Kelet-Magyarország, 1979. november (36. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-11 / 264. szám

1979. november 11.

Színház — három hullámban

A szovjet dráma ünnepe

„MINDENFÉLE KATEGÖ- RIÄJÜ SZÍNHAZAT, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, az állam tart fenn, az igazgatóságok által előterjesztett költségvetés alapján az állam által meghatározott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően”.

Tehát minden színház, amelyet hasznosnak és művészinek ismertek el, állami kezelésbe került, pontosan hatvan évvel ezelőtt a Szovjetunióban. S ebből a hatvanból immár több mint harminc esztendeje a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szovjet színházművészet előtt. Ez a három évtized három hullámát hozta el ennek a színházművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetességét mutatta, ha nem is éppen pontos kronológiában, mert időbeli átfedések is előfordultak. A harmadik hullám indulásának talán éppen most vagyunk kortársai.

Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945 után a felszabadult magyar színház miért fordult olyan érdeklődéssel a forradalmi szovjet dráma felé. A Kreml toronyórá-- jában, vagy a Viharos alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszélytudatában élő, bizonytalankodó értelmiségiek útja a faragatlanul is emberi igazságokat megfogalmazó matrózokhoz és munkásokhoz, példa és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komisszárasszonyának erkölcsi és fizikai' győzelme az anarchia felett, ugyancsak példa erejű volt 1957-ben a magyar színpadokon.

A MÁSODIK HULLÁM A HATVANAS ÉVEKBEN ért

partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drámái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek; részben a termelés emberi drámái kerültek előtérbe vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint amit Pogogyin Arisztokraták- ja jelentett.

Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám folytatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem beszélve természetesen Oszt- rovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasszikus állandó jelenlétéről). Az idei magyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében zajlik.

Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön — s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban —, Arbuzov Irkutszki történet-ének új változata volt. (A szerző maga dolgozta át, s most Egy szerelem története címmel játsszák.jA termelési és egyéni konfliktusok metszéspontját kereste már a negyvenes évek végén ez a dráma, s erre a nagyon jellegzetes új ellentmondásra talált rá Gelman a Prémiumban és a Visszajelzés-ben. Az érdekviszonyok új felfogásának példája ez a két nagyhatású mű, hiszen azt bizonyítják, hogy a társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső csoportérdek és ez rendkívül súlyos morális, etikai konfliktusokhoz, magatartás-zavarokhoz vezethet.

Folytatódik a háborús drámák sora is, olyan újszerű megközelítésével a témának, mint a Szerelvény a hátországba. Folytatódik a szovjet klasszikusok színpadra állításának sora; a hatvanas évek Majakouszkij-bemutatói után az elmúlt egy-két év Bulgakov reneszánszát hozta. (Ebben az ünnepi évadban a budapesti Thália Színház készül leghíresebb regénye, a Mester és Margarita színpadi változatának bemutatására.)

Még a hatvanas évek második hulláma hozta a magyar színpadokra Rozovot, aki a legmaibb mában, a szovjet élet leghétköznapibb helyzeteiben igyekezett tettenérni az emberi fejlődés, változás sohasem feszültségmentes'pil- lanatait. Most az új darabokban mintha elmélyült volna a szovjet szerzők hangja. Trifonov Szolnokon bemutatott Cseréjé-ben, Vampilov Vad- kacsavadászat-é ban már

olyan hősök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája alá, akik az élet feszültségeit nem viselik el, nyílt vagy rejtett repedések keletkeznek személyiségük egészén.

A LEGÉRDEKESEBB ÚJDONSÁG — éppen ez utóbbi két darab is reprezentálja ezt —, hogy nem egyszerűen szovjet drámák kerülnek a magyar színpadokra, hanem a szovjet színházi élet, hiszen olyan rendezők bontják ki elképzeléseiket a mi színpadjainkon, mint Ljubimov, Jef- remov vagy az évad hátralévő részében még Efrosz és Tabakov.

Kezdetben, a forradalom győzelme utáni években, amikor Lenin személyesen jelentette be a hasznos és művészinek elismert színházak államosítását, a színpad, a színielőadás forradalma is zajlott. Majakovszkij Buffó- misztériumá-t aligha lehetett volna előadni a hagyományos színház hagyományos eszközeivel, de Majerhold vagy Vahtangov a klasszikus irodalmi műveket is szívesen vitte a cirkusz porondjára, s a programnyilatkozatok egyik kedvelt kifejezése volt az „excentrikus” színház. Ez a „színházszerű színház” volt ennek az irányzatnak az eszménye; valamennyi hatáskeltő eszköz felhasználásával, s az írott művet, magát a drámát, bár fontos, de a színház nem egyedüli alapanyagának tartotta.

A huszas évek végére Szta- nyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenkó „irodalmibb színháza”, hagyományosabb színpadtechnikája kerekedett felül, s a személyi kultusz idején ez sokszor a realizmusnak nevezett színpadi naturalizmussal volt azonos. Ám végig, hol erőteljesebben, hol csak lappangva ott élt a szovjet színházi életben a huszas évek színházi avantgarde törekvéseinek hagyománya is, amit aztán az ötvenes évek vége óta olyan rendező egyéniségek hoztak az „irodalmi színházzal” harmóniába, mint a leningrádi Tovsztonogov.

