeket ki kell kísérni. Ezért fogadják meg a vőfélyt. Most van a boldogító ige­nek időszaka. Idén már a ha­todik lakodalomban látta el a vőfélyi tisztet Kányási Jó­zsef. — Nem ritka a százházas lakodalom. Ide már dukál a vőfély. Egy időben mellőzték a népies lakodalmakat, most újra divat. Szerintem szép hagyomány. Csak legyen vő­fély majd, aki átveszi a sta­fétabotot. Sok szép emléket őriz a vőfély? — A 75. jubileumomon ik­rek voltak a vőlegények: Huszti János és Huszti Ist­ván. A véletlen hozta így. Egyszerre volt ä két esküvő. Sátorban a fiúk szüleinél. Reggel 9 óráig tartott. Szinte csaknem ugyanez is­métlődött meg a 100. házas­ságnál. Itt is két ikerfiú volt a vőlegény: Tornán Ferenc és Tornán József. Ferinek márciusban, Józsinak május­ban volt az esküvője. Vajon ki lesz a legújabb menyasszony, akiért újra bokrétát tűz a mellére Ká­nyási József? Faragott foko­sán rajzolt betűkkel vésve százhárom dátum olvasható. Mikor kerül fel rá a százne­gyedik? Farkas Kálmán hat. Hiszen nem normális! Okkal félt tőle ezidáig! Most aztán megkapta a magáét a kis szerencsétlen. Többet nemigen merészkedik maga­sabbra a szokásosnál. Erősödött a gyomrában a szorítás. Mégiscsak köszönni akart! Végre magasabbra állhatott a posztján, a kis magánszín­házában, az egyetlen szórako­zása színhelyén. Így közelebb kerülhetett hozzá, akit min­dennap'látott már fél eszten­deje. Másnap délután megállt egy pillanatra a sarok előtt. Tétovázott. Aztán gyors lép­tekkel átment az úttesten az utca másik oldalára. Ott megy haza. Nem nézett ol­dalra, szaporán szedte a lá­bait. De nem bírta ki: átpil­lantott a kőkerítésre. Ott van! Rezzenetlen pil­lantással bámul, apró szemei­ben köd, lefittyedt alsó ajka nedvesen fénylik. Mintha felszakadt volna benne valami. Átvette bal ke­zébe az ernyőt, meglassult | lépte. Jobb keze bizonytala­nul fölemelkedett, és félsze­gen intett a túloldal felé. Az arc nem mozdult. Álla előtt tarkán csillogtak az üvegcse­repek. Tarnavölgyi György Itt az első tál étel, behoztam, Hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam. Szakácsnékkal jó felszerszámoltattam, Bors, sáfrány, gyömbér, jól meg is sózattam. Behoztam a kotlóst, jelentem alásson, Kilenc hétig ült az a tojáson. Drága jó kotlós volt, sokat beszélt róla nagyanyám, Akkor volt kiscsirke, mikor ő volt eladó lány. Mellette a kakas piros taréjával, Nem petéi már többet a szomszéd tyúkjával. Tegnap is a szomszéd panaszba tette, Ez a kakas az ő tyúkját megizélte. Ezért lássanak hát hozzá, friss, jó étvággyal, Kínálom szívesen, örülök, ha a tálat viszem ki üresen, így, gondolom, a vendég gyomra nem marad üresen. MEGYÉNK TÁJAIN Bájibokor H úsz éve őrzi a sárguló, de az idővel is dacoló kincset Onderó József, amióta titkárként áll szolgálatban Nagycserkeszgn a tanácsnál. Ö menti, őneki munkaeszköze az 1870-ből származó, min­den mezsgyét, portát, barázdát jelző kar­tonszeletekből álló térkép, amelyek tizen­nyolc, még élő, de lassan kopó tanyabokor korrajzát őrzik. Egy ilyen kartonlemezről olvasni lehet Bájibokor „életrajzát” is. Ha akad mezsgyeper, netán birtokháborítás, eb­ből él ma is Onderó, mert olyan az a tir­pák szemében, mint a szentírás. Sérthetet­len. Igaz, manapság mind ritkább már a tirpákok közt is a berzenkedő ember. Éven­te alig egy-két ilyen békítési ügy akad. Bájibokor. Éppen úgy, mint a többi testvére, az is az első