AZ OPTIMISTA TRAGÉ- DIÁ-T Tovsztonogov segítségével rendezték meg Magyar- országon. Azoknak a színpadot megújító szovjet színházi törekvéseknek a jelenléte azonban, amelyek a huszas években gyökereznek, éppen ebben a mostani rendezőjárásban lesz kézzelfoghatóbb nálunk is. Ljubimov vagy Efrosz természetesen nem egyszerűen azt folytatja, amit a huszas évek kísérletezése jelentett, hanem az azóta eltelt évtizedek minden formát bontó, formát megújító törekvésének birtokában kívánnak a maguk kifejezőnyelvén, a maguk gondolataival a ma nézőjéhez szólni.

A magyar színházi élet, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta nézőink számára, most magyar színészek közreműködésével a szovjet színház egészének aktuális vonásait vizsgálhatja ebben az érdekesen induló, bizonyára még sok meglepetést tartogató ünnepi évadban.

Bernáth László

A szovjet dráma hónapja alkalmából a Madách Színház Csehov: Három nővér című darabját mutatja be december elején. A darabot Ádám Ottó állítja színpadra. Képünkön: Almási Éva, Bencze Ilona, Piros Ildikó. (MTI fotó: —Danis Barna felvétele — KS)

Horváth Anna művészete

Szabolcs-Szatmárban is sokan ismerik Horváth Anna beregszászi képzőművész nevét. Az autodidakta művész több alkalommal bemutatkozott budapesti kiállításokon. Horváth Anna a kisplasztikák, kerámiák mellett emlékművek tervezésével, belső- építészeti munkával is foglalkozik. Legújabban az éremművészetben arat szép sikert.

(Elek Emil felvételei.)

Dobronyi táncosok.

Parasztasszony.

Formák.

Anya gyermekévek

Tiltakozás.

• a.# . fW'S,' k ;,7 rt i / , , . ' .• « . ■

Megint ott van. Bámul, apró szemeiben köd, lefittyedt alsó ajka nedvesen fénylik. Csak ujjai hegyével kapaszkodik a kőkerítés belső peremébe, körmei előtt tarkán csillognak az élükre állított éles üvegcserepek.

Néz. Megint néz.

Ez kibírhatatlan. A kőkerítés kétméter magas sincs. Ha valaki elhalad előtte, a fiú egészen közelről nézi. Szinte érezni a leheletét.

Előfordult, hogy egyszer nem volt ott. Meghökkent egy kicsit, amikor befordult a sarkon, és üresen látta a kerítés tetejét. Aztán meglassította lépteit, tétovázott. Kíváncsiság motoszkált benne, valami homályos és indokolatlan érdeklődés. Megtorpant a ferde törzsű akác előtt. Itt szokott lenni. Felágaskodott, és szeme egy szintbe került az üvegcserepekkel. Megborzongott; tenyerét összeszorította, mert valami viszketésfélét érzett. Átsuhant az agyán: milyen érzés lehet teljes erővel

ránehezedni, nyitott tenyérrel... Aztán valami zajt hallott a kerítés mögül. Érthetetlen idegesség fogta el. Valami koppant a téglákon. Nem nézett vissza.

És most megint el kell mennie a fiú előtt. Vajon látja-e egyáltalán őt ez a két tompafényű szem? Támad-e valamiféle inger a rövidre nyírt, seszínű haj alatt az agysejtekben: gondolkodik

vajon ez a szerencsétlen? Talán tizenhat éves, de lehet, hogy jó pár évvel több. Meghatározhatatlan a kora.

Soha sem nevezte másképp magában, csak: Az, Annak, Ahhoz ... Sokszor elhatározta már magában: a túlsó oldalon megy haza, hogy ne kelljen elhaladnia a kőkerítés előtt.

Gondolatban viszont szidta magát: mi ez a szorongás

minden áldott nap? Csak nem fog félni egy szerencsétlen hülye fiútól, aki ártalmatlanul ácsorog és bámészkodik a kerítés mögött! Mi a csodát

is csinálhatna egyebet? Nyilván még beszélni se tud, és nemigen érdekli egyéb, mint az a kevés mozgás, amit az utcán láthat: autók, járókelők.

De mit sem ért a sokszor végiggondolt magyarázkodás. Valami mélyen lappangó rettegés fogta el, amikor közeledett a téglafalhoz. Fizikai félelemmé erősödött benne, tarkóján bizsergett a bőr, megfeszült minden izma, lélegzetét is visszafogta.

S mostanában más is ébredezik benne: harag, tehetetlen düh. S ez nem múlik el egyik pillanatról a másikra, mint a szorongás. A düh ott feszül benne a lakása ajtaja előtt is. Tegnap éjjel verítékben fürödve ébredt, és hosszú percekig feküdt ugrásra készen. Aztán a felesége fordult egyet mellette, s ez a kis zaj ébresztette föl teljesen. Kinyitotta a szemeit, a vaksötétbe bámult. Nem akarja látni még egyszer látni azt az arcot! Álmában tá- tott szájjal röhögött rá, nyál csordult az áliára, és magasra emelt kézzel dőlt feléje. De a legszörnyűbb az volt: a bal tenyere a kerítés tetejére támaszkodott, vörös erek szivárogtak az üvegcserepek közt, mint apró patakok a sziklák szurdokaiban. Az arKM VASÁRNAPI MELLÉKLET