telepesgazdáról örö­költe nevét. Báji nevű már egy sem él itt, csak a leszármazottai. A Tiszavasváriba fu­tó műútról balra, a tiszalöki elágazás előtt kell letérni Cigánybokor irányába. Szemer­kélő; köddel terhes eső áztatja az őszi avart a szalagnyi, „semmibe” vezető aszfalton, az­tán máris elfogy az út a gépkocsi alatt. Csend, békesség honol itt, távol a nagyváros zajától. Apró, ázott akácos ligetek között búvik meg az egyre zsugorodó, rendelet ál­tal régen sorvasztásra ítélt, de valójában az erősebb dacoló, az élet, a generációváltás törvényei által mégis menthetetlenül pusz­tuló település. Legifjabb lakója az alig nyolchetes Morauszki Andrea. S a legidő­sebb, a galambősz bajszú, már homályosan látó, de tiszta gondolkodású, életerős Markó György, a maga nyolcvanöt esztendejével. Itt született, két kezével építette sárfalú házát, ide hozta feleségét, itt járt a tanya­bokorban a vasárnaponként rendezett bur- szába, a citerás, harmónikás mulatságba. Látta Bájibokor virágzását, éri lassú múlá­sát is, hisz innen vitte temetőbe élete má­sik felét. Dragony Jánossal, a nagycserkeszi ta­nácselnökkel járjuk a bájibokori portákat. Húsz éve jár ki mindennap Nyíregyházá­ról. Ismerik, szívesen fogadott barátként tisztelik. Bontják Markó András portáját. Düledező házat őriz a kutya, amit még 1907- ben építettek. Hatvannyolc esztendőt élt itt Markó András. Megérte 18-ban a háza le­égését, utána cseréppel rámatetőt tett rá, hogy ellenálljon a tűzmadárnak. Ebben a házban született. Részeit most darabonként adogatja el, beköltözik Nyíregyházára. Ne­hezen, fájó szívvel szakítja el az életét ide­kötő gyökereket. Sántán, szinte mankókon áll, arccal előre bukik az öreg, roggyant ház. De az öreg Markó még benne alszik, ö kí­sér át Páricsi Mihályékhoz. Az előszobában fűszeres almaillat. Mihály bácsi hetvenhét éves, hónapokig az ágyat nyomta, most lá­badozik. Hálálkodik az orvosi ellátásért, a gondozásért. Gondja van az öregekre a ta­nácsnak. A vén Páricsit ötször cipelték az SZTK-ba kocsival. Áldja Legeza doktort, aki nem mulasztja el meglátogatni és dicsé­ri Duljánszki Andrásáét, aki két hónapig mindennap ágyba vitte neki az injekciót, így állt lassan talpra. Ő már aligha moz­dul Bájibokorból. Zsenge szálak kötik ide a második, s még halványabbak a harmadik nemzedé­ket. Csak addig, míg megkapaszkodnak, pénzt gyűjtenek, aztán építkeznek Cserke­szen, vagy másutt. Csak négy fiatal házas él a bokortanyán. Morauszki Györgyik, Kálmán Antalék, Manó Zoltánék és Toma- sovszki Andrásék. Ügy mondják, még itt vannak, de már csak féllábbal. Morausz- kiék Cserkeszen építenek háromszobás, összkomfortos lakást a tanácsházától nem messze. Páricsi bácsi kissé szomorkásán is, meg büszkén is említi: „A mi unokánk, Éva is Nagycserkeszen épít.” Édesapja „állja” a kiadást, és a garázzsal ellátott nagyházba költözik majd Éva. Manó Ferencék is Báji­bokorból költöztek Cserkeszre. Otthagyták a tanyabokort Lentvorszkiék és Rothkó Menyhért is áttelepült a családjával. Sorvad lassan a Báji. öt ház eltűnt, né­melyik meg anyagaiban, gerendákban, cse­repekben, téglákban vándorol Nagycser­keszre. De él és áll az egyik legvénebb, az időtlen, szép, hosszú, náddal mesterien be­fedett ház a bokortanya szélén, Hegyi Gyu­láé. Nem él benne. Teteje alatt tiszta vertfal áll, ha kissé omladozik is. Ügy költözött be­lőle a temetőbe Hegyi Jenőné, a régi tu­lajdonos, hogy előbb rendbetett portát, ott­hont, mindent. Az hírlik, most a Tarcali lány szeretné kiigényelni, három gyermeké­vel beleköltözni. Isten mentsen, mondják, hiszen életveszélyessé nyilvánította a ta­nács. Félő, valaki csak beleköltözik, ha nem történik vele valami. A bokorbéliek azt be­szélik, talán a Nyíregyházára költözött Manó Lajos óhajtja megvásárolni, s a nád­fedél árnyékában, a múltat idéző porta kö­rül hobbikertet akar kialakítani. Nem ő az egyedüli, aki miután elköltözött a tanyáról, kikapcsolódni, pihenni a csend világába vá­gyik vissza. Oda, ahol gyerekkorát élte. Nemcsak elvezetnek az életutak a ta­nyabokorból, hanem vissza is. Mindaddig, amíg élet lesz a tanyákon. Mert az öregek, akiknek sorompó zárja el az útjukat, kény- szerűségből is, meg megszokásból is, de fő­leg hűségből itt maradnak, úgy, mint a Bá­jibokor nagy öregje, Markó György. Kísé­rőmmel — unokaöccsével és a tanácselnök­kel — amikor átléptük a törekes, kemény földű ház küszöbét, tirpákul köszöntött ben­nünket. Talán az egyetlen olyan öreg ház az övé Bájibokorban, amelyikben még fe­hér a fal és búbos kemencében füstölik ma­napság is a sonkát, a kolbászt. Ide hordja az egész környék a finom harapnivalókat a füstre. Kandallós cilinderkémény magaso­dik a háztetőn, de a szabadtűzhely mellett pb-gázpalackról is főzi a mindennapiját Markó György. Kéthetenként egyszer még bejár a nyíregyházi piacra, tojást, aprójó­szágot ad el, hogy kenyeret, sót, paprikát, tésztafélét, meg egy kis pálinkát vásároljon. Százados bútorok között él. Hetvenegy­ben, amikor a fényünnep volt, ide is beve­zették a villanyt. De a szobai asztal fölött rézfoglalatban régi, kanócos lámpa ég. „Míg élek, legyen. Emlék. Ha majd meg­halok, aki ügyes lesz, elviszi” — jelöli meg a névtelen örököst. Talán erre vár majd a szépmívű komód, az évszázados, festett cse­réptányérok, a dívány, a szekrény, a fecske­fészek módjára vízzel kevert sárból, szal­mából hetekig épített, nyolcvan centi vas­tag falú ház is. Az első Bájibokor szélén. Állja az időt, mint nem hivatalos népi mű­emlék. Gazdája tsz-nyugdíjas. Jól bírja ma­gát. Mikor felajánlja a tanácselnök a gon­dozónő segítségét, „majd meggondolom”- mal hárítja el az öreg. Mészáros Vilmosné személyében öregeket tisztelő gondozónő se­gít a rászorulóknak. Vásárolt neki a tanács mosógépet, centrifugát, öt idős ember vet­te eddig igénybe gondoskodását. B odnár Gyula, az egykori tsz-elnök invitál lakásába. A gazda könnyű vinkót szív a lopóba. Ilona néni, a felesége meg tavalyi szárazkolbásszal kínál. Aztán kétségbeesve mondja férjének, hogy baj van a tehénnel, ellik, talán már nem is él benne a borjú. Néhány évvel ezelőtt kétkerekűbe fogott, most Wartburgba ülünk” és indulunk Cserkeszre dr. Petrommán László állatorvosért. Csengetünk. Nincs sze­rencsénk. Betegnél van az orvos. Csőpostán írásos üzenetet hagyunk neki. Gyula bácsi írja a füzetbe: „Bodnár Gyula tehene ellik, beteg is. Sürgős lenne.” Csak ennyi. Legeza Tivadar körzeti orvossal a ta­nácsházán futunk össze. Érdeklődöm a ta­nyabokor egészsége felől: „Elég magas kort érnek meg itt az emberek. Rengeteg a het­ven éven felüli. Egészséges életmódot foly­tatnak. Nyugalom, békesség, szabad levegő, sok mozgás. Szívinfarktusra nem emlék­szem.” Farkas Kálmán 1979. november 11.